Hermione újra ott találta magát, a szobájában, gondolatoktól zsúfolt fejjel, a várakozás kínzó érzésével a gyomrában. Ezúttal egy másfajta küldetésrõl volt szó.
Miután visszatért a kastélyba, követte Malfoy uatasításait, s elsõ útja az igazgatóhoz vezetett. A férfi nyugodtan hallgatta végig, jelét sem adta csalódottságnak, vagy másfajta érzelemnek. Megvárta, míg Hermione befejezi a mondandóját, bólintott, s elküldte a lányt.

Ha nem is reménykedett e terv kivitelezésének sikerében, mégis valahol szerette volna hinni, hogy a Longbottom fiú talán segíthet. Ha így is volt, most már vége. A fiú talán már nem is él.
Annyi fiatal veszett már oda ebben a végett nem érõ harcban, annyi jó lélek. Lassan már õ is kezdte érezni, belefáradt a harcba. Nemzedékek jöttek s mentek, és õ végig kísérte, életüket, látta õket sebezhetõ gyermekként, s erõs és hatalmas varázslóként.

Látta Tom Denemet fiatalon, tehetséges diákként, érezte a hatalomra való szomjat az ifjú lelkében, mégis õ bolondul remélte, hogy e vágy sosem hatalmasodik majd el rajta. S tessék, most e fiú férfivé lett, s nemzeteket tipor le, sötétségbe borítva a hazáját. Azokban az idõkben is magát átkozta, amiért ilyen vak volt a fiú iránt. Megfogadta, hogy soha többé nem követi el ezt a hibát. És tessék pár évtized, s újra a saját vakságának áldozata lett.

Megszületett Harry Potter, a fiú, aki a kulcs lehet a szabaduláshoz, a háború végéhez. Ebben a fiúban is felismerte az erõt, de õ benne nyoma sem volt hatalom vágynak. Harry csak egyetlen dolgot szeretett volna, elfogadást, és megértést. Azt hitte effajta érzelem nem fordulhat viszájára, mekkorát tévedet... elkövettet, egy hibát. Hazudott. Hazudott a fiúnak, s ezzel elvesztette a bizalmát. Elvesztette Harry Pottert.

Öreg volt már, mint testben, mint lélekben. Éveken át nyugodt volt, hitte, hogy Harryben megtalálta az "utódját" aki képes lesz majd irányítani, ha õ már nem lesz. Ám most, itt áll, remény és segítség nélkül. Az egyetlen fénysugár ez a ma esti akció. Ha sikerrel járnak, talán meggyengíthetik az ellenfelet, s akkor talán...
Talán még van remény, talán nincs, ám most csak az a fontos, hogy védjék, ami megmaradt. Ha a többiek még remélnek, akkor talán még sikerülhet.
Fölállt s az aranyrúdon ülõ fõnixhez sétált. Megsimogatta a nyakát, majd egy kis pergament adott a csõrébe, D. M. felirattal.
-Talán még sikerülhet...- dünnyögte magában.

***
Hermione benn állt a fürdõszobában, a csapnak támaszkodott, s tekintetét a tükörre szegezte. Egy fáradt szempár nézett vissza rá. Haját kócósan hátra tûzte, arca sápadt és piszkosnak tetszett a hajnal derengésében. A tekintete egy halvány karcolásra siklott az arcán. Egy pillanatra mintha felizzodt volna, de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. behunyta a szemét, és próbálta kiûzni fejébõl a gondolatokat.
Ellépett a tükörtõl.


Mérföldekkel arrébb Harry hanyatt feküdt az ágyán, kezében egy kis arany gömböt tartott. Alig láthatóan elmosolyodott, mikor a gömben egy alak tûnt fel, egy lány.
Nézte, ahogy odalép a kádhoz, s elcsavarja a csapott, a zuhany megindul, s forró víz zúdult ki belõle. A lány nem tétovázott ruhástól bemászott a kádba, egy mozdulattal kiengedte a haját. A sötét fürtök végig szaladtak a hátán, a derekáig. Belépett a víz alá, a vékony kis ruha pillanatokon belül átázodt, s alatta elõtünt a lány bõre. A hajából csöpögött a víz. Az arcán mintha cseppenként folyt volna végig a víz, követve annak minden körvonalát. Le a homlokán, végig az orra vonalán, le a fölsõ ajkán, végig az az alsón, majd az álla mentén, a nyakán. Ám hamar a víz cseppekhez könnyek is csatlakoztak, a lány neki támasztotta a homlokát a hideg csempének.
A fiú végig követte a tekintetével, s valami lángra lobbant a szívében. Ami a régi Longbottom házban is, egy érzés, amit már rengetegszer érzett, de nem ilyen intenzíven õrítõen. De ami a legfontosabb nem Hermionéval kapcsolatban.
Az agyában lassan kezdett megfogalmazódni egy ötlet, egy kegyetlen ötlet.

