Egy esős délután

- Tudod mit? Akkor szakítsunk! – Dean hangja erősen visszhangzott a kihalt folyosón.
Ginny szeme elkerekedett, de szinte rögtön utána össze is szűkült.
- Igazad van, Dean, azt hiszem, az lesz a legjobb! – kiabálta, majd sarkon fordult, és elrohant.
Kiszaladt a hatalmas bejárati ajtón, és sietős léptekkel átvágott a parkon. Ahogy telt az idő, egyre dühösebb lett a hatodikos fiúra. Nem csak amiatt, ahogy az előbb viselkedett, hanem az egész kapcsolatuk miatt. Viharosan kezdődött, viharosan folyt, és most viharosan fejeződött be. Valószínűleg így lesz a legjobb mindenkinek. De az azért mégis elkeserítő, hogy alig négy hónapja járnak, és máris szakítás lett belőle.
Időközben elérte a kviddicspályát, és kilépett a zöld fűvel borított küzdőtérre. A feltámadó szél tépte a talárját, de most nem érdekelte. Sőt, inkább örült is neki. Így legalább érezte, hogy él. Hogy számít valamit, mert a fiúügyeiből ez nem igazán derült ki. Az utolsó gondolatra könnyek szöktek a szemébe, és halkan felzokogott. Nem is figyelt rá, hova megy. A lába vitte, amerre akarta.
- Szia! – hallatszott hirtelen egy hang.
Ginny kapkodva letörölte az arcát, és körülnézett. A póznának dőlve Neville ült a füvön, és kíváncsian nézett a szemébe. Hétvége lévén nem talárban volt, hanem egy egyszerű farmerben és pólóban. Én miért vettem fel talárt?, futott át Ginny agyán, de szinte rögtön el is hessegette magától.
- Szia! Mit csinálsz te itt? – kérdezte, de szinte rögtön észbe is kapott. Gratulálok! Ennél udvariasabb már nem is lehettél volna. Jó, hogy nem azt kérdeztem: Hát te meg mi az ördögöt keresel itt?
Neville azonban, úgy tűnt, nem vette fel az udvariatlan megszólítást.
- Semmit. Csak üldögélek.
- Aha. Értem. Akkor, további kellemes szórakozást – mondta, azzal elfordult, és tovább indult volna, azonban Neville hangja megállította.
- Nem csatlakozol?
Ginny hátranézett, és érdeklődve Nevillere pillantott. A fiú elmosolyodott, majd megvonta a vállát.
- Persze, csak ha nincs jobb dolgod.
Ginny elnevette magát. Jobb dolgom? Ami azt illeti, éppen a tópartra igyekeztem, hogy szétbőgjem az agyam, de tudod mit? Csatlakozom hozzád.
- Nincs – felelte, majd letelepedett a fiú mellé. Neville arrébb csúszott így Ginny is nekivethette a hátát a póznának. Ez bezzeg három éve még nem sikerült volna. Akkor még kövér volt, most meg… Alaposan szemügyre vette Nevillet. Te jó ég, hogy mennyit fogyott! Pedig a túlsúly is jól állt neki. Olyan gyerekesen aranyos volt, most viszont már láthatóvá váltak a karján dagadó izmok. Mitől ilyen izmos?
Ginny erősen megrázta a fejét, amire Neville is felfigyelt.
- Valami baj van?
- Nem! Csak elkalandoztak a gondolataim.
Neville sokáig meredt a pálya másik végében magasodó karóra, majd felsóhajtott.
- Tudod, szeretek itt ülni, és nézni a stadiont. Ilyenkor úgy érzem, én is a része vagyok. Mintha játszanék, vagy ilyesmi.
- Miért nem jelentkezel a csapatba?
- Még csak az kéne – nevetett fel a fiú, majd Ginnyre pillantott. – Nem akarom kiröhögtetni magamat az egész iskola előtt.
- Lehet, hogy nem is lennél olyan rossz – vélekedett a lány.
- Nem hinném – rázta meg a fejét Neville.
Ez után hosszú csend következett, s közben Ginny próbálta rendbe szedni a vonásait. Ismét letörölte az arcát, pedig az már szárazabb volt, mint a Góbi-sivatag. Neville szótlanul szemlélte ezt, majd így szólt:
- Elmondod mi a baj?
- Tessék? Nem értem. – Dehogyisnem értem! Arra kíváncsi, miért sírtam.
- Ha nem akarod, nem kell mondanod semmit.
Nem, nem akarom! Azaz, talán mégis. Milyen jó lenne megosztani valakivel a gondjaimat. De pont Nevillelel? Miért ne? Hiszen ő mindig olyan jó volt hozzám!
- Szakítottunk Deannel.
Neville lehajtotta a fejét, és úgy felelt.
- Értem. És jól vagy?
- Igen, jól.
- Akkor miért sírtál?
Most Ginny hajtotta le a fejét.
- Az igazat megvallva, nem is tudom.
- Nem szeretted Deant? – nézett a szemébe Neville.
