Ding-dong, szólalt meg iszonyú hangerővel az ajtócsengő. Kétségbeesett kísérletet tettem arra, hogy a párna alá gömbölyödhessek. Nem sikerült.
Diiing-dooong, feküdt rá valaki a gombra. Ajóédesanyját, gondoltam, de aztán az ajkamba haraptam. Ez annyira Harrys volt…

Kiugrottam az ágyból, bár szerintem inkább egy futni próbáló nyugdíjashoz hasonlítottam… aztán az ajtóhoz battyogtam, hogy a döbbent Nicol szeme közé nézhessek. Szokatlanul volt sminkelve, és nem tudtam mire vélni a tőle megdöbbentő szoknya – fekete neccharisnya felállást sem.
- Jaj, Gin, bocs… nem tudtam, hogy alszol.
- Mmmmhh… - nyögtem, ami annyit jelentett, hogy mi mást csinálnék ekkora életkedv-indexszel…
- Szerintem elfejtetted, hogy milyen nap van ma. – jelentette ki, miközben a szobámba ment. Némán követtem.
- Te tökfej, buli van! – villantott felém egy ragyogó mosolyt, immár a ruhásszekrényemből hátrahajolva.
- Nicol, áruld el… mit csinálsz? – kérdeztem még mindig rekedten.
- Tessék, itt egy szoknya… fekete, bordás harisnya, illik a hangulatodhoz… és ez a fölső, remek, kapd föl gyorsan!

Engedelmesen tűrtem, hogy a ruhákkal a kezemben lenyomjon az ágyamra. Csak meredtem csillogó szemébe, de nem szóltam.
- Na nem, jössz, és kész. – jelentette ki szemöldökráncolva, ahogy észrevette tétlenségem.
- Na NEM, én is ezt mondom. Semmi kedvem, Nic.
- De Ginny, épp ez kell neked. Egy jó kis röhögcsélős, pasistírölős este. Csak gyerünk, húzd már fel azt a harisnyát!!




Negyed óra múlva már egy utca esőmosta betonján lépkedtem. Egy pocsolyában megláttam a tükörképem. Csodálattal adózom Nicolnak, hogy bő két perc alatt, egyetlen kis sminkesdobozka segítségével eltűntette az álom és a rémálomszerű délelőtt minden nyomát az arcomról. Aztán már egy villogó fényfüzérekkel díszített ajtóban állva találtam magam.

Hangos zeneorkán süvített el mellettünk, ahogy beléptünk. Bent is élénk volt a világítás, és őrült hangosan szólt a rock. Nem törődtem azzal, hogy deja vu-sen összerándult a gyomrom. A kedvenc szórakozóhelyünk arról híres, hogy minden este másféle zenét játszottak – és úgy tűnt, ma ez is Harryre fog emlékeztetni…
A foglalt asztalunkhoz sétáltunk, és leültünk Emmáékkal szemben. Az italrendeléssel voltunk elfoglalva, amikor körülnéztem, kikkel van tele a terem.
És megláttam valakit, akinek fekete ruháját nem változtatta neonszínűre a magasban táncoló reflektorok egyike sem. Jas épp a kezembe nyomta a Bloody Marym, mikor a férfi felnézett smaragdszínű italából. A szeme pont ugyanolyan volt, mint az ital…

A poharam a földön landolt, a cipőmre fröcskölve tartalmát. Felálltam, és majdnem futva a kijárat felé indultam. Felrántottam az ajtót, és a falnak dőltem. Nem törődtem a lustán rám csöpögő esővel. Csak azon erőlködtem, hogy ne ugorjon ki a szívem a torkomon.
Mi van akkor, ha tudták, hogy Harry és a többiek itt lesznek?
Reszkettem a hűvös őszi esőben. Lélegzetem gyorsan elszállt a távoli ködbe. Utálom a novembert…! Fél perc múlva azt mondtam, állj. Elég a siránkozásból!