Eleinte hitte, a legszörnyûbb bûntetés valaki számára, a halál, de saját kárán megtanulta, a test pusztulásánál is kínzóbb, és fájdalmasabb lehet, a lélek szenvedése ép testbe zárva. Akkor megfogadta, hogy azok, kik fájdalmat okoztak neki, sokszorosát kapják majd vissza, ahogy elég erõs lesz.
S három ember volt, azok, aki a legnagyobb fájdalmat okozta neki, egy barát, az elsõ ember, akit barátjának tartott. Egy lány, akit sosem tudott sehová besorolni, mert az õ szerepe az életében különleges volt, betölthetetlen. Talán õ okozta a legnagyobb sebet, még egy áruó öreg embernél is képes volt nagyobb szenvedést okozni. Így õ fog gyötrõddni a legjobban, a leghosszabban, a legkegyetlenebb bánás módban fog részesülni. S az õ esetében a bosszú igen édes lesz.

***
Hermione bõrét már szinte égette a forró víz, mégsem volt képes kiszállni alóla, úgy érezte a piszokkal együtt, a gondjait is elmossa.
A vizes tincsek az arcába hullottak. A pára lassan kezdett áthatolhatalanná válni, a szobát ellepte a tejfehér köd... Hagyta, hogy az agyát elborítsa az a jólesõ köd.
Kop,kop,kop.
Valaki kopogott az ajtón, de õ úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak állt mozdulatlanul De a látogató nem adta fel, hát elzárta a csapott, s kikászálodott a kádból. Ajtót nyitott, s szembe találta magát Ginnyvel. A vöröshajú lány megdöbbenve meredt rá.
-Jesszusom, veled meg mi történt?- kérdezte nagy szemeket meresztve.
-Oh...!- kiáltott fel Hermione, s gyorsan keresett egy türülközöt. -Csak zuhanyoztam.
-Ruhástul?
Hermione nem válaszolt. Ginny lehuppant az ágyára, s úgy nézte barátnõjét. A lány a szekrényéhez lépett, s kivette belõle az iskolai egyenruháját, oda dobta az ágyra. Ginny már felvette a sajátját. A kötelezõ fehér ing, fekete szoknya, térdig érõ zokni, s az elmaradthatatlan nyakkendõ. Felöltözött. A tükör elé állt s hozzá látott a nyakkendõjéhez. Errõl eszébe jutott hányszor kellett megkötötnie Ron és Harry nyakkendõjét, még annak idején. Kín szenvedés volt megtanítani õket. Elmosolyodott, de mégis a szemébõl könnyek hulltak alá. A következõ percben két pár kar fondódott válla köré, vígasztaló ölelésben egyesülve.
-Tudom, hogy nehéz, de erõsnek kell lennünk. A többiekért.- suttogta Ginny.
-Tudom.- motyogta. Visszapillantott a tükörbe, s észre vette a lány ingjén csillogó pillangót. Finoman kivált az ölelésbõl, s az éjjeli szekrényéhez lépett. Kezébe vette az ott heverõ nyakláncot és felcsatolta. A fém rideg érintésétõl, végig futott a hideg a hátán. Szedd össze magad, parancsolta magának. Megrázta magát, Ginnyvel együtt kilépett a szobából.
***

Ezüst szín lángok lobogtak a kandallóban, sápadt fényt ontva szerte a szobában. A lángokkal szemben egy magas támlájú szék állt, valaki ült benne. Egy tejfehér bõrû, csontsovány férfi, kígyó szemeivel öntudatosan bámult a lángokba. Gondolatait az ajtó nyikordulása zavarta meg.
Egy alacsony, s meglehetõsen patkányképû féfi lépett be a szobába. Bizonytalanul, földön kúszva közelítette meg a széket, s remegõ hangon így szólt:
-Nagyságos Uram, hívattál.
-Igen , Féregfark- sziszegte a székben ûlõ. - Nem sokkal ezelõtt leghûségesebb csatlósom igencsak örömteli hírrel szolgált.- Féregfark arca megrándult egy csöppet, a "leghûségesebb csatlós" hallatán. -Végre sikkerrel járt hajtóvadászatunk, s megszerezték nekem a Longbottom fiút.
-Ohh... ez nagyszeeerûû..valóban nagyszerû.- dadogta a férfi.
-Ahogy mondod. Ha nem tévedek ezekben a percekben ér véget a fiú hitvány élete. S ezzel, nem csak rátermetségét, de elhivatotságát is bizonyította legújjabb halálfalóm. Ezt nagyra becsülöm, így hát úgy döntöttem, meglepem õt, s csapatát eme jeles alkalomból. Lakomát ülünk, a tiszteletükre.
- Értem..., és milyen feladatot szántál nekem, ó Nagyuram
-Az ifjabbik Malfoy segítségével, két legyet ütünk egy csapásra. Különleges meglepetésem van számukra. S ezt a meglepetést te fogod beszerezni nekem. .
***