- De – bólintott Ginny. – Csak azt hiszem, nem eléggé. Mint egy barátot. Mint téged. – Na, igen, ezt nem kellett volna mondanom! Hülye vagy, Ginny!
Neville elpirult, majd gyorsan másfele nézett. A borús ég halkan felmorajlott.
- Még meg sem köszöntem azt, amit a nyáron tettél értem. Meg előtte.
Neville visszanézett rá, majd elmosolyodott. De szép a mosolya!
- Ami azt illeti, már megköszönted, de szívesen!
Sokáig néztek egymásra némán. Végül Ginny törte meg a csendet.
- Annyira hiányzik Sirius – motyogta, majd ismét sírni kezdett. Neville sután simogatni kezdte a vállát, mire a lány hozzábújt.
- Bár én nem ismertem, de abból ítélve, amilyennek Harryt láttam az elvesztése után, biztos nagyon jó ember volt.
- A legjobb – sírta bele Neville mellébe Ginny.
A fiú mostanra már felbátorodott egy kissé, és szorosan magához ölelte őt, és lassan ringatni kezdte. Nem telt bele sok idő, Ginny remegése alábbhagyott, és elhúzódott Nevilletől.
- Köszönöm! Nem tudom, mi van most velem.
- Semmi baj! Ha máskor is bánt valami, csak fordulj hozzám – mosolyodott el a fiú.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! – nevetett fel Ginny. Az a mosoly!
Ebben a pillanatban eleredt az eső. Az októberi meleget kellemesen frissítette fel a hűs zápor. Neville felpattant, majd Ginny felé nyújtotta a kezét. Az elfogadta, és a fiú felhúzta.
- Menjünk be – szólt Neville, és elindult a kastély felé. Ginny azonban nem mozdult, sőt, megszorította a fiú kezét, és őt is visszarántotta.
- Ne! Olyan jó! – nevetett.
Neville értetlenül nézett a lányra, de aztán ő is felkacagott. Álltak a kviddicspályán, az eső zuhogott rájuk, és teljesen eláztatta őket. A vizes ruhájuk a testükhöz tapadt. De izmos a melle és a hasa! Hogy és mikor csinálta ezt? Hajuk csapzottan lógott a szemükbe.
- Nem is tudtam, hogy használsz szemfestéket.
Ginny szeme elkerekedett. Te jó ég, úgy nézhetek ki, mint valami elmebeteg! Mit gondolhat rólam Neville?
- Lefolyt egy kicsit, itt a szemed alatt – mutatott a fiú a saját arcára, hogy megmutassa a lánynak a helyet, és közben folyamatosan mosolygott. Ginny villámgyorsan a szeme alá nyúlt és letörölte az arcát.
- Még mindig ott van. Szabad? – nyúlt előre Neville, és kérdő tekintettel a lány szemébe nézett.
- Persze.
Neville kinyújtotta a karját, és a kézfejével óvatosan letörölte a szétfolyt szemfestéket Ginny arcáról. De jó puha a keze! Mikor befejezte, az ujjai végigsiklottak a lány arccsontján. Most nem mosolygott. Mélyen a szemébe nézett. Milyen sok minden lehet egy ember szemében egyszerre. Félelem, szeretet, vágy…
Neville hirtelen elkapta a tekintetét, ám Ginny felemelte a kezét, és visszafordította a fiú arcát. A szempilláin parányi gyöngyszemekként csillogtak az esőcseppek, majd leestek, végigfolytak az arcán, az ajkain, végül az álláról a földre pottyantak.
Ginny előre dőlt, és egy puszit nyomott a fiú arcára, aki ettől halkan felnyögött. Ginny halványan elmosolyodott, majd egy újabb puszit nyomott, ezúttal Neville szája sarkára. Elhajolt, és belenézett a fiú szemébe. Abban már nem keveredtek az érzelmek. Egyetlen érzés égett benne: a vágy.
Neville előre nyúlt, beletúrt a lány lángvörös hajába, majd a lány arcát a tenyerébe fogta. Gyengéden megcsókolta, s mikor érezte, hogy nem ellenkezik, a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Már harmadikos kora óta várt, vágyott erre a pillanatra, de megérte. Az eső hűvös íztelensége keveredett a csók édes ízével, és ez szinte megőrjítette a fiút. Elhúzódott a lánytól.
- Szeretlek – motyogta.
Ginny elmosolyodott, majd bólintott egyet.
- Igen! Igen, érzem a csókodon. Én is szeretlek téged.
- Tényleg?
- Igen! És sajnálom, hogy eddig tartott, míg rájöttem.
Neville ismét elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
- Nem érdekes. Megérte várnom!
Az ajkuk ismét összeforrt. A nedves ruhájuk szinte gőzölt a testük melegétől, ahogy a füvön álltak egymás karjaiban. A vihar egészen estig tartott, de ők még a felhők mögött lenyugvó napot is egymást ölelve nézték végig a kviddicspálya zöld füvén állva.

VÉGE