Lilina: A sötétség szerelmese

Hideg éjjel volt. Esős, hideg sötét éjjel. Minden éjjel ilyen volt mostanában. S már nem csak az éjjelek. A nappalokat is beárnyékolták az égbolton tanyázó sötét viharfelhők mióta a háború elkezdődött. És amióta csendben kihunyt az utolsó reménysugár. Hogy valaha is jobb lehet. Mert bár a fehérmágusok közül senki sem merte bevallani magának, de tudták… a háború véget ért. Akkor és ott. Azon a ponton, hogy Harry Potter feje elgurult a csatatéren. Nem egyszerű élet volt az övé így a halála is különleges lett. Kegyetlen, de különleges. Innentől kezdve már senki sem bízott abban, hogy valaha szebb idők várnak rájuk. Most már két gonosz uralta a világot.

A megfiatalodott Voldemort és az, aki miatta vált olyanná amilyen most, Nevera Marblaze. Régen egyáltalán nem volt ilyen. Mindenkinek felrémlenek még azok az idők, amikor a kis szerelmes Ginny Weasley sikongatott, ha meglátta Harry Pottert. Sőt arra is sokan emlékeznek, amikor majdnem otthagyta a lelkét a Titkok Kamrájában. De felnőtt. És a szerény kislányból gyönyörű nagylány lett. Aztán kegyetlen hidegvérű gyilkos. Megtagadta a családját és barátait. Erejét és tudását a sötét oldalon kamatoztatta a Nagyúr oldalán. Méltó szolgája volt. Olyannyira, hogy a végén már nem szolga volt. Hanem társ. S a két gonosz erősebb volt, mint bármelyik varázsló. A sötét oldal legyőzhetetlenné vált. A muglik hiába védekeztek majdnem teljesen kiirtották őket. Akik maradtak bujdosnak és rettegnek. A fehérmágusok eltűntek. Vagy átálltak vagy, meghaltak. Ha még van is belőlük valahol nem látni őket. A Föld a pokol bugyrává vált. A sötétség körülvett mindenkit és mindent.

Ezen az éjszakán egy férfi futott végig a sötét és vizes sikátoron. Kétségbeesetten menekült a halálfalók elől. Talárja vérben úszott arcát is millió apróbb vágás borította. Szerencsétlenségére a nagy sietségben elcsúszott így a halálfalók könnyűszerrel utolérték őt. Védekezni nem tudott, hiszen csak még jobban megsérült volna, a csuklyások hatalmas túlerőben voltak. A Sötét Nagyúr és Úrnő elé hurcolták őt. Annyira gyenge volt már, hogy beszélni is alig tudott. Legalább is úgy tűnt. Voldemort már éppen intett volna, hogy csináljanak vele, amit akarnak, csak vigyék a szeme elől mikor Nevera közbeszólt.

- Ne!

A Nagyúr kérdően tekintett rá, csakúgy, mint a halálfalók.

- Ki kell faggatnunk! Biztos tudja, hol bujkál a többi csőcselék!

- Úrnőm nézzen rá már beszélni sem tud…

- Én majd szóra bírom – a nő szemében eszelős tűz villant szája gúnyos mosolyra húzódott

- Ahogy gondolod drágám-, válaszol ugyanazon arckifejezéssel Voldemort

Nevera intett a halálfalóknak, hogy hozzák utána a férfit. Lementek egy dohos pincehelységbe ott ledobták a foglyot, a nő pedig intett nekik, hogy elmehetnek. Aztán a földön heverőhöz fordult. Az még mindig nem mozdult.

- Nem hittem, hogy valaha viszontlátlak, még- kezdte színtelen hangon

- Azt hisz…. hiszem ösz….sze kever valakivel asssz… onyom…- nyögte a másik

- Ó nem pontosan tudom, hogy ki vagy- folytatta Nevera- és te is tudod, hogy én ki vagyok

- Sajná… saj… nálom de nem

- Épp elég nagy baj, ha már a saját kishúgodat sem ismered fel Ronnie, de neked ezt elnézem

- Az lehetetlen- a férfi úgy pattant fel a helyéből mintha tüzes vasat tettek volna a hátsója alá és már nyoma sem volt a

„hű de rossz” állapotának. Bár Nevera kezdettől sejtette, hogy csak színjáték volt.

- De bizony- mosolygott a nő

Ron még mindig a fejét rázta.

