Az ellenség soraiban

Ginny elgondolkozva járkált fel-alá a Roxforti birtokon található tó mentén. A víztükör hitelesen adta vissza derült égen világtó csillagok fényét. A lány sóhajtott egyet, elnézett a nagy tölgyfaajtó irányába, mintha azt fontolgatná, hogy ideje volna visszatérnie a hálókörletébe, hiszen tilosban jár. De nem indult vissza. Várt. Nemsokára egy alak tűnt fel a kastély irányából. Ginny elmosolyodott, s a tóra szegezte a tekintetét, mintha nem látná az egyre közeledő jövevényt.
– Végre itt vagy – suttogta, mikor a tarkóján érezte látogatója forró leheletét. Lassan megfordult. – Draco – mondta, azzal végigsimította fiú arcát.
– Megígértem, hogy eljövök – közölte egyszerűen. Hirtelen megcsókolta Ginnyt, s erősen magához szorította, úgy, hogy az már szinte fájt lánynak, de nem bánta, inkább még közelebb, a lehető legközelebb húzódott a fiúhoz.
– Megőrjítesz. Mégcsak nem is láttalak a nap folyamán, habár mindvégig az elmúlt éjszaka járt a fejemben, mikor teljesen az enyém voltál – suttogta a lány fülébe, miközben a nyakát cirógatta. Ginny szolidan felnevetett.
– Megismételhetjük. Akár most is…

* * *

A két fiatal lassú mozdulatokkal szedegette össze szétszórt, a fűtő nedves ruháikat. Mikor Draco begombolta az utolsó gombot is a talárján közelebb lépett Ginnyhez, és átkarolta a derekát.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer egy Weasleybe bolondulok bele… és minden vágyam az lesz, hogy ne kelljen elválnom tőle soha, egy percre sem.
– Nem kellett volna lebecsülnöd, én mindig elértem azt, amit akarok, és rád is szemet vetettem egyszer – somolygott a lány.
– Galád módon elcsábítottál, pedig mi Malfoyok jobb szeretjük, ha magunk hódíthatjuk meg a nőket…
Ginny felkacagott, s beletúrt a fiú szőke tincseibe
– Ne mondd kérlek, hogy nem tetszik a mostani helyzet.
– Teszik, de még mennyire!… Hagyd el a családod, légy velem! Nem vagy a szánalmas Weasleyk közé való!
A lány kételkedve nézett Dracora.
– Mit akarsz ezzel mondani? Éljek veled?
– Pontosan – vigyorgott a fiú. – Sokkal jobb lenne…
– Kinek? – vágott a szavába Ginny.
– Neked… – majd mikor látta lány megvető fintorát hozzátette – és persze nekem, ha akármelyik ember rájönne, mit nyújthatsz, egyik sem engedne el, én sem akarlak.
A lány elégedetten bólintott.
– Szóval hagyjam ott a családom – végiggondolta a helyzetét, akár abban a pillanatban megtette volna. A testvérei sohasem ismerték el igazán, leginkább azért mert lány, a szülei túlzásba vitt óvása miatt pedig már szinte minden önállóságát elvesztette. Draco viszont egy valódi istennőt látott benne, aki valóra válthatja álmait.
Végigsimította fiú karát, s felhúzta a talárja úját a bal karján. Draco hófehér bőrét a Sötét Jegy csúfította el. Ginny megcsókolta a jelet.
– Hozzá is elviszel? Azt akarod én is olyan legyek, mint te?
– Igán – válaszolta komoran a fiú. – Így együtt lehetünk, ez az egyetlen esélyünk
- Hát legyen…

* * *

Ginny várt, ugyanúgy, mint azon az éjszakán, amelyen arra a végső döntésre jutott, hogy Dracoval akar élni. Vele akarja tölteni élete minden egyes hátralévő percét. Alig néhány hetet volt távol a fiútól a nyári szünet beköszönte óta, de majd beleőrült a hiányába. Gondolatban újra és újra átélte titkos találkáikat, ez viszont még elviselhetetlenebbé tette a fiú hiányát.
A lány lemondó arckifejezéssel nézett fel a holdra, ekkor azonban egy seprűs árnyalak bukkant fel az égen.
– Draco – Ginny gyors mozdulattal kitárta az ablakot, hogy a fiú berepülhessen rajta. A lány szenvedélyes mozdulattal borult volna a fiú nyakába, aki kitért előle.
– Ne most! Siessünk! Megvan a seprűd?
A lány bólintott. Néhány perc múlva, már csak a kitárt ablak igazolta, hogy a szobában volt egyáltalán valaki.

* * *

Felhős augusztusi délután volt, a Főnix Rendje tudomást szerzett a Halálfalók egyik kisebb búvóhelyéről, s abban reménykedve, hogy kisebb csaták sorozatával győzedelmeskedhet, támadásra készültek. A Halálfalók azonban már távolról kiszúrták a közeledő ellenséget, s a Rend tagjait már túlerő várta.
– Túl sokan vannak – mondta aggodalmas arccal Arthur Weasley a feleségének. – Tudták, hogy jövünk!
A fekete csuklyás Halálfalók egyre közelebb jutottak a Rend tagokhoz, az egyikük óvatos mozdulattal levette a csuklyáját.
– Ginny! Kislányom! – kiáltott Molly Weasley, és futva indult a lányához.
- Állj meg – szólt Ginny határozottan, pálcáját az anyára szegezve. – Már nem egy csapatban játszunk…

Vége