Draco Malfoy állt a komor kastély kertjének végében. Tekintetével szakadatlanul fürkészte a kaput, várva, hogy holló fekete hajú társa elõbukkanjon. Szokatlanul ideges volt, a kezei láthatóan remegtek, s izzadt a homloka. Tartott a mai estétõl, sok kockázatot vállalt, túl sokat.
Elgondolkozva bámult, de nem látott semmit, fejében egymást kergették a gondolatok. Az elõttük álló feladatról merengett, a feszültség egyre csak nõtt a gyomrában.
Néhány perc múlva magas csuklyás alak tûnt fel mellette, olyan váratlan hirtelenséggel, hogy felugrott ijedtében.

-Csak nem megijesztettelek- suttogta egy kárörvendõ mosoly kíséretében. A szõke fiú szeme megvillant, némi szégyenkezés is csillant benne, bár ezt titkolni próbálta.
-Mehetünk?- kérdezte, csak, hogy elvonja a figyelmet az imént történt kis kellemetlenségrõl.
A másik fiú arcáról leolvadt a mosoly, s komolyan bólintott. Azzal mindketten köddé váltak

***

Késõ délután volt már, s a látóhatárt narancs fénybe vonta a nap vakító korongja. A nyári meleg még érezhetõ volt a levegõben, édes mezei virágok illatát sodorta a kora esti szellõ.
A szokatlan forróság langyos éjszakát ígért.

Hermione ott állt a nyitott ablak elõtt, amin átragyogott a napsugár. Aranyos fénybe vonva a szobát, ahogy végig szaladt a falakon. A gondosan megvetett ágyon ott hevert a ruha, amit most szándékozott felvenni.
A nagymamájától kapta, még két évvel ezelõtt, nyáron. Ez volt az utolsó dolog, amit a nagyitól kapott. Hát igen, halált nem hatja meg semmi, könyörtelenül elragadja, azt, kit legjobban szeretünk.
Emlékezett milyen nagy volt a gyász, a fájdalom, milyen maró, lyukat égetett a szívében.

Imádta ezt a ruhát, nem azért, mert csinos vagy szép lett volna, hanem mert a nagyanyjához kötötte. Sõt, ami azt illeti, egyenesen gyermetegen festett benne, a térdéig érõ szoknya, az egyenes szabás, a csipke a mellrészén.

De akárhányszor csak viselte, szinte érezte a finom rózsa illatát, amelyek a nagyi kertjében nõttek, a külföldi tea fûszeres szagát, ami megtöltötték a nappalit, mikor együtt teáztak.
S a nagyi parfümjét, levendula és a mandula érdekes keverékét.

Ez utóbbi azonban nemcsak az emlékeiben élt. A születésnapjára, kapott egy üveggel a nagymama különleges parfümjébõl. Saját maga készítette, a kertjében nevelt virágokból.
Mindenki különcnek nevezte az öregnõt, mert kertjében megannyi gyógynövény és virág nõtt. Kenõcsöket és teákat kevert belõlük, amelyek néha eredményesebbnek bizonyultak az antibiotikumoknál, amelyeket az orvosok tukmáltak az emberekre.

Hátra fordult, s végig nézett a ruhán. Az ott hevert a fehér ágyterítõ tetején. Fakultan használtan. Annyit hordta ezt a kis nyári ruhát, hogy annak eredeti fehér színe most kezdett megfakulni, s most már inkább krémszínûnek hatott. S az anyaga is elvékonyodott már, gézszerûvé vált, de mégis, valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ahányszor csak ránézett. Ha hordta biztonságban érezte magát, s erre most nagyon nagy szüksége volt.