- Ginny meghalt- bizonygatta- még az egyik csata alatt

- Nem tévedsz, Ginny valóban meghalt- bólintott Nevera miközben megkerülte a férfit- de attól függetlenül te még a bátyám maradtál, habár így jobban meggondolva…

- Elég!- szakította félbe a másik- Nem tudom mit akar tőlem, de...

- Csak néz rám te barom! Megváltoztam, de nem tagadom hajdan még tényleg az voltam…

Ron belenézett a fenyegetően csillogó, immár feketésbarnás szempárba. Megnézte az arcát, a haját és valóban…

- Ginny- nyögte elkeseredetten-, hogy tehetted ezt… én nem értem

- Kinyírtam Harryt, na és?- kérdezte flegmán a másik

- Te voltál?- őrjöngött a férfi- Nem hiszem el! Ugye csak viccelsz…

- A világért se tenném bátyus- felelte a nő „ártatlan” arccal

- Mi lett belőled? Ez nem is te vagy Ginny! Mit tettek veled?

- Ha megkérhetlek Ronnie ne hívj Ginnynek, nem szeretem ezt a nevet. A múltamat idézi. Inkább egyszerűen csak

Nevera, de lehet Nev is. Tulajdonképpen ez is a Ginevrából jött de hát akkor is jobban hangzik…- mesélte csevegő hangon

- Nem érdekel milyen gyalázatos nevet vettél fel- fojtotta belé a szót Ron- Mit akarsz tőlem?

- Hogy elmondd nekem, hogy merre jártál bátyuskám, na mesélj az egyetlen hugicádnak-, gügyögte Nevera majd a férfi

vállára tette a kezét

- Mi van magánórákat vettél Bellatrixtól?- kérdezte amaz egy félmosoly kíséretében. A nő elkomorodott és lerántotta a

karját bátyáról. – Már épp kérni akartam

- Mit gondolsz, ki vagyok én te kis senki?- kérdezte dühödten

- A góré?- találgatott Ron

- Pontosan- mosolyodott el a másik- úgyhogy jobb lesz, ha befogod, te seggfej. Na gyerünk, beszélj! Mindent tudni

akarok! Hol van a többi csőcselék?

- Miről beszélsz Ginny?- kérdezte értetlenül a férfi- Csak véletlen, hogy megmenekültem, nincs velem senki más! Se

banda, se…

- Már megmondtam, hogy ne nevezz így!- fakadt ki a nő

- Jó, jó…

- Egyébként meg nem hiszek neked! Látom, hogy hazudsz!

- Akkor azt is látnod kéne, hogy hol vannak a többiek!- vágott vissza Ron- Nincsenek többiek!

- Ez esetben meg kell, hogy öljelek-, folytatta Nevera eszelős mosollyal

A férfinek a szeme se rebbent a hír hallatán.

- Csak tessék- mondta- nyírj ki! Úgyis tudom, hogy ezt akarod! Azért gyötörsz! Kínozz csak meg, hiszen ehhez értesz igazán! Nincsenek is érzéseid! Egy gép lettél! Pontosan olyan, mint Voldemort! Mindenkit elvettél tőlem… szégyellem, hogy valaha hozzád tartoztam!

A nő felnevetett. Látszólag egyáltalán nem hatotta meg ez a kis közjáték.

- Sohasem tartoztál hozzám-, mondta csendesen

- Ha nem fogadod el, akkor is egy család voltunk valaha!

- Talán… de az már csak a múlt!

- Még mindig nem értem miért tetted- tűnődött Ron

- Elmesélem neked Ronnie- kezdte csevegő hangon a másik miközben lassan a férfi mellé sétált és leültette a földre.

Aztán maga is mellé ült- ez egy sötét történet

- Minden még a háború elején kezdődött mikor Oliver meghalt. Az a hülye Mordon ölte meg, mert azt hitte, hogy átállt. Pedig nem ő volt az áruló. Hanem Percy. Már a legelején sejtettem. Engem nem ejtett át a kis féreg. Aztán miután kihallgattam a kis beszélgetését az egyik halálfalóval be is bizonyosodott a sejtésem. Csak azért nem nyírtam ki, mert a bátyám volt. Na igen, akkor még tekintettel voltam más érzéseire- Nevera elmosolyodott majd Ronra pillantott, aki izgatottan várta a folytatást. Egy részről tényleg érdekelte a történet. Másfelől pedig minél tovább húzza az időt annál több esélye van arra, hogy megmenekül.- akkor még élt az akit igazán szerettem. Minden más volt… de elvették tőlem. Miután meghalt habozás nélkül megöltem Mordon. Halálra kínoztam. Élveztem, ahogy vonaglik a lábaim előtt. Az ostoba vén csótány…

