Név: Violet Westward
Gúnynév: hercegnő, Sámson
Iskola: Roxfort …
Ház: Griffendél (csak tudnám, miért)
Évfolyam: hatodik
Kor: 16 év
Hajszín: sötétbarna, majdnem fekete
Szemszín: sötétbarna, majdnem fekete
Még valamit? Fele hercegségemet például?


- Tanárnő, kérem, kimehetnék a mosdóba? Rosszul érzem magam.

- Persze, Violet, menjen csak.
- Mi van, Sámson, tele a gatya?
- Hercegnő, kéééérem, csak ne ide!

A szokásos megjegyzésekkel már rég nem törődök. Hátrarázom derekamig érő tincseimet, a beledobált pergamen-galacsinok a mögöttem lévő asztalra hullanak. Felszegett fejjel kisétálok a teremből. Bár nem csapom be, az ajtó mégis nagyot döngve zökken a helyére.
Jobbra indulok a folyosón. Természetesen semmi bajom, csak rosszul viselem az osztálytársaimat.

Nagyjából öt perc múlva megérkezem kedvenc helyemre, a kastély elülső részénél található nagy, ólomüveg ablak elé. De mikor meglátom, földbe gyökeredzik a lábam.
Szokott helyemen egy ezüstszürke taláros alak áll. Ugyanúgy bámul ki az ablakon, mint ahogy én is szoktam. Hosszú, derékig érő haja is ezüstszürke. Annyira hasonlít rám, hogy azt hiszem, egy múltbeli visszatükröződés, olyan, amikről nem rég olvastam.

De az alak megfordul, haja ugyanúgy az arcába csapódik, mint nekem szokott, és már látom, hogy nem én vagyok az.
Egy nálam kb. két évvel idősebb „fiút” látok. Bár haja teljesen olyan, mint az enyém, csak a színe tér el, arca férfias, komoly-komor vonású. Szeme is szürke, de amint rám néz, már látom is a színeket: szalmaszőke haj, melegbarna szem, a talár pedig éjfekete, finom ezüstmintákkal.

Ahogy rám néz, szeme elkerekedik. Ahogy megmozdul, zavarról árulkodik. Ahogy megszólal, hallom, hogy napok óta nem beszélhetett.
- Kisasszony… maga lát engem?
- Azt hiszem, igen.
- Felettébb különös… Ó, bocsásson meg! Hiszen maga szokott itt lenni!

Ezekkel a szavakkal udvariasan odébbáll. Én mellé lépek. Pár néma percig együtt bámuljuk a tájat: a havas földet, és távolabb a mélyzöld fenyőket, melyeket most belep a hó. Legmesszebb a hegyek szürkülnek, tetejükön a szokott hósipkákkal…
- Engem már több évtizede senki sem látott.
- Az hogy lehet?
- Tehát a történetemre kíváncsi?
- Igen.

- A tizennegyedik század környékén éltem, és mágikus hatalommal bírtam, mai szóval varázsló voltam. Mikor erre kortársaim rájöttek, máglyára küldtek. Mivel még nem voltam annyira képzett, hogy kivédjem a tüzet, meghaltam. Viszont az akkori eszmék szerint a halál kapuján túl ezer és ezer veszély leselkedik a holtakra, ezért inkább – Sir Nicholas szavaival – az élet hitvány utánzatát választottam. A városomban kísértettem, amíg egy helybéli nemes, Sir Nicholas arra nem lovagolt, és halálát nem érte egy vadkanvadászaton. Akkor megismertem, és idejöttünk, a Roxfortba.

Azért nem láthat senki, mert egy öreg boszorkány, aki varázslattal elérte, hogy ne égessék meg, elátkozott. Máig emlékszem a szavaira: „Légy átkozott a varázslók között, Elijah, amiért tudatlanságoddal a halálba űztél egy nemes és nagy tettekre kész lelket! Halld az átkom: halálodtól kezdve egyetlen élő ember sem láthat meg téged, csak aki…

- Igen?
- Nem folytathatom, kisasszony. Megsérteném vele magát.
- Nem, tényleg nem…!
- Biztosíthat felőle?
- Igen, biztosíthatom.
- …csak az, aki képes téged szeretni.” De magával biztos kivétel történt.
- Kérem, ne magázzon. Hívjon Violetnek, vagy… hercegnőnek, esetleg Sámsonnak.
- Ezt hogy értsem?
- Oh… csak egyszerű gúnynevek. Biztos hallott…
- Elijah. Hívj csak Elijahnak. Nem voltam sokkal idősebb nálad, mikor meghaltam. Kérlek, mesélj magadról!

- Velem nem történt semmi érdekes. Mivel jóval komolyabb vagyok a kortársaimnál, hercegnőnek hívnak. Vagy Sámsonnak. Tudod, ki…?
- Persze. Az az ember, akinek a hajában volt az ereje. Rólam is azt hitték… - halkan felnevet. Mégis olyan komolynak, szinte méltóságosnak tűnik. Felém fordul, a szemebe néz. Barna szeme most is komoly, de vidáman csillog.
- Le akarták vágni… mikor tiltakoztam, a tanítóm kiokított, mondván „nem vagy te Sámson.”.

Én is nevetek. Pár másodperc csönd, csak nézem, de aztán megszólalok.
- Volt szerelmed?
Amint kimondom a meggondolatlan mondatot, meg is bánom. Elijah arca úgy komorul el, mintha egy maszkot húzna a fejére.
Hangja furcsán cseng, mikor válaszol.
- Volt.

Újból kinéz az ablakon. Mintha nem is a birtokot látná… mintha hirtelen megelevenedne előtte az a kor, amelyben ő élt. Talán a szerelmét is látja maga előtt…
- Elhagyott, mielőtt elárulhattam volna neki a szerelmem. Mikor kiderült, hogy varázsló voltam…
- Most is az vagy.
- Nem. Én nem élek.
- Elijah, az élet nem az, amit a szem lát és amit a test érez! Az életnek a lelkedben a helye!
- Violet, ez…

- Hercegnő, mi történt kegyeddel? Már magunkban beszélünk? Vagy tán kísértetet látott a kisasszony?
Miért most kell megjelenni a szobatársaimnak? És hárman egy ellen? Ez nem igazság… Elijah nem tud megvédeni…
- Sámson, ajánlom, hogy húzz fel McGalagony-hoz. Elég ideges hogy elpárologtal az órájáról… hát még ha megtudja, hogy a semmihez beszélsz…!

Nem is tudom, mi történik velem, de hirtelen olyan ideges leszek… a máskor jámborul eltűrt sérelmek felbukkannak, és már emelem a karom, hogy arcul üssem valamelyiket, mikor egy lágy érintést érzek a vállamon…
- Violet, ha rám hallgatsz, szép nyugodtan elveszed a kedvüket ettől a játéktól…
Eljah?! Akkor hogyhogy a többiek nem hallják? És hogyhogy nem olyan az érintése, mint egy vödör jeges víz…?
De lenyugszom, és kérdő pillantást vetek rá. Aztán a lányok felé fordulok, és kicsit remegő hangon kijelentem:
- Cseppet sem érdekel, hogy mi a véleményetek. És elnézést, de…
- Hát persze, hogy megbocsátjuk felségednek, ha most magunkra hagy minket.

Mondanék valamit, de nem tudok. Ezért, maradék önuralmamat összeszedve megfordulok, és hátra sem nézve elindulok.
Hogy hova, magam sem tudom. A hátamon érzem Elijah és a lányok tekintetét…