|
34. fejezet: Három kívánság
2006.02.24. 19:37
A Weasley házaspár hamarosan visszatért, vagy ötven boldogan fecsegő házimanó kíséretében. Draco rögtön észrevette, hogy Ronnak fekete monoklija van, Hermione pedig meglehetősen mérgesnek látszik.
- Aaron! – kiáltotta Hermione, és Ronnal a nyomában odafutott a fekete szakállú férfihoz. – Mi történt a kezével? És mi van a bátyjával?
- Meghalt – felelt a férfi, és mindenről beszámolt, ami a toronyban történt.
- És az a nő… tehát ő is meghalt? Megérdemelte! – jelentette ki Hermione elégedetten.
- Gyerünk srácok, ideje visszatérni a Durmstrangba! – közölte Fred, Georgedzsal a sarkában. Szemmel láthatóan megint jóban voltak.
- Hé, Ron, csinos monoklid van – jegyezte meg George.
- Tényleg, hogy szerezted? – kérdezte Fred.
- Nekiszaladtam egy agresszív amazon öklének – morogta Ron. – És ti ketten? Mióta beszéltek megint egymással?
- Mióta Fred megmentette az életemet – mondta George.
- És mióta George megmentette az enyémet – tette hozzá Fred. – Igazából nem is voltunk ellenségek, ugye?
- Á, dehogy – legyintett George.
- És mi a helyzet Angelinával? – vonta föl szemöldökét Hermione.
Az ikrek vállat vontak. – Fogalmunk sincs. Még van négy hónapunk, míg a baba megszületik. Addig kitalálunk valamit.
- Egyikőtök feleségül vehetné, és aztán felváltva élhetnétek vele. Észre se venné – vigyorgott Ron.
- Ronald Weasley! – hördült föl Hermione. – Hogy lehetsz ilyen… ilyen… erkölcstelen?
- Ne is törődj vele öcsi – vigyorgott Fred Ronra. – A terhes nők mindig olyan idegesek. Angie is pont ilyen.
- De ő fele annyira sem ideges, mint Hermione! – duzzogott Ron.
- Mert ő csak fele annyira terhes, mint én – csattant fel amaz.
- Micsoda? – pislogott Ron.
- Kicsit lassú felfogású, mi? – mutatott Fred legifjabb öccsére, és George lelkesen bólogatott.
- MICSODA??? Elmagyarázná valaki? – morogta Ron.
Hermione karba tette a kezét, és szokásos kibírhatatlan mindent tudó tekintetével nézett rá. Ezúttal azonban több megvetés sugárzott belőle, mint rendesen. – Ostoba – sziszegte.
- Tényleg ostoba – kuncogott George.
Ron feje már ugyanolyan vörös volt, mint a haja. – Elmagyarázná – végre - valaki?
- Ikrek – szólt Fred vigyorogva, és Ron vállára tette a kezét.
- Mi? – pislogott Ron. – Csak nem úgy érted… - Hermionéra nézett, akinek vidáman csillogott a szeme. – Hermione! – kiáltotta, és szorosan magához ölelte a feleségét. – Ikrek? Két kisbaba?
- Igen… csak ne szorongass annyira… még megárt nekik.
- Nekik? – Ron úgy érezte, hogy menten elolvad.
- Tudod, öcsém… - szólalt meg George. – Reménykedj, hogy két fiad lesz… mert két lány Hermione természetével… hu-húú…
- Nem bánnám, ha két lányom lenne – vigyorgott rájuk Ron a felesége válla fölött. – Ha olyan okosak lesznek, mint a mamájuk… - Hermione kissé hátrahúzódott és ragyogóan rámosolygott.
A Weasley testvérek, Malfoyék, a tanárok, a több száz diák és az ötven házimanó hamarosan mind beszálltak a szán-jellegű járgányba, amelyet Viktor és néhány másik tanár varázsolt oda és kapcsolt gyeplővel Vladihoz. Az öreg sárkányt felturbózták néhány jól irányzott erősítő bűbájjal, és büszkén feszített a hómezőn, hirtelen jött fontossága tudatában.