Halk sóhaj kíséretében végleg elfordult az ablaktól, s az ágyhoz sétált. Finoman végig simította a megfakult csipkét, egy forró könnycsepp hullott a ruhára.
A lány szíve nehéz volt. Nehezebb, mint valaha. Nagymamájára emlékezett, s újra ébredt benne az öreghölgy elvesztésének fájdalma. Mintha az édes szüleit vesztette volna el azon a napon. A gyász oly mértékû volt. S azóta is egymást érték a bajok, gondok. De ha ma sikerrel jár, talán mindez megoldóthat, véget vethet a szenvedésnek.

Óvatosan, mélázva elkezdett vetkõzni, felhúzta a ruhát.
Majd megfordult, szembe találta magát a sarokban álló oválistükörrel. Egy kislányt látott az üvegben visszatekinteni rá, egy ijedt árvát. S úgy is érezte magát, magányosnak, és elhagyatottnak.

Egy megtört gyerek volt, akinek nagy barna szemében mély fájdalom csillogott. S õ is érezte, ez a kislány, már csak a lelkében élhetett, ártatlanul szenvedve.
Mert lelkében hiába volt még gyermek, ha körötte már mindenki felnõtként kezelte, s tõle is ehhez mért gondolkodást követeltek.
Egy utolsó pillantást vetett még tükörképére, majd a kabátjáért nyúlt. Vállára kanyarította könnyû anyagból készült úti talárját, majd kilépett az ajtón.

* * *

Egy varázslatosan szép domboldalon, ahol a nap narancsos sugarai szerte befutották a vörös gyepet, most egy alak bukkant fel hirtelen.
Egy lány, világos köpenyben, s egy vékony kisruhában. Gesztenye haját lágyan fújta a szél, miközben õ lassan lépkedett a domb tetején álló rozoga viskó felé.
Ahogy haladt a kis tó mellett, a nap letûnt a domb mögött s a rózsaszín ég egyszeriben tintaékké vált. A nyugott víztükrön egy aranyló kis pont csillant meg.
A viskó egyik ablakában sárgás láng gyulladt, egyre tisztábban és élesebben, ahogy sötétedet. Hermione szívében a remény új lángra lobbant .
Talán most célba ér, hát megszaporázta lépteit.

Pillanatokon belül már ott is volt a az elhagyatottnak hitt nyaralóban. A Longbottom család nyaralójában, az egyetlen hely, amelyet még nem ellenõriztek a család birtokai közül..
A lány belökte a korhad ajtót, amely hátborzongató nyikorgás kíséretében feltárult, felfedve a bent pihenõ vaksötétet. Hermione belépett, s szinte abban a pillanatban, megcsapta az orrát, az áporodott szag, ami a falakból áradt. Réges- rég nem használhatták a házat, s az elhagyatottság megtette a hatását, az épület az enyészeté lett.
Bizonytalanul indult meg felfelé a lépcsõn, az meg- meg reccsent, a súlya alatt. Félúton tarthatott már mikor halk csörömpölést hallott, talán csak egy patkány, gondolta. Aztán kísérteties csoszogó hang kiséretében egy kis vakolat pergett le a mennyezetrõl. Valaki volt oda fent.

Tovább folytatta az útját az emeletre. Csak remélni merte, hogy ezúttal is õ ért ide elsõként, és az ellenség nem elõzte meg. Remegõ kézzel nyúlt a kilincs után, s nyitotta ki az ajtót.
Belépett. Az elsõ dolog, amit megpillantott, egy vékony gyertya halovány lángja. Melynek derengõ fénye egy sötét alakra, s az õt körülvevõ üres üvegekre vetõdött.. Ahogy közelebb ért megszédült, az alakot körül vevõ, tömény alkohol szagtól.
Még mindig remegõ kézzel leemelte a gyertyát s közelebb lépett a földön fekvõhöz.
A láng fénye egy sovány, sápadt fiúra esett. Hermione a szája elé kapta a kezét.

