Olyan gyorsan vacsoráztam, mint még soha, aztán már rohantam volna a könyvtárba. Sietnem kellett, ha kész akartam lenni a rengeteg leckével. És természetesen, szükségem volt Elijahra is, hogy láthassam engem vizsgáló tekintetét, hogy hallhassam kedves hangját…
Az idő mintha repült volna. És nem örültem neki. Időnként az ablak felé pislantottam, és döbbenten figyeltem az egyre sötétedő eget. Majd sebesen írni kezdtem, és arra eszméltem, hogy Madam Cvikker gyertyát gyújt nekem az asztal mellett. A táskámba nyúltam a listámért, hogy elolvassam, mi maradt még. Halkan felnyögtem.
Az egy méteres dolgozat bűbájtanból… pont holnapra…

Vagyis ma nem láthatom Elijahot.
Elkeseredve fogtam ismét kezembe a pennát, és csak jó két órával később tehettem le. Öt centit így is csaltam, de Flitwick úgyis új még, nem hinném, hogy szóvá teszi.
Elnyomtam egy ásítást, és szedelőzködni kezdtem. Biccentettem Madam Cvikkernek, és a griffendél torony felé indultam.

Az első teljes nap Elijah nélkül, gondoltam sóhajtva, majd bebújtam a meleg takaró alá. Arra számítottam, perceken belül aludni fogok, mint mindenki más a szobában, de nem így történt. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy attól féltem, felkelti a többieket, és egy percig sem tudtam egyhelyben feküdni. Újra meg újra kipattant a szemem, így aztán a plafonra meredve gondolkozni kezdtem, mi lehet velem.

A falon lógó, kis tükörbe néztem. Barnásfekete hajam laza fonatban lógott a hátamra, s a sok mozgolódástól néhány tincs sápadt arcom elé hullt, a szemem pedig olyan lázasan csillogott, hogy már ébenfeketének tűnt. Mi lehet a gond? Nem ittam talán? Vagy a gyomrom korog? Nem. De akkor mi hiányozhat…?

Elijah.

Elmosolyodtam saját gondolataimon. Utoljára fordultam egyet, így szokásom szerint az ágy szélén összekuporodva feküdtem, arccal az elfüggönyözött ablak felé. Aztán – utólag nekem is nagyon furcsa – álmodozva lehunytam a szemem. Nem szoktam álmodozni, főleg nem…
De akkor nem ezen törtem a fejem. Lezárt szemhéjam mögött egyetlen kép villogott, amit annyira ismertem és szerettem…

Kicsit kinyújtottam a karom, mutatóujjam egy láthatatlan pont felé ágaskodott. Szemem még mindig csukva volt… és akkor nekiálltam magam mellé rajzolni, sőt talán inkább varázsolni a képzeletet…
Először egy lágy, mégis komoly vonású arcél, majd egy finom vonalú áll…aztán a hosszú, szőkés tincsek… egy komor, barna szempár, körülötte a szinte nőiesen szép, fekete szempillák… Pisze orr, rajta a lehető leghalványabb kis szeplők, amiket valaha láttam, majd egy keskeny, édespiros száj, amit legszívesebben…
Egy váratlan zaj magamhoz térített képzelgésemből. Talán valamelyik lány mozdult meg, nem különösebben érdekelt. Bosszús voltam, hogy megzavartak, de örültem is, hogy gyáva énemnek nem kellett kimondania azt az utolsó mondatot…

A neszre kinyitottam a szemem, és utólag csodálom magam, hogy nem kiáltottam fel. A széles ablakpárkányon Elijah ült, és tűnődve nézett rám. Aztán halványan elpirult, és zavartan dadogni kezdett.
- Violet, én…. nem… a… csak…azt hittem, már aludni fogsz… nem akartalak meglesni…
- Semmi baj. – csak lehelni mertem a szót, nehogy felkeljenek a többiek. Elijah, Elijah itt! És talán nem is először…
-
Felálltam, és mezítlábasan-hálóingesen az ezüstserleghez sétáltam. Így szinte Elijah mellet álltam. Ittam pár kortyot, aztán Elijahra néztem. Az arca még pirosabbnak tűnt, mint azelőtt, és határozottan az volt az érzésem, hogy megpróbál nem bámulni…
Ott álltam alig egy méterre tőle, aztán suttogva megszólaltam.
- Nagyon fázom, visszamegyek, jó?
- Persze, már indulok is…
- Nem kell. Elijah…kérlek, maradj.
- Mi? – pislantott egyet, mintha nem értené a kérést. – Maradjak itt?
Az ágyamba bújtam, hogy aztán közelebb inthessem. Letérdelt az ágy mellett, fekete-ezüst talárja szétterült körülötte, akárcsak szőke haja a vállán… az arcunk pont egy magasságban volt.

- Így nem furcsállják, ha suttogok.
- Értem. – ekkor döbbentem csak rá, hogy ő is motyog, pedig az üvöltését sem hallaná senki. Elmosolyodtam, aztán magyarázkodni kezdtem.
- Egész délután a könyvtárban voltam, ne haragudj, de már nem halaszthattam tovább…
- Tudom… az egyméteres essze Binnsnek?
- Honnan…? Egyébként is, öt centi híján egy méter…
- Az semmi. – vont vállat. – Hogy honnan? Láttalak.
- De miért nem szóltál?
- Nem akartalak zavarni, meg hát túl… - megrázta a fejét, és nem folytatta.
- Túl mi? Veszélyes lett volna?
- Nem, dehogy. Hagyjuk. – észrevettem az arcán az újkeletű pírt, így hát nem faggattam tovább.
Egy percig csendben néztük a másikat, aztán ő szólalt meg.
- Mit csináltál az előbb, A kezeddel a levegőben…
- Ó… - most én mutattam be, milyen jól tudom utánozni egy málna színét az arcommal. – Öhm… elárulom, ha te is azt, hogy miért nem szóltál nekem a könyvtárban.

Némán az ajkába harapott, én pedig egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem…
- Jó. De akkor te kezded.
Bólintottam, majd egy kis szorítással a torkom táján kiböktem:
- Az arcodat rajzoltam magam mellé. … Hiányoztál.
Csak néztük egymást, és hallgattunk. Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem elveszve a tekintetében.
- Te jössz… - motyogtam aztán.

- Azért nem mentem oda hozzád… mert… túl szép voltál, ahogy ott írtál, és…- bocsánatkérően megrántotta a vállát. Lesütötte a szemét, de én bámultam szőke fürtjeit továbbra is.
- Elijah… - szinte csak tátogtam a szót, mégis felém fordult. – Miért jöttél most ide?
A hangomon hallatszódhatott, nem bánom, hogy itt van, mert pirosan bár, de válaszolt.
- Elfelejtetem jó éjszakát kívánni… - suttogta, majd egy csókot lehelt az arcomra.

- Most mennem kell… - mondta zavartan. Felállt, és hátra sem nézve elsietett. Hosszan nézem utána, kővé dermedve, mintha megbabonázott volna.

S ha nem is akarta… kétségkívül sikerült neki…