- De hát nem szándékosan ölte meg Woodot! Ha tudta volna, hogy nem árulta el a…

- Ne szólj bele! Ha nem ment volna a saját vén feje után. Senki sem mondta neki! Megérdemelte, amit kapott! Különösen a kiáltozása volt szórakoztató- a nő itt elmélázva tekintett a szoba másik falára. Aztán furcsa mély hangszínen elkezdte utánozni az öreg aurort- „Csak elrontott volna téged Ginny! Ő volt az áruló! Kérlek, higgy nekem…” Na persze. Olivernek semmi köze sem volt Voldemorthoz. Akkor még nekem sem. Legalább is azt hittem, hogy nincsen. Szóval Mordonnal kezdtem. Utána láttam, amint Percy ismét egy sötét alakkal beszélget. Ő lett a következő áldozatom. Aznap este még visszamentem a Rend szálláshelyére. Persze éjjelre óriási bűntudatom támadt. Rettenetesen fájt Oliver elvesztése és már nem élveztem azt sem, hogy két Rendtag vére tapadt a kezemhez. Noha az egyik áruló is volt. És a bátyám. Kimentem kiszellőztetni a fejem. Csak róttam a sötét utcákat. Félelem nélkül. Nem érdekelt különösebben, ha valaki rám talál. Nem is igazán hittem. Pedig megtörtént. Egy sötét alak követett. Szinte suhant mögöttem, alig csapott zajt. Csakis azért vettem észre, mert megéreztem. Nem néztem hátra, még akkor sem érdekelt ki az és mit akar, de mégis megálltam. Egy jéghideg lehelet futott végig a nyakamon. Éreztem, ahogyan az illető átkarolja a derekamat és végigsimít a melleimen. Majd egy ismerős hangot hallottam közvetlen közelről. Azét, aki elsős korom óta kísért az álmaimban. Tom Denem volt az. Halkan suttogott nekem.

- Hát ismét találkoztunk Ginny. Reméltem, hogy valaha még egyszer viszont láthatlak. Be kell, hogy valljam most már sokkal jobban izgalomba, ejt a látványod, mint legutóbb. Bár ez biztosan nem lep meg téged, hiszen szembetűnő változásokon mentél keresztül.

- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem

- Szóval nem is örülsz, hogy látsz?

- Jelen pillanatban nem látlak- kijelentésemet követően megfordultam. Tom ugyan csuklyát viselt, de tisztán láttam az arcát. Teljesen ugyanolyan volt, mint az álmaimban. Talán egy kicsit idősebb lehetett, mert valamivel hegyesebb tűnt.

- Észvesztően gyönyörűek az ajkaid-, mondta, majd végighúzta az ujját rajtuk-vörösek és duzzadtak, bármelyik férfit lázba hozza.

- Hogy kerülsz te ide?- bukott ki belőlem a kérdés hirtelen- Hiszen te megsemmisültél

- Az emlékem igen, de én nem! Tulajdonképpen én magam vagyok a Sötét Nagyúr, ha leszámítjuk azt az apróságot, hogy egy picit megfiatalodtam.

- Mit akarsz akkor hát tőlem?- ismételtem meg az első kérdésemet

- Csak téged akarlak szépségem- hideg ujjait az arcomra szorította, úgy folytatta- tudok róla mit tettél és őszintén szólva nem lep meg. Jólesett látni, hogy hagyod érvényesülni a valódi énedet!

- Nem értem miről beszélsz- játszottam meg magam

- Az öregről és a bátyádról drágám. Mindkettőjüket a te dühöd pusztította el…

- Megérdemelték!- üvöltöttem

- Hát persze hogy megérdemelték!- folytatta mézesmázos hangon-, Elvették tőled azt, aki fontos volt neked. Ártottak neked. Ezért bűnhődniük kellett! Ugye tudod, másnak is bűnhődnie kell… mindenkinek, aki elnyomott téged. Én segítek neked megbosszulni az összes kínodat.- közelebb húzott magához és beleharapott az ajkaimba. Aztán megcsókolt. Forróság járta át a testemet. Még ekkor sem hittem el azt, hogy ott volt velem. Azt hittem ez is csak egy újabb álom. Olivert is szerettem. Nagyon is! De rá kellett jönnöm, Tom az igazi szerelmem. Azaz Voldemort. A Sötét Nagyúr.

