A napjaim Elijah mellett teltek. Tanítás után rendszent a kedvenc, hatalmas ablakom előtt találkozunk. Kerestünk egy viszonylag rejtett folyosót, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Mindig megértett... Nem volt olyan téma, amely nem kerülhetett volna szóba köztünk. Néha fel se tűnt, hogy a középkorban élt… ugyanolyan hús-vér emberként kezeltem, mint a velem nagy ritkán összefutó tanárokat és diákokat.

Néhány esemény mégis mindennél erősebben megragadt az emlékezetemben…

Néha kihagytam az étkezéseket, hogy helyette Elijah-hal lehessek. Ilyenkor a kastély majdhogynem üres volt, és zavartalanul beszélhettünk. De aznap nagyon éhes voltam, s Elijah azt mondta, megvár az előcsarnokban. Hiszen szörnyű érzés - evés közben bámulni azt, akit senki más nem lát, s ha hozzá találnál szólni, a saját szádra kell csapnod, mert bármily furcsa, ülnek körülötted…
Így hát siettem, ahogy csak tudtam, aztán jóformán futva távoztam a nagyteremből. Legalábbis ezt hittem… Alig értem ki az ajtón, mikor vállam egy kinyújtott könyökhöz csapódott. Halkan feljajdultam, s mire felemeltem a fejem, Cornelia, Ann, és még pár lány az évfolyamból gonoszul vigyorogva állt előttem.
- Hova futsz, Violet?
- Csak nem randid lesz?

A megjegyzést hangos vihogás követte. Futni próbáltam, de ekkor egy kéz hátulról érintette a vállam.
Hátulról.
Szemem sarkából oldalra lestem, és Elijah szőke fürtjeit és tejeskávéhoz hasonlító szemeit láttam meg, melyek most bátorítóan csillogtak. Majd a hangját hallottam, most nem bársonyosan, hanem kimérten és határozottan.
- Nem vagy gyenge. Mutasd meg nekik…

Néhányukat még mindig a nevetés rázta. Felvetettem a fejem, és egyenesen Cornelia-ra meredtem.
- Nem lesz randim.
Megdermedtek, és csodálkozva néztek rám. Kicsit remegett a hangom, de Elijah keze még mindig a vállamon nyugodott, az érintés egyfajta erőt öntött belém, és egyre biztosabban folytattam.
- Igazság szerint McGalagony-hoz igyekszem. Alig akarta megengedni, hogy vacsorázzam. Azt mondta, ha nem leszek ott tíz percen belül, elevenen fölfal, azokat pedig, akikkel szóba álltam, nyárson süti meg. Nem szadista?
Éreztem, ahogy Elijah elmosolyodik a hátam mögött. Ő az egyetlen a világon, aki tudja kombinálni a kedves mosolyt és a komoly tekintetet…szemeim előtt meg is jelentek az ismerős vonások. Másik kezét is a vállamra helyezte, éreztem a testét szorosan az enyém mellett…
- Ez az, Violet.

Cornelia arcán az önfeledt vigyorgás ideges grimaszolásba kúszott át szavaim hatására. A többiek arcára is ráfagyott a nevetés, dermedten álltak, teljes némaságban – s ez nem sokszor történhetett meg velük életükben…
- Akkor, én megyek is. Sziasztok!

Futni kezdtem, Elijah-hal a nyomomban. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne törjön elő belőlem a kacagás, és nem is sejtettem, hogy ezzel ő is pontosan így van… Pár perc után, egy kanyarban tenyereink egymásnak ütődtek, Elijah elkapta az ujjaimat és így futottunk tovább. Zihálva rogytunk le egy sötétebb sarokban, és egyszerre szakadt fel belőlünk az önfeledt nevetés.

Izzadt ujjaim Elijah hűvös kezének fogságában maradtak, el se jutott az agyunkig az érintés. Úgy kacagtunk, mintha abba se akarnánk hagyni soha… Néztem Elijah jól ismert vonásait, és jóval később tűnt csak fel…
A szeme.
Amióta csak ismertem, először mosolygott a szeme…