- Sámson, hozzád beszélek.

Bárcsak ne tennéd, gondoltam reményvesztetten. Nem fordultam hátra, hiába szólított meg ismét Cornelia. Gúnyos hangja a fülembe mászott, pedig erősen koncentráltam a tányéromra.
- Oltári ciki volt a parádés kirohanásod átváltoztatástanról. McGalagony is észervette, hogy ellógtad az óra felét…
- Mi meg már azon filóztunk, mit csinálsz: a hajadat növeszted vagy a vécében bőgsz… erre kiderül, hogy egy kedves levegődarabkával társalogtál fennhangon. – folytatta Annie.
- Hercegnő, kezdünk megkedvelni téged. Teljesen flúgos vagy, meg itt az a … - Cornelia lassan a vállamra rakta tenyerét. Próbáltam nem összerázódni az érintésétől, de levegő után kaptam, és ezt azonnal észrevették.
- Violet, kedves? Mi történt?
- Hagyd, Ann… - sziszegte Cornelia. – Látod, hogy befosott tőlünk… - hisztérikus röhögésbe kezdtek, én pedig lassan félretoltam a tányérom. Aztán egy hirtelen mozdulattal kísérletet tettem a felállásra. Cornelia keze vasbéklyóként nyomott vissza ülő helyzetbe.
- Nem menekülsz, jegyezd meg… - suttogta egyenesen a fülembe. A levesben visszatükröződött kettőnk arca: az enyém sápadtan és ijesztően fekete szemekkel, az övé gúnyosan vigyorogva és elégtételtől pirosan…

A következő, amire emlékszem, hogy egyedül ülök a tányéromba meredve, majd felpattantam, és futni kezdtem… ki a nagyteremből, lépcsőkön fel és folyosókon keresztül… aztán kifulladva leroskadtam egy kőszobor mellett.
Mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni és elterelni a gondolataimat a lányoktól. A cipőmre bámultam, és –nekem úgy tűnt- percek múlva körülnéztem a folyosón. Majdnem felsikkantottam, mikor megláttam bal oldalamon Elijah édesbús arcát. A kísértet állát felhúzott térdére támasztotta, és a semmibe meredt. Mikor levegő után kaptam, felém fordult.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Órák óta itt ülsz, gondoltam…
Bámultam Elijah melegbarna szemeibe, amik kutatva vizsgáltak engem, és a mellkasomat egy láthatatlan erő kezdte szorítani… percek óta először levegőt lettem, és mély, szaggatott sóhajtással fújtam ki. Szememet elhomályosították semmiből jött könnyeim…
- Violet… mi bánt?

Fuldokolva tört fel belőlem a zokogás. Elijah gyengéden megérintette a karom, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Ezüstmintás talárja percekig ázott… Aztán, mikor könnyeim már csak csendesen peregtek fekete szememből, Elijah halkan megszólalt.
- Ha el akarod mondani…
Nagyot nyeltem, és belevágtam a történetbe. A szavak úgy ömlöttek belőlem, mint az odakint időközben megeredt eső. A folyosónk szürke derengésbe öltözött, s csak a ruhánkból látszott, hogy ott ülünk a kövön.

- Mindig ez van, mintha az emberek szövetkeztek volna ellenem… Senki sem ért meg, senkinek nincs egy jó szava hozzám. Sosem tudhatom, mi lesz a következő lépésük ellenem…
- Én itt vagyok veled. – felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Tekintetéből áradt felém a gyengédség… másik karjával átkarolt, és egy pillanatra, furcsán-féloldalasan megölelt. Könnyes arcomat ismét a vállára fektettem. Egy darabig csak így ültünk, néma csendben.
- Ne hagyd, hogy ezt tegyék veled. Állj ki magadért… - suttogta.
- Nem tudok… - csuklott el a hangom. – gyenge vagyok, nem tudom…
Fejét óvatosan az enyémre hajtotta. Szőke tincsei összemosódtak fekete hajzuhatagommal. Még közelebb húzott magához, és ahogy halkan felsóhajtott, lehelete megborzongatott.
- Nem, Violet… - súgta. – Nem vagy gyenge…

Rengeteg, nagyon hosszú percig ültünk így, egymásba kapaszkodva. Aztán, mikor az ágyamon feküdtem és a Hold vékony sarlóját bámultam, Elijah szavain tűnődtem…