A fiú, aki emlékeiben élt, kerek barátságos arccal, kusza szalmaszõke hajjal, most itt hevert a lábánál. Csont soványan, alkoholtól bûzösen, s arca most olyan beesett volt, mint édesanyjáé, a szent Mungóban. Szemei zavarosan tekintettek a semmibe, arca halálsápadt, s kissé szürkés volt, ruhája piszkos, és megtépázott. Kezében egy félig üres Láng nyelv Wisky üveget szorongatott.
A lány térdre zuhant elõtte, s sietve lerakta a gyertyát a mocskos padlóra. Újra könnyek szöktek a szemébe. Hát most megtalálta a célszemélyt, Neville Longbottomot.
Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ember képes ily mértékben lerobbani, s az elõtte fekvõ fiúról gondolta volna ezt a legkevésbé. Bár tudott a próféciáról, és azt is sejtette, milyen szerepe van Nevillnek mindebben, mégsem volt képes felfogni, miért készítette ki ennyire a fiút.
-Istenem, Neville!- suttogta kétségbe esetten, miközben végig simította a fiú arcát.- Miért tetted ezt magaddal?
Neville, mintha magához tért volna e szavakra.
-Hermione…?- kérdezte tétova rekedt hangon. Az üres tekintet, lassan ráfókuszált az arcára
Hermione szája halovány mosolyra görbült. Szemei pirosak és fényesek voltak.
De mielõtt válaszolhatott volna. Neville arca egyszeriben megváltozott. Mintha kijózanodott volna egy csapásra… a félelemtõl. Az arca halálos rémületet tükrözött, a pupillája kitágult, ajkai szétváltak az iszonyattól. Egyenesen elnézett a lány válla felett.
-Mi a….?- akarta kérdezni, ám ekkor hátborzongatóan megreccsent mögötte egy elkorhadt padlódeszka.
Hátra kapta a fejét, s egy pillanatra kihagyott a szívverése.
Két magas, fekete csuklyás alak állt az ajtóban.
Gondolatban megrázta magát, s próbálta legyõzni a szívében urrá levõ pánikot. Felállt, s szembe fordult velük.
-Elõbb engem kell megölnötök. -mondta határozottan.- Nem hagyom, hogy bántsátok.
-Ohh, azt szeretném én látni, hogy egy magad fajta sárvérû hogyan képes megvédeni ezt a szerencsétlent. Velünk szemben. -Tette hozzá vészjóslóan magabiztos mosoly kísértetében, az egyik. Õ állt hátrébb, közelebb az ajtóhoz. Hermione rögtön felismerte a hangját. Draco Malfoy volt az. Ám az is feltûnt neki, hogy a megszokott élvezett, amellyel kimondta „sárvérû”, eltûnt. S hangja most egyszeriben száraz és hideg volt, távoli
-Akkor hát ne is húzzuk tovább az idõt.- mondta a másik, kaján élvezettel a hangjában s tett egy lépést a lány felé. Majd fogta a csuklyáját és lehúzta, felfedve igazi arcát.
Harry volt az.
Hermione meg se rezzent, határozottan tartotta a pálcáját a fiúra szegezve.
-Ne gyere közelebb, különben…- fenyegetõzött.
-Különben…?- mosolyogta a fiú.- Megölsz? Nem hiszem.
-Honnan tudod, hogy nem tenném meg?- kérdezte, s most elõször rezeget meg a hangja, amiért átkozta is magát némán.
-Valljuk be, drága Hermione, te soha, senkit nem lennél képes megölni. -most már olyan közel állt amennyire csak a lány kinyújtott keze, s az elõre szegezett pálca engedte.
Hermione szeme a fiú arcáról a pálcára esett, ahogyan követte Harry tekintetét. A fiú tett még egy lépést, a pálca hegye most már érintette a mellkasát, pontosan a szívénél. Újra visszanézett a fiúra, bele a szemébe. A fiú mosolygott, gúnyosan, s lenézõen. Tudta jól, a lány nem lenne képes kárt tenni benne. Nem, azért mert nincs kellõ ereje hozzá, hanem mert nem volt gyilkos. Hiányzott belõle a vér utáni vágy, a halálszomj, ami nékül nem képes ölni.