12 alak sétált keresztül a Roxmortsi utcán, mind ugyanabban az egyenruhában feszítettek. Még a vak is láthatta, hogy Roxforti diákok, némelyikük bizonytalanul lépkedett, s mind hangosan beszélt, vagy épp vihogott valamin, hangjuk viszhangzott a kihalt sikátorban. Ezekben az idõkben ez volt a legnagyobb ostobaság, amit csak elkövethettek. Felelõtlenül járkálni felnõttek nélkül, céltáblát tûzve a mellükre, a Roxfort címere képében.
Váratlanul kialudtak a lámpák, s minden éjsötét lett.
Ám a kis csapat úgy sétáltak, fenhangon csevegve egymással, mintha semmit sem vettek volna észre a hirtelen támadt sötétbõl.
Aztán egy hang hasított keresztül a dermedt levegõn, egy magas sípoló hang, s egy alacsony, kövérkés férfi tûnt fel a sötétbõl.
Az elõl haladó két lány megtorpant.
-Ki...- szólalt meg az egyik, ám már nem tudta befejezni a mondatot. Minden elsötétült.


***

Mikor Ginny magához tért, az elsõ dolog, amit megpillantott, az a szembe lévõ falnál elhelyezkedõ méregzöld bársony dívány, s a rajta fekvõ lány, Hermione.
Barátnõje sápattabb volt mint valaha, szemei csukva voltak, s semmi jelét nem adta életnek. Ginny fölpattant, s gyors léptekkel megközelítette õt. Lehajolt és finoman magrázta a vállát. Hermione szemei megrebbentek, majd a lány felé fordította a fejét.
-Hol vagyunk?- kérdezte reketten, miközben megpróbált felülni.
A sszobában körül nézve látta, hogy a többi lány is ott tartozkodott a szobában, ki-ki egy székben vagy éppen a padlón hevert. S úgy tûnt, akármilyen átkot is szórtak rájuk, az kezdte elveszteni hatását, mert a többi is mozgolódni kezdet. Lassan magukhoz tértek s feltápászkodtak helyükrõl, hogy megkérdezzék Hermionét a következõ lépésrõl.
Habár nem õ volt a legidõsebb, sõt, mégis õt tekintették vezetõjüknek. Mind ismerték õt, még a Roxfortos évekbõl, így tudták, találékonysága, s esze már sokszor mentet életeket, kalandjai során. S a tény, hogy régi barátját jött ma megölni ide, tiszteletre méltó volt. Fõként azért, mert, ha kudarcot vallana, a halálnál is rosszabb vár rá, ebben biztos lehetet. Hallottak Potter tevékenységérõl, s eskûérõl, miszerint hosszú szenvedés vár azokra, kik elárulták, és azokra, akik egy oldalon harcolnak velük. Bárki legyen is az.

Hermione felállt és körbe sétált. Pár lépés után azonban megtorpant. Halk csilingelés hallatszott, s körbe a szobában 12 méregzöld doboz tûnt fel, ezüst szallaggal ízlésesen átkötve. Hermione odalpett az egyikhez. A kupac tetején egy kis cédula díszelgett, melyen hoszúkás betûkkel ez állt:
Hermione Granger.
Tétovázva leemelte róla a tetejét. A doboz belsejében fekete selyem papírba csomagolva egy textíl csomó feküdt, talán egy ruha. A lány kiemelte a dobozból, valóban egy ruha volt, méghozzá egy estélyi ruha.