- Hogy van? – kérdezte pár órával később a Durmstrangban Minerva, Harry és Ginny a nővért, aki épp kilépett a gyengélkedőből.
- Nem jól. Adtam neki a fekete havasi gyopár kivonatból, de úgy tűnik, nem sokat segít. Nem tehetünk mást, mint imádkozunk.
- Én… én bemehetnék? – kérdezte McGalagony könyörgő tekintettel. A nővér bólintott és az idős boszorka belépett.
- Jaj, szegény Aberforth! – sóhajtotta Ginny, Harryhez fordulva, de ő már nem volt ott. – Harry? – nézett körül. A férje épp akkor fordult be jobbra a sarkon, és tűnt el a szeme elől.
Harry az ablaknál álldogált a szobájában. Már feltette a szemüvegét, hogy rendesen lásson. Csuklyáját megint az arcába húzta, mintha nem érezné biztonságban magát nélküle. Az igazság azonban az volt, hogy szégyellte magát nélküle. Szégyenkezett, ahányszor ránéztek, hiszen tudta milyen volt régen, és hogy néz ki most.
Csak bámult kifelé a havas síkságra. Vladimir épp akkor érkezett meg a diákokkal, akik leszálltak a szánról, amely azonnal eltűnt, amint az utolsó gyerek is leszállt róla.
A tanulók boldognak látszottak, vidám kiáltozásuk felhallatszott a negyedik emeletre a bezárt ablakon keresztül is.
Harry mélyet sóhajtott.
Ezek a gyerekek újra boldogok… az életük rendbe jött, szabadok és gondtalanok… nem úgy, mint ő.
Az ő élete darabokra hullott, és talán soha többé nem tudja összerakni. Nos, talán nem is kell összerakni… gondolta keserűen. Amúgy sem húzom már sokáig…
Hallotta, hogy nyikordul az ajtó mögötte, de nem fordult meg. Úgyis tudta, ki jött.
- Menj el Ginny, kérlek – suttogta.
- Nem – mondta felesége határozott hangon. Odalépett hozzá és a vállára tette a kezét. – Nem megyek sehová.
- Miért nem?
- Mert veled akarok lenni.
- Velem? – Harry hidegen felnevetett, és megfordult. – Ezzel az alakkal? – lecsúsztatta a csuklyát az arcáról. – Ezzel a ráncos, öregemberrel?
- Igen – válaszolt az asszony. – Mert ez a ráncos öregember az a férfi, akit szeretek. A férfi, akit halottnak hittem… a férfi, akit visszakaptam… a férfi, akit nem engedek el többé.
- Ne légy nevetséges, Ginny. – Harry megint visszahúzta csuklyáját és elfordult. – Mit adhatnék neked? Semmit. Egyáltalán semmit. Még Malfoy is többet adhat neked, mint én…
- Malfoy? Mit adhat ő nekem?
- A szerelmét – felelte Harry.
- A mijét? – kérdezte hitetlenkedő hangon Ginny.
- Szeret téged. Talán még maga sem tudja, de szerelmes beléd. Láttam, Gin. Ő megadhatja neked, amit én nem.
- De nekem nem kell, amit ő adhat! – csattant fel a nő.
- Biztos vagy benne? – Harry szeme felvillant a csuklya alatt. Ginny csak most döbbent rá, hogy nem ismerte fel ezt a szempárt… de nem csoda: Harry szeme nem volt ragyogó smaragdzöld többé, inkább szürkés zöld volt, egy öregember szeme… Mégis, fel kellett volna ismernie a férjét! - bosszankodott magában. Vagy legalább azt észre kellett volna vennie, hogy hogyan beszélhet egy öreg orosz kvibli tökéletes angol kiejtéssel… de nem, Ginnyt túlságosan lefoglalta Harry “halála” miatti bánata ahhoz, hogy ilyen egyértelmű jelek feltűnjenek neki.