Hermione képtelen volt állni a pillantását, hát elfordította a fejét. Szép arcán gyöngyház cseppek futottak végig. Telt ajkai pirosak voltak, mint a vér, s szétváltak, ahogy a lány mély lélegzetet vett. Küzdeni próbált gyengesége ellen
Harry megfogta a pálcát s könnyedén, elfordította. Neville hangosan felnyögött mögöttük a sarokban. Malfoy, aki eddig nézte õket, most megindult a sarokban heverõ fiú felé. Az ijedten próbált menekülni, de az alkohol miatt kóválygott a feje, képtelen volt felállni, csak kúszott, szánalmasan védtelenül, gyáván. Malfoy követte, beszorította a sarokba. Neville nyöszörögni kezdett.
Hermione hátra pillantott, majd vissza. Meglepõdve konstatálta, milyen közel állnak egymáshoz, õ és Harry. Alig pár centi volt az õ és a fiú arca közt. Érezte, hogy erõs újjak fonódnak a csuklója köré, lepillantott, és szinte azonnal próbálta kiszabadítani magát. De a fiú csak mosolygott, s még erõsebben szorította a csuklóját.
-Eressz el!- sziszegte a lány.
-Ahogy kívánod.- mondta vigyorogva és eleresztette. Hermione a falhoz hátrált, miközben a csuklóját dörzsölte. Félelemmel nézett vissza rá. Sosem okozott még neki fájdalmat, soha.
Harry hátat fordított s az ajtó felé indult, intett Malfoynak, aki megragadta Neville karját, s elkezdte hurcolni magával.
Hermione a zsebéhez kapott, kétségbe esetten kezdett kutatni benne, hiába, a pálcáját sehol nem találta. Hihetetlenkedve nézett Harryre.
-Igen, nálam van.- válaszolt a fiú, a fel nem tett kérdésre, anélkül, hogy hátra nézett volna.
Majd minden további nélkül kilépett a szobából, Malfoy követte, maga után vonszolva, nyüszítõ Neville-t.
Hermione magához tért döbbentébõl. Utánuk rohant. Már a lépcsõ alján jártak, mikor beérte õket. Neki ugrott Malfoynak s elkezdte ráncigálni, próbálta rábírni, hogy elengedje foglyát. Ám a fiú erõsen markolta Neville-t.
-Figyelmeztetlek, Hermione!- fordult meg Harry, az arca most már komoly volt. -Ha nem engeded, hogy végezzük a munkánkat, azt megbánod.
Hermione felkapta a fejét, elfeledkezve magáról elengedte Malfoyt.
Nem azért, amit Harry mondott, hanem, ahogy mondta. A hangjában nyoma sem volt könyörületnek. Komolyan gondolta, amit mondott. Véresen komolyan.
-Akkor meg kell ölnötök, mert nem fogom, hagyni, hogy elvigyétek.
-És mégis hogyan…-kezdte Malfoy. Hermione lendített egyet a kezével, s Draco arcán hosszú mély seb tûnt fel. A fiú döbbenten kapta oda a kezét, s nézett a lányra.
Az makacsul nézett vissza rá, szemében tûz égett. Szenvedélyes tûz. Összességében úgy festett, mint egy támadásra kész vadmacska. A kezeit támadó állásba emelte, villámló tekintetét az ellenségre szegezte, minden izma megfeszült. Mindkét fiú megdermedt, nem számítottak egy ilyen lépésre. Elsõnek Harry reagált.
-Hát legyen.- vigyorogta. Megfordult s tett egy lépést a lány felé. Az nem riadt meg,, meg sem rezzent, csak kihúzta magát, és határozottan méregette az ellenfelet. Majd a fiú lendítette a karját, ám Hermione gyorsabb volt. Újabb kézmozdulat és a fiú a levegõbe repült, majd teljes erõbõl neki csapódott a falnak. A ház megremegett, s újabb darab vakolat hullott alá a mennyezetrõl. Az arca mindkét oldalán ugyan olyan vágás éktelenkedett, mint Malfoyén. Vissza nézett a lányra, az mozdulatlanul állt ott. Szemében nyoma sem volt megbánásnak, vagy riadalomnak.

Harry megdöbbent, bár ezt próbálta titkolni. Már régen nem próbált meg senki visszatámadni. S fõleg nem egy pálcátlan, törékeny lány. Harry fölállt, s hidegen meredt a lányra. Malfoy és Neville némán álltak a falhoz húzódva, úgy figyelték a küzdelmet.
-Megdöbbentél igaz?- kérdezte a lány, ezúttal õ volt az, aki gúnyosan mosolygott.
A fiú nem válaszolt. Smaragd szemei ugyan érzelem mentesek maradtak, ám belül forrt benne a düh. Hogy meri megalázni?
Vett egy mély levegõt és behunyta a szemeit.
-Nem foglak megölni. Legalábbis nem itt és nem most. Sokkal fájdalmasabb halált szánok az árulóknak- tette hozzá, szemeit a lányra szögezve, hangja kegyetlenül õszintén csengett, eszeveszett düh tombolhatott, a fegyelmezett külsõ mögött. Hermione fölkapta a fejét.
Harry némán odament a másik kettõhöz és, elkapta Neville karját. Szónélkül elkezdte vonszolni ki az ajtón, a csillagos ég alá. Hermione tett egy lépést, hogy kövesse õket, ám valaki elkapta õt. Visszarántotta, majd becsapta az ajtót. A szoba egycsapásra elsötétedett.
Az illetõ hozzá taszította a a falhoz. A csillagok fénye megvilágította a szürke szemeket, s a tejfel szõke haj tincset a homlokán.
-Ne menj utána!- sziszegte.- Örülj, hogy ezútal is megúsztad!
Hermione döbbenten állt és bámulta a fiút.
-Longbottomért már nem tehetsz semmit, a feladatod itt véget ért. Most menj egyenesen a fõhadiszállásra. Jelentsd Dumbledornak, hogy mi történt, s mond meg neki. hogy amint, tudok kapcsolatba lépek vele, a Liliom Rendet illetõen. És még valami, az igazgató irodáján kívül ne besszélj semmi bizalmasról.- a hangja határozott és parancsoló volt ugyan, ám a megszokott arogancia eltûnt belõle. S, ahogy jött, olyan váratlanul is tûnt el az éjszakában. Hermione neki dõlt a falnak, s hagyta, hogy megrendült térdei feladják a harcot, a padlóra zuhant. Csak bámult maga elé.

Megbukott. Két dologban is. Elvesztette a célszemélyt, hagyta, hogy elvonszolják Nevillet, oda, ahonnan már nincs visszatérés. A biztos halál várt rá, s errõl csak is õ tehetett.
S kudarcott vallott Harryvel szemben is, hisz képtelen volt megölni, mikor meg volt rá a lehetõsége. Hagyta, hogy elgyengíttsék az érzelmei. Hogy lesz képes a többiek szemébe nézni? Futni hagyta õket az egyetlen reményükkel. De mit tehetet volna? Sokáig biztosra vette, hogy Harry nem lenne képes megölni, még most sem, ez az új Harry sem. De most...teljesen meg volt zavarodva...
És itt van még Malfoy. Élete talán egyik lemegdöbbentõbb pillanata volt, mikor tudatosult benne, Draco Malfoy, a beképzelt ficsúr, most életét kockáztatva kémkedik Dumbledornak. Hátat fordítva ezzel a családjának, s vállalva a lebukás kockázatát.
S ezalatt az az ember, kit oly sok éven barátjának hitt, most képes lenne megölni õt szemrebbenés nélkül, ha ura parancsot ad rá. Sõt talán annélkül is...
Minden reményük elveszett.