- Azt akarom, hogy mellettem harcolj! Tudom, hogy te is akarod!

- Magam sem tudom, mit akarok-, jegyeztem meg csendesen

- Már hogyne tudnád! Hiszen azt is felfedezted mennyire, hasonlítunk egymásra. Hogy miért választottalak téged a sok közül. Lucius az én kérésemre dobta bele a naplómat az üstödbe! Már akkor tudtam, hogy különleges vagy… nyolc évet vártam erre a perce, hogy újra lássalak! Tudom, mi ketten hatalmasabbak lehetnénk bárki másnál… és ezt is tudod te is…- újra megcsókolt. Sokkal vadabbul, mint az előbb. Minden gondomat elfeledtette velem. Teljesen elvette az eszem.

- Ám legyen- bólintottam- meg kell bosszulnom! Tisztelniük kell, hódolniuk előttem!

- Pontosan…

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Holnap megrendezzük a halálodat, aztán pedig örökre mellém állsz! Meglátod jobb lesz, mint valaha! Látni az arcukat, amikor előtűnsz a félhomályból…

Kacér mosoly jelent meg az arcomon. Már az övé voltam. Behálózott, elszívott belőlem minden jót. És én imádtam. Őt is és a világot is, amit kínált. Már akkor imádtam, pedig még nem is ismertem. Innentől fogva töretlenül szolgáltam a szerelmeimet.

- Jaj milyen gyönyörű történet- szipogta Ron „meghatottan”

- Ne gúnyolódj velem te kis korcs! Különben nem engedlek vissza a kis feleségedhez…- a férfi ijedten ugrott fel

- Honnan tudsz te erről?- kérdezte ledöbbenten

- Mindent tudok rólad- Nevera elégedett mosollyal nyugtázta a bátya idegességét miközben ő is feláll.

- Szóval csak megjátszottad azt, hogy faggatózol! Igazából már az első percben mindent tudtál rólam!

- Miért lep meg? Te is megjátszottad magad!

- És ez a történet? Ezt is csak összehazudtad? Egyáltalán miért mesélted el?

- A történet valós… és azért meséltem el, hogy megértsd! Hogy higgyél bennem végre! Elhidd, hogy hatalmam van feletted és a világ felett, mert még most sem tisztelsz engem kellően… azt hiszed, hogy csak az ostoba hugicáddal beszélgetsz!

Ron mélyen hallgatott. Teljesen kétségbeesett. Ginny már tényleg halott. Ez már nem ő! Még csak nem is hasonlít rá! Elveszett a sötétség martalékában. A férfit marcangolták ezek a gondolatok. Másodszorra kellett átélnie a húga halálát. Ismét tudatosult benne… Ginny már nincs többé.

- Nem fogok könyörögni neked-, mondta hidegen- tégy, amit jónak látsz!

A nő hosszan bámult rá. Arcának minden vonása megfeszült. Mintha valami nehéz döntést kéne meghoznia.

- Sajnálom, hogy nekem kell végeznem veled

- Nem, nem sajnálod- Ron továbbra is hidegen, érzésektől mentes hangon beszélt- csak nyírj már ki!

- Látom, beláttad, hogy tévedtél, és ezt díjazom-, Nevera tett egy lépést hátrafelé- ezért nem kínozlak meg… egyszerűen csak rádküldöm a zöld sugarat. Már mehetsz is anyáék mellé… látod ügyes fiú vagy te, engem is megbabonáztál.

A férfi lehunyta a szemét úgy várta a megváltó halált. Semmi sem számított már abban a percben. A halálos átok elérte a mellkasát és ő holtan esett össze. Nevera most az egyszer nem örömmel nézett egy hullára, amiről ő tehet. Valamennyire még mindig szerette őt, még ha próbálta is tagadni. De a mostani élete fontosabb volt annál, hogy elárulja és kockára tegye a aprócska érzés miatt. Ron halála igazából semmit sem hagyott maga után, olyan volt, mint egy szúnyogcsípés. Viszketett, de nem fájt. A sötétség iránt érzett szerelme továbbra is határtalan és megingathatatlan. Ez már soha nem is lesz másként…

VÉGE