Már nem is tudom, ki mondta: a férfiak tízpercenként jönnek, babám… mint a villamos… Hát akkor meg miért szúrjam el az estémet egy ilyen alak miatt? Na ugye! Sarkon fordultam, és visszamentem az asztalunkhoz. Csak azt sajnáltam, hogy se cigire, se váratlan telefonra nem foghattam az ügyet, tekintve, hogy utálom a cigarettát, és nincs is mobilom. De nagyon rendesek voltak, rendeltek nekem egy új adag Véres Marit, amit fél perc alatt el is tüntettem.
- Ginny, nekünk még nem is mesélted, mi van Harryvel…
Tényleg nem. Így aztán belevágtam…

- De hát miért beszéled meg vele valamikor? – Reagált Emma. Aha, szóval nem tudják, hogy itt vannak. Hmm…
- Azért nem, mert tiltja a … - a szó megakadt a torkomban. Tiltja a büszkeség? Rendben, legyünk büszkék. De tisztességesek csak annál kevésbé…!!
- Igazad van, Em!
Azzal felálltam, és a terem másik vége felé indultam. Egyikük sem követett. Hát jó, ezt a csatát úgyis egyedül kell megnyernem…

- Sziasztok, hát már nem is köszöntök az ismerős lányoknak?
- Ginny? Te jó ég, szia… - mosolyodott el Daniel. Az udvarias gesztust egy szédítő pillantással honoráltam.
- Ezek szerint már jól vagy? – fordult felém David. Tényleg szédületesen kék a szeme…

- Aha, köszi, már minden oké. Holnap nem menekültök tőlem… - kacsintottam feléjük.
- És a többiek hol maradnak? – ráncolta össze a homlokát Daniel.
- Hm, valahol arrafelé. – fordultam hátra. A lányok egymáson áthajolva leskelődtek, de ahogy rájuk néztünk, elpirultak és integettek a fiúknak. David kisfiús mosolyt villantott feléjük.
- Csak gondoltam, megköszönöm, hogy elengedtél, Daniel…
- Miért, mit csináltál vele, hogy mennie kellett, Dan?! – nevetett fel David. Daaaan?!?
- Féltékeny vagy, Dave? – kerekítettem el a szememet ál-döbbenten. – De most már ideje visszamennem a lányokhoz. Azt hiszem, távolról sem bírják a látványotokat… - újra a lányok felé fordultam. A többiek is rájuk néztek, mire mindhárman imitáltak egy „nagyonrégótabeszélünk-á-odasefigyeltünk” arckifejezést.
- Hát, igen… na, sziasztok! – ezzel elindultam visszafelé.

- Várj. – szólalt meg teljesen váratlanul és megjelenésem óta először Harry. Megmerevedtem, és hátrafordultam.
- Tessék. – vontam fel a szemöldököm.
- Beszélnünk kéne. Kettesben.
- Miért? – szegeztem neki a kérdést. Lelkem gonosz és bosszúért sikoltó fele elégedetten buzdított újabb csapásra.
- Kerestelek délután, de sehol nem találtalak.
- Ó, csak rosszul lettem. Daniel pedig nagyon előzékenyen megengedte, hogy hazamenjek…
- Igen, mivel majdnem elájultál, és sápadtabb voltál, mint a fal.
Egyikünk sem törődött Daniel közbeszólásával.

- Miért nem szóltál? Elkísértelek volna. Nem volt túl jó ötlet egyedül császkálnod.
Hahhha, ez kicsit sem volt átlátszó, Harry drága… És íme, a csodálatos feketeleves… dacosan felvetett fej, hűvös hang…
- Ja? Úgy láttam, eléggé el voltál foglalva e nélkül is…
„Dan” értetlenkedve bámult minket, mintha David tükörképévé változott volna. Majdnem fél percig álltam Harry tekintetét, aztán ő nézett félre. Pontosabban pislogott. Csak a világítás tette… vagy tényleg döbbentnek tűnt? Akkor is. Álszent, büdös bigámista.

Még mindig engem nézett.

Sarkon fordultam, és visszamentem a lányokhoz.