- Biztos vagy benne? – ismételte a férfi. – Ő még mindig varázsló, én nem. Ő fiatal, én nem. Ő adhat neked… gyerekeket. Én nem tudok. Megvan mindene, ami nekem nincs.
- És én mégis téged szeretlek és nem őt – felelte Ginny nyugodtan. – És tudod… inkább ennék szurcsókot, minthogy Malfoynak szüljek.
- Mi a helyzet azzal a dologgal?
- Milyen dologgal? – vonta föl szemöldökét a boszorkány.
- Hát… amikor majdnem lefeküdtél vele.
- Akkor nem voltam észnél.
- És mi volt az az adósság dolog? – kérdezte a férfi. – Mondtál neki valamit, amikor beléptünk a cellába… és korábban, amikor azt hitted meghaltam, említettél neki valami… fizetséget. Mi volt az?
- Mit gondolsz, mi volt az? – kérdezte a nő gúnyosan. – Megkértem, hogy hozzon el a Durmstrangnba és ő megnevezte meg az árat.
- El tudom képzelni, mi volt az ár – suttogta Harry. - De… honnan tudtad… hogy a Durmstrangba kell jönnöd?
- A gyűrű – mondta az asszony, lepillantva jobb kezére. – Tudod, egy nap észrevettem, hogy az ékkő nem ragyog. Tudtam, hogy biztosan valami szörnyűség történt veled… és a Durmstrangba akartam jönni. – A férfi kezéért nyúlt. – Harry… hol van a gyűrűd? Megígérted, hogy nem veszed le.
- Az egyik fiókban van. Azt hiszem… Levettem, mert ha viseltem volna, rögtön felismertél volna róla.
- Miért nem akartad, hogy felismerjelek? – vonta össze a szemöldökét Ginny.
- Hát kell ezt magyarázni? – sóhajtotta Harry, elkerülve a nő tekintetét. A továbbiakban az ablakkeretnek beszélt. – Olyan szörnyű volt, Gin… rádöbbenni, hogy nem maradt bennem egy csepp varázserő sem… és még mindig nem tudom, hogyan történt…
- De én tudom. – Ginny lehajtotta a fejét. – Az a bájitaltan tanárnő vette el a varázserődet, amikor… amikor lefeküdt veled. Ahhoz kellett a varázserőd, hogy felélessze a szeretőjét örök álmából.
- Ó – suttogta Harry. – Legalább már tudom, miért tette… hogy miért vesztettem el a képességeimet… csak semmire sem emlékszem belőle.
- Talán jobb is így – válaszolt a boszorkány komolyan. – Örülök, hogy nem emlékszel arra, hogy rajtam kívül mással is…
Harry bólintott. – Ez olyasmi, amire én sem szeretnék emlékezni. De emlékszem a következményeire… olyan élesen, mintha tegnap történt volna. Ó, Ginny… elveszteni a varázserőmet, ez volt életem legszörnyűbb sokkja… Úgy hadonásztam a pálcámmal, mint egy őrült, de képtelen voltam a legegyszerűbb varázslatot is végrehajtani… Nincs is nagyobb szégyen egy varázsló számára, mint elveszteni mágikus képességeit… - Megrázta a fejét. – El se tudod képzelni.
- Akkor mondd el, hogy tudjam. – Ginny a kezébe fogta a férfi jobbját.
- Hát szóval… lent voltunk a tónál, amikor rájöttem, hogy nem tudok többé varázsolni… aztán jött az a forgószél Anorral… Ő felém suhintott a pálcájával, mormolt valami varázsigét, és összeestem. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, utoljára azt láttam, hogy a forgószél felkapja a többieket. Amikor magamhoz tértem, zsibbadt voltam… láttam, hogy ő elment és magával vitt mindenkit… csak engem hagyott hátra. Rendkívül gyenge voltam… valahogy átbotorkáltam a havas mezőkön… ott megláttam valamit csillogni a napfényben… kíváncsi lettem. Az a tükör volt az, amelyet Guillaume használt a második próba előtt… ott hevert a hóban. Belenéztem, és megláttam a fehér szakállat és a ráncos bőrt… Percekig mozdulni sem tudtam. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam… Aztán valahogy elvergődtem a kastélyba. A bajnokok hamarosan visszatértek, és tudtam, hogy nem szabad meglátniuk. A láthatatlanná tévő köpönyeg segítségével rejtőzködtem… míg Malfoy el nem kapott. – Itt Harry nyelt egyet, elfordulva feleségétől. – Ő… ő jobban megérdemel téged, mint én, Gin. Én… megcsaltalak.
- Nem tetted, Harry – válaszolta bátorítóan az asszony, és megszorította a férje kezét. – Tudom, hogy nem voltál hűtlen hozzám. De… valamit még mindig nem értek… miért mondtad, hogy a feleséged és a lányod meghalt?
Harry elfordította a fejét, hogy Ginny ne lássa, hogy könnybe lábadt a szeme. – Mert… azt akartam, hogy halottnak higgy. Azt akartam, hogy kezdj új életet… tudom, hogyha azt akarom, hogy te és a gyerekeim boldogok legyetek, akkor vissza kell adnom nektek a szabadságot…
- Visszaadni a szabadságunkat? Mégis miért? Mitől szabadítanál meg? – a boszorkány levegőért kapott és erősebben szorította férje kezét.
- A kötelességérzettől, amely egy reménytelen öregemberhez köt. Nem akartam a terhedre lenni. Még mindig nem akarok… tehát menj, Ginny. Hagyj el engem. Visszaadom a szabadságodat. Menj, élj boldogan, neveld fel a gyerekeinket, és… mondd el nekik, milyen volt az apjuk… milyen volt egykor… Azt akarom, hogy úgy emlékezzenek rám.
Ginny arcán patakokban csordogálni kezdtek a könnyek. – Nem, Harry… kérlek, ne beszélj így. Ne küld el… Nem tudok nélküled élni.
- Egész jól megvoltál nélkülem – vetette oda Harry, és ellökte az asszony kezét, majd ismét kibámult a tájra.
- Igen, mert a bosszúvágy lelket öntött belém, de most… nem tudom folytatni nélküled. – Ginny odalépett a fiókos szekrényhez, kihúzta a fiókokat, egyiket a másik után, amíg meg nem találta amit keresett. – Nem érdekel, hogy nézel ki, Harry Potter. Az sem érdekel, mire vagy képes. Nem bánom, tudsz-e varázsolni, vagy nem. Szeretlek téged. – Elkapta a férfi jobbját, és helyére csúsztatta a gyűrűt. – Szeretlek, és csak a halál választhat el minket. – Ezzel magához húzta a férje arcát és megcsókolta az ajkát. Harry el akart húzódni, de felesége vasmarokkal tartotta egy helyben.
A szenvedélyes csóktól Harry ismét élőnek érezte magát – élőnek, miután hetekig úgy érezte, haldoklik. Mohón viszonozta a csókot, egész valója áttüzesedett, mintha elektromos áram futott volna át rajta tetőtől talpig. Mikor percek múlva pihegve szétváltak, Harry szédült. Úgy érezte, a lábai nem elég erősek, hogy megtartsák a súlyát… úgy forgott vele világ, mintha centrifugába tették volna… Lehunyta szemét, hogy megállítsa a forgást, majd hátrabotorkált és a falnak dőlt. – Csak a halál választhat el? – nevetett fel gúnyosan, amikor végre kinyitotta a szemét. – Az meglehetősen közel van számomra, drágám. Máris olyan furcsán érzem magam…
Ginny nem is figyelt oda a megjegyzésére - helyette leesett állal és tágra nyílt szemekkel nézett a férjére. Úgy tűnt, mintha nem kapna levegőt. Harry egy pillanatra azt hitte, a megjegyzése bántotta meg ennyire a nőt, de aztán Ginny valósággal kapkodni kezdett a levegőért.
- Ginny? – kérdezte Harry