|
17. fejezet: Bárcsak minden nap karácsony lenne
2006.02.17. 23:13
Másnap reggel Harry szokatlan melegséggel maga mellett ébredt, és valami kellemes emlék töltötte be a gondolatait, olyasminek a kellemes emléke, amit majdnem egy évig nem csinált.
Megmozdult és Ginny szorosan belesimult az ölelésébe, szemét még nem nyitotta ki, de kis mosoly tűnt fel az ajkán. Harry odahajolt megcsókolni a homlokát és az asszony felnevetett.
A fiatalember kinyúlt, hogy megcsiklandozza felesége karját, kezét lejjebb és lejjebb csúsztatva, míg Ginny nem tudta tovább visszafojtani a nevetést.
- De hiszen te ébren vagy! – Harry úgy tett, mintha meg lenne lepődve. - Te kis csaló! Ez további csiklandozásért kiált! - ezzel a fejükre húzta a takarót és folytatta, ahol abbahagyta, mígnem Ginny szabályosan sikított a nevetéstől.
- Jól érzik magukat, mi? - Ron Hermione nyakába fúrta az orrát a folyosó másik végén lévő szobájukban. Az egész Black kúria zengett Potterék nevetésétől. - Nem kéne nekünk is jól érezni magunkat?
- De Ron, már háromszor éreztük jól magunkat az utóbbi két órában! - mutatott rá Hermione.
- Heeeeeerm... csak még egyszer! - kérlelte Ron.
- Tudod, milyen rossz vagy? - nézett rá a nő szemrehányóan. - És tudod, hogy ha így nézel rám, egyszerűen nem tudok ellenállni neked!
- Ezt örömmel hallom! Szeretek rossz lenni - vigyorgott Ron és magához vonta feleségét egy hosszú, forró csókra.
- Óóóóóó... - sóhajtotta Harry, és teljesen kimerülten hátradőlt a párnájára. - Ha így folytatjuk, kérnem kell még Hermionétól azokból a tasakokból.
- Ki tudja, Harry? Talán egy egész dobozzal kapsz tőle karácsonyra - vigyorgott Ginny, férje mellkasán nyugtat fejét. Harry hirtelen felült, és Ginny szabályosan leesett róla. - Mi történt? - kérdezte mérgesen ráncolva szemöldökét.
- Csak most jöttem rá, Gin! - kiáltotta Harry boldogan ragyogó szemmel.
- Mire?
- Karácsony van! – Harry kiugrott az ágyból, feltette a szemüvegét és öltözködni kezdett. - Ajándékok, Gin!
- Jaj, ugyan már Harry - forgatta a szemét a nő. Szerelmetes férje olyan gyerekesen tud viselkedni!
- Gyere, édesem! - Harry lerántotta róla takarót.
- Add vissza! Hideg van! - vinnyogott az asszony.
- Akkor öltözz fel, és nem fogsz fázni! - somolygott a férje és elindult a fürdőszobába.
- Mmmm... ez nagyon élvezetes volt, Herm. - nyújtózkodott Ron.
- Igen, az volt - felesége egy puszit adott az orrára. - Boldog karácsonyt, drágám.
- Karácsony? - kiáltotta amaz izgatottan. - Ajándékok!
Hamarosan a Black kúria minden lakója (Harry, Ginny, Ron, Hermione, Sirius, Lily, Daniel, Abu, Hedwig, a hat fiókájával, valamint Dinky a házimanó) a nappaliban volt, körülvéve a karácsonyfát. Daniel a díványon feküdt és inkább a fán csüngő csillogó kristályok érdekelték - ő volt az egyetlen, akit kicsit sem izgattak a fa alatt pihenő csomagok. A többiek mind az ajándékokra meredtek, míg Sirius meg nem szólalt: - Miért nem bontjuk ki őket?
Abban a pillanatban mindenki az ajándékokra vetette magát, kezdték leszaggatni a csomagolópapírt. Vagy tíz percig mást se lehetett hallani, mit a papírok hasadását és az izgatott kiáltásokat, mint: - Hűha, Harry ez igazi varázs vodka! Mindig meg akartam kóstolni!
- Még egy könyv, Hermione?
- Baba! 'Arry babát hozott!
- Zoknik Harry uramtól! Zoknik! Dinky szereti a zoknikat!
- Egy Viktor Krum könyv? Király! Köszönöm, haver!
Hedvig egy nagy csomag bagoly csemegét kapott, Abu pedig egy láda banánt.
Harry egy szép, meleg pulóvert kapott Ginnytől, aki mostanra ugyanolyan jól tudott kötni, mint az anyja. - Speciális hőtartó-bűbájjal van ellátva, drágám - magyarázta Ginny. - Így biztosan nem fogsz megfázni Oroszországban... ja, tényleg, mi is volt azzal a tüdőgyulladással?
- Ja, az - legyintett Harry. - Ne aggódj miatta, édesem, már elmúlt.
- De... hogy kaptad el? - aggódott Ginny.
- Öö... beleestem a tóba - felelte Harry. Nem akart magyarázkodni Mileta Krummal való úgynevezett-kapcsolatáról.
- Beleestél a tóba? - sápadt el a felesége. - Ó, szegény drágám! Már biztosan jól vagy?
- Ginny... - vigyorgott rá. - Nem úgy néztem ki félórája, mint aki jól van?
- Ja, persze - vörösödött el amaz. - Jut eszembe, mit kapok tőled?
Harry előhúzott a zsebéből egy kis dobozt. - Ezt.
Ginny kinyitotta a dobozt és megpillantotta a két egyforma vörös ékkövet. - Ez gyönyörű! De hogyan kell viselni őket? Fülbevalóban, vagy hogyan?
- Nem - rázta a fejét Harry. - Tulajdonképpen te csak az egyiket fogod viselni.
Ginny felvonta a szemöldökét. - Hadd magyarázzam el - mondta a férje, egy sarokba vezetve őt, távolabb a többiektől, akik még bontogatták, vagy Sirius esetében, kóstolgatták a karácsonyi ajándékaikat.
- Csodás - jelentette ki Sirius, és húzott még egyet a Minőségi Varázsló Vodkából.
- Azt hiszem, mára elég lesz Sirius - szólt Hermione gyengéden kivéve az üveget Sirius kezéből. - Jobb lenne, ha nem rúgnál be karácsonykor.
- Berúgni? - kuncogott Sirius keresztbe álló szemmel. - Dehooogy.
- Mit csináltok ti ott a sarokban, mi? - kérdezte Ron a Potter pártól.
- Csitt, nem akarom elfuserálni a bűbájt! - felelte Harry, pálcáját a két gyűrűre és a két ékkőre szegezve, amelyeket a közeli asztalkára helyezett. - Compone gemma et anulum - az ékkövek összeforrtak a gyűrűkkel. Most Ginny és ő a gyűrűsujjukra húzták a gyűrűket, és Harry elmondta a második varázsigét, először Ginnyre, aztán önmagára mutatva: - Coniunge per vium magicae... Tessék. Kész van.
- Ez csodálatos ajándék, Harry – szólt Ginny, a módosított gyűrűt tanulmányozva, míg Harry a sajátját vizsgálgatta. – Pontosabban szólva állati - Ginny magához húzta férje arcát és nagy puszit adott neki. - Mostantól mindig tudni fogom, jól vagy-e, és ha nem, a gyűrű segít, hogy megtaláljalak és segítsek.
- Fordítva pedig ugyanúgy működik - bólogatott Harry. - Bármi történik, ott leszek nálad az ékkő segítségével. Mindig ott leszek veled, én kicsi drágakövem.
Ginny kuncogva magához vonta Harry és újra megcsókolta.
- Hé, elég ebből srácok! Mind a négyen hagyjátok abba! - kiáltotta Sirius elbotolva egy székben. - Francba. Ki rakta ide ezeket a székeket? - felállt, próbálta rendbe szedni magát.
- Ne beszélj így a kislányom előtt! - mondta Harry és tovább csókolózott Ginnyvel.
- Csak egy szék van ott - suttogta Ron Hermionénak.
- Duplán lát - vont vállat amaz. – Anti Alcoholicus! – Hermione Siriusra szegezte pálcáját, akinek rögtön kitisztult a látása.
- Úgy tűnik, a varázsló vodka tényleg könnyebben kiüti az embert, mint a mugli változat - jegyezte meg Harry, aztán visszafordult a feleségéhez, és ott folytatták a csókolózást, ahol abbahagyták.
- Nézd! - a kis Lily megrángatta Sirius ruhaujját. - Baba a babában a babában! - mondta széthúzva a matrjoska babáját, felfedve a kisebb és kisebb babákat a belsejében.
- Pfű, az úgy néz ki, mint Piton! - mutatott Black a hatodik babára, amelynek belsejében az utolsó, kissé Cornelius Caramelre emlékeztető baba volt.
- Szuper ünnep a karácsony - sóhajtotta Ron boldogan, amint leültek karosszékeikbe a kandalló előtt.
- Igen, csodálatos - bólintott Harry. - Bárcsak minden nap karácsony lenne.
- ...aha, és minden éjjel karácsony éjszaka - tette hozzá Ron kacsintva. Harry elpirult a karácsony éjszaka emlékétől.
- Tényleg, mit kaptál Hermionétól? - fordult hozzá Ginny.
- Nem azt, amire gondoltál - felelte Harry.
- Igazán? - biggyesztette a száját a felesége. - Mi van, ha elfogy...?
- Akkor majd hoppanálok Londonba, és veszek egy csomót egy gyógyszertárban – mondta
derűsen Harry. - Szóval ne izgulj, hogy kifogy a... készlet.
- Nagyszerű - kuncogott Ginny felvéve a kis Dant, akit álomba ringatott a CD-lejátszóból hallatszó "Rudolf a piros orrú rénszarvas" zenéje (a Black kúriában működtek a mugli berendezések.)
- Rudolf? - Hermione savanyú képet vágott. - Ez emlékeztet valami... kellemetlenre.
- Engem is - vigyorgott Harry.
- Mire? - érdeklődött Ron.
- Tudod, Aberforthnek van egy szánja... - kezdte magyarázni Harry, amikor megszólalt az ajtócsengő. - Várunk valakit mára? Azt hittem, a szüleid holnap jönnek.
- Úgy is van - felelte Ron.
- Ó, elfelejtettem! - csapott a homlokára Ginny. - Meghívtam Dudleyt és Millicentet. Tessék. Fogd egy kicsit - Harry karjába tette Danielt, és az ajtóhoz sietett.
Dudley lépett be a feleségével együtt, az utóbbi egy kicsi, kövérkés szőke gyereket tartott a karján.
- Hello, Ginny. Köszönjük a meghívást.
- Nincs mit, örülünk nektek.
- Szia Dudley - mondta Harry kicsit meglepetten. Úgy látszott, hogy az unokatestvére újabban szívesen jön látogatóba különböző ünnepekkor, vagy inkább Ginny szokott rá, hogy meghívja Dudleyt ünnepek alkalmával.
- Szia Harry - az ifjú Dursley kezet nyújtott, Harry megrázta, kisfiát másik kezében tartva. - Dannie, ugye? - Dudley előrehajolt, hogy jobban megnézze az alvó bébit. - Pont úgy néz ki, mint te.
- Hm, még mindig emlékszel milyen voltam, amikor letettek a Dursley ház küszöbére? - vonta fel szemöldökét Harry.
- Persze. Nagyon szerettelek ám… rugdosni - vigyorgott Dudley, és az unokatestvérek nevetésbe törtek ki.
- Isten hozott, Dudley. Boldog karácsonyt.
- Köszi. Kellemes karácsonyt neked is - felelt Dudley. - Kellemes dolog normális emberek közt lenni, a változatosság kedvéért.
- Normális? – képedt el Harry. - Varázslók vagyunk, Dudley! Őrült, veszélyes, abnormális népség, emlékszel?
- Ti még mindig jobbak vagytok, mint egyes muglik - vont vállat unokatestvére.
Harry nem hitt a fülének. Ez az igazi Dudley? - Hello, Millicent - üdvözölte unokatestvére feleségét, amint odaért Ginnyvel. - Ki ez a kedves kisfiú?
- A fiunk - felelte büszkén Millicent.
- A... fiatok? - kérdezte Harry. - Nem is voltál terhes a születésnapi bulimon. Vagyis... ez a kisfiú legalább egy évesnek látszik.
- Úgy van - bólintott Dudley. - Egy éves, éppen ma.
Harrynek leesett a tantusz. - Akkor az öcséd, David.
- Ja. Ő Davie - válaszolta Dudley.
- De hogy értette a feleséged, hogy ő a fiatok?
- Ez hosszú történet... - sóhajtotta Dudley.
- Rengeteg időnk van! - szólt közbe Ron. - Különben, szia.
Ginny a díványhoz vezette Millicentet és Dudleyt. Míg ők leültek, a többiek közelebb húzták a karosszékeiket, nehogy kimaradjanak valamiből.
Ginny az ölébe vette Lilyt és Dinky kiszaladt, hogy süteményt hozzon, Dudley nagy örömére (soványsága ellenére, Dudley nem vesztette el a vonzalmát az édességek iránt).
- Tehát mi is történt pontosan, Dudley? - kérdezte Harry.
- Mm... egy pillanat - unokatestvére abbahagyta a csámcsogást. - Tehát... emlékszel, mit mondtál nekünk a partidon? Úgy értem, Davie-ről?
- Aha. Azt mondtam, hogy varázsló - felelte Harry, a szőke kisgyerekre pillantva, aki nagy kék szemeit a tál süteményre szegezte.
Igazi Dursley volt. De mégis varázsló... Harry lepillantott karjában békésen alvó saját fiára. Az ő fiára... aki nem varázsló.
- Úgy van - szólt Dudley, újabb süteményért nyúlva. - Pár nappal a buli után meglátogattuk anyát és apát. Tudod... történt pár dolog... és el kellett mondanunk nekik...
- Mit? - kérdezte Ron.
- Haha! Szellemek! - somolygott Millicent. - Nézzék a szellemüket! - rámutatott valamire a Dursley pár mögött.
Petunia és Vernon megfordult, és látták, hogy David feléjük totyog tejszínhabtól maszatos arccal.
- Szent... egek... - lehelte Petunia. - Felállt, Vernon! Jár!
- És tortát eszik! Hét hónapos korában... - suttogta Vernon.
- És ez még nem minden - tette hozzá Dudley.
- Neeem? - lehelték a szülei, tudván, hogy most jön a legrosszabb.
- Nem. David varázsló.
- Hogy micsoda? - hördült fel Vernon borzadály kifejezésével az arcán.
- Hogy mersz ilyen nevetséges dolgot állítani? Hogy mered kiejteni azt... azt a szót az én házamban? - feleségére nézett, aki krétafehér arccal támaszkodott az ajtófélfának és kis híján elájult. - Hogy mered ezt mondani szegény anyádnak? Hogy mersz ilyen durva hazugsággal megrémíteni minket?
- Nem hazudik, Mr. Dursley! - szólt Millicent. - A fia varázsló és a nevét számon tartják a Roxfortban!
Hangos puffanás hallatszott, Petunia elájult.
- Ez a te hibád! - tíz perc múlva a Dursley ház zengett Vernon hangjától.
- Az én hibám, mi? - kiabált vissza Petunia.
- Hát persze! A te családod, a te átkozott vérvonalad!
- Ne merészeld a családomat hibáztatni!
- Kicsit idegesek, mi? - súgta Dudley Millicentnek a szomszéd szobában.
- Csss! Egy szót sem akarok elmulasztani! - csitította a felesége, és tovább hallgatták a Dursley szülők veszekedését.
- De a húgod! - ordította Vernon. - Ő is olyan volt! Az Evans vér! Az a rohadt...
- Fogd be Vernon! - visította Petunia.
- Fogjam be?
- Igen! Tartsd az a nagy szádat, és ne sértegesd tovább a családomat!
- Ó, a családod! - köpte Vernon. - A drágalátos családod! Egy rakás bolond!
- Bolondok? - sikította az asszony.
- Igen, bolondok! Minden, amit elmondtál róluk... a család története... egy csapat szánalmas nyavalygó kvibli!
- Kviblik? Na álljunk meg egy pillanatra! - vágott közbe Harry, félbeszakítva Dudley elbeszélését. - Hogy érted ezt?
- Hadd folytassam, Harry mindjárt meglátod - válaszolt az unokatestvére.
- Szánalmas? Nyavalygó? - kiabált Petunia, magán kívül a méregtől.
- Igen! Szánalmasak, mert az ük-ük-ük-ükapád... szülei varázslók voltak, de benne nem volt... mágia! - dörögte Vernon, szenvedő arccal ejtve ki a mágia szót. – És igen, nyavalygók, mert az összes leszármazottai azon vinnyogtak, hogy nem tudnak többé v…varázsolni... mivel az ősük kvibli volt, és nem örököltek... mágikus géneket. Ezért voltak a szüleid aaannyira odáig, amikor a húgod megkapta a levelét, ugyebár? Tudták, hogy a mágia visszatért a családba. De te... te féltékeny voltál! Te magad is... boszorkány akartál lenni, de nem voltál az! Az abnormálisak! Még mindig azt állítod, hogy nem a családod hibája?
- Aha, azért volt Petunia néni olyan keserű - szólt Harry. - Féltékeny volt... nem is tudtam, hogy az Evans család eredetileg varázsló család volt... varázsló család, amelyben sorozatban kviblik születtek... - újra Danielre nézett. A kisbaba most ébren volt, kíváncsian nézelődött nagy barna szemével. - Kviblik... - Harry egy kezet érzett a karján - Hermione együtt érzően és kérlelve nézett rá. Harry bólintott, jelezve, hogy nem fog a kvibli dolog miatt lamentálni.
Most nem.
- És hogyhogy Davie most nálatok van? - kérdezte Sirius, megtörve a kínos csendet.
- Igen - szólt Millicent, kövér karjában ringatva a gyereket. - Petunia és Vernon ordibáltak egymással egy darabig, aztán Petunia azt kiabálta, hogy nem az ő hibája, és nem szülte volna meg Davie-t, ha tudta volna, hogy varázsló lesz. Erre Vernon azt üvöltötte, hogy legalább egyetértenek valamiben, és akkor Duddi és én elhatároztuk, hogy magunkkal visszük Davie-t. Hagytunk egy cetlit Duddi szüleinek, hogy ne zavartassák magukat Davie miatt többé, mert mi majd gondoskodunk róla. Így most már a mi fiunk - ezzel egy puszit nyomott a kisfiú szőke fejére. - Te vagy a mi kis varázslónk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