Méregzöld volt, fekete csipkével, az anyag tapintása finom és légies. A többiek köré gyültek s onnan nézték. Amíg Ginny meg nem szólalt.
-Mindenkinek küldtek egyet- mutatott a dobozokra. Pár perc múlva már mindenki a kezében tartotta a neki szánt darabot. Mind hatalmas szemet meresztett a finom anyagra, akárhogy is legyen, valahol méllyen, mind vágytak a gazdagságra, amit mostani életük nem adhatott meg.
-Mit tegyünk?- kérdezte Liza, egy szõke hugrabugos. Hermione ránézett.
-Ez az elsõ próba, kíváncsiak, vajon el tud e csábítani minket a gazdagság és a pompa.- mutató ujjával a ruhákra bökött.- A legbölcsebb, ha visszarakjuk õket a helyükre.
A többiek csalódottnak tûntek, de érezték, hogy Hermionénak igaza van. Letették hát a ruhákat, s vissza ültek a helyükre, a szobára néma csend ereszkedett, amit, hamarosan újabb, már ismerõs csilingelés tört meg. Ezúttal ezüst tálcák jelenntek meg, roskadásig megpakolva, a legízletesebb fogásokkal, s ezüst veretes üveg serlegek, színültig mézédes borral. A szõke hugrabugos lány megindult a tálak felé, mikor Hermione kinyújtott karjába ütközött. Mind kérdõn néztek rá.
-Nem biztos, hogy bölcs lenne hozzányúlni. Lehet, hogy Veritasérum van benne.- mondta gyanakvó hangon, odalépett, s végig húzta az egyik ujját a serleg szája mentén, majd közelebb emelte az arcához.
Az orrát csak hamar megcsapta a Veritaserumra oly jellemzõ kesernyés szag.
-Ne vegyetek semmibõl mindet Veritaserum borítja.
Ginny vetett még egy utoló vágyakozó pillantást, az egyik süteményre majd minden akarat erejét latba vetve, elfordította a fejét, de a többi lánynak már nem ment ilyen könnyen. Õk még mindíg szemüket az ételre szegezve álltak, s fejükben, most elõször fogalmazodott meg a kérdés: Mi van, ha Granger téved? Ottt hagynák ezeket a remek fogásokat, veszni hagynák ezt a sok ételt. De utoljára még a józaneszük kerekedett felül. Hát megpróbálták figyelmen kívül hagyni a hivogató illatokat.
Azonban még 10 perc se telt bele, az ajtó kinyílt és besétált rajta egy férfi. Ugyan az, aki a sikátorban is feltûnt, mielõtt elájult. S most közelrõl Hermione már felismerte a patkány szerû arcot s a vienyõs szemeket, Féregfark volt az. A férfi rögtön kiszúrta õt a tömegbõl, s kárörvendõ vigyort eresztet meg felé, mondadóját is neki intézte, figyelmen kívül hagyva a többieket.
- Miért nem öltöztetek még át?- kérdezte körbe jártatva a tekintetét.
-Nem kívánunk csicsás göncökben parádézni mielõtt megöltök minket!- mondta határozottan, a többiek hallgattak.
-A Sötét Nagyúr tudta, hogy nem fogadjátok el- mosolyogta- S látom az ételekbõl sem ettetek. -nézettt végig a tálcákon- Én mondtam neki, hogy agyafúrt vagy.
Hermione megvetõnn nézett a halálfalóra. Az odasétált elé és magához rántotta. A lány az arcán érezte a férfi bûzös lehelletét.
-Tudta elõre, hogy ellen fogtok állni.- sárgás fogai elõtûntek, ahogy ajkai mosolyra húzódtak.- És azt mondta, ha nem engedelmeskedtek, azt nagyon meg fogjátok bánni.
-Mit árthat még többet a te urad?.
-Ohh, higyj nekem, a Nagyúrnak remek eszközei vannak...- eleresztete a lányt, s az ajtó felé vette az irányt.
Amint elhagyta a termet, Ginny rögvest Hermionéhoz fordult.
-Most mi legyen? Nem hiszem, hogy jó ötlet kockáztatani. Tegyük, amit akar, az a biztos.- tudta, hogy talán gyáván hangzik, amit mond, de hitte, hogy igaza van. Nem ért annyit az egész, hogy megkockáztassák, Voldemort feldühitését, s netán a mágus azonnal megölesse õket.

Dumbledor még aznap elmondta nekik a terv többi részét, amit az elsõ megbeszélésen kihagyott.
Megtudták, hogy van egy beépített ember a halálfalók közt, akinek az ötletet köszönhetik. Õ tanácsolta Voldemortnak, hogy ejtsenek fogjul pár roxforti diáklányt. S ajándékozák meg velük a halálfalókat, s egyúttal veszteséget okoznak Dumbledornak is. A Nagyúr erre az emberre bízta a fogjul ejtés tervének kiötlését, s Féregfarkra a kivételezését. Meghagyta, hogy a lányok feltûnõ ruhában, védtelenül sétáljanak egy kihalt helyen, hogy Féregfark, könnyedén elkaphassa õket. így bejuthatnak a kastélyba, s ha elvégezték a feladatukat, pontban éjfélkor találkoznak megadott helyen, ez a beépített ember megmutatja nekik a titkos alagutat, amely kivezet a kastélyból. Ám azt is tudták, hogy aki nem ér oda éjfélre az ott marad. Senkire sem várnak.
-Rendben -mondta végül Hermione.- Ti öltözzetek fel, biztos, ami biztos.
Neki láttak hát. Nehezen sikerült csak titkolniuk lelkesedésüket a ruhák iránt. Félórán belül már mindenki teljes pompájában tündökölt kivéve Hermionét. Ginny szemöldökráncolva nézett rá.
-Miért nem öltözködsz?
Hermione ránézett. Ám abban a pillanatban nyílt az ajtó s Féregfark lépett be rajta, szemével rögtön Hermione után kutatott. Újra elvigyorodott a lány látványától.

Tudta elõre, hogy õ lázadni fog, s nem lesz hajlandó engedelmeskedni, akármivel fenyegetõzik is. Közelebb lépett az egyik lányhoz s elkezdte ellenõrizni, nincs e nála fegyver. A pálcájukat ugyan alapból elvették, ám lehet, hogy eldugtak egy kést, vagy egy villát a szoknyájuk alá rejtve.

Ezt kihasználva Hermione Ginnyhez fordult.
-Azt akarom, hogy felfigyeljen rám. Minél feltünõbb leszek nekem annál jobb. És különben sem akarok megalázkodni elõtte. Soha többet.
-Megõrültél? Mi van ha azonnal megöl, mert szemb.....
-Nem fog. Ismerem Harryt, nem tesz szívességet nekem, jobbat tartogat számomra, a gyors és fájdalom mentes halálnál.
Féregfark oda ért eléjük. Átkutata Ginnyt, majd felé fordult.
-Látom, nem fogadtad meg a tanácsomat.- hirtelen megragadta a lány csuklóját, s rángatni kezdte át egy kisebbik terembe, a szûk folyosó másik végén.
Feltépte az ajtót, odament a polcokhoz, amin megannyi tisztítószer állt, s levett róla egy piszkos szürke rongycsomót. Hozzá vágta Hermionéhoz.
-Öltözz!- parancsolta. A lány hitetlenkedve meredt rá. -Nem akartad a díszes ruhát, akkor itt vannak a rongyok. Úgy is az való a fajtádnak, sárvérû.
-Mibõl gondolod, hogy föl veszem.?
-Vagy ebben jösz, vagy semmiben.- vigyorogta, szemtelenül végig jártatva a lányon a tekintetét.
-Nem kényszeríthetsz.
-Oh dehogy is nem, ha nem kezdesz hozzá most azonnal, a Nagyúr felhatalmazott rá, hogy azt tehetek veled, amit akarok.
Herminone dühös kipirult arccal neki látot az inge kigombolásához.

Ezalatt a többiek aggodalmas arccal várták, hogy a a férfi és Hermione visszatérjenek, már ha vissza térnek egyáltalán.
Aztán megkönnyebbülésükre, nyílt az ajtó s besétált rajta Hermione. Lesestt az álluk, ahogy megpillantották õt.
A lány egy koszos megtépázott inget viselt, amely több számmal nagyobb volt, s széles hasadások szelték keresztül a megviselt anyagot, a ruha váll részén, s a hátán. Az ing alja valahol Hermione térde fölött volt, nehéz volt megállapítani hol is van igazából, mert az anyagból egész darabok hiányoztak. Volt rajta még egy hasonló állapotban leledzõ szoknyának csúfolt szakadt rongydarab, a csípõjére kötve. De ami a legmegdöbbentõbb volt, az, hogy csak ez volt rajta. Semmi más, se zokni, se cipõ. A haja kócosan hullott az arcába, s a szeme csillogott a düh tüzétõl.
A többi lány mellett még borzalmasabban festett. Míg Ginny ott feszített mellette egy éjfekete selyem ruha költeményben, elegánsan feltûzött hajjal, addig õ a rongyos ingjében, kúsza hajával, egyenesen szánalmasan festett. De mit tehetett. Hagyta, hogy Féregfark kirángassa a szobából õt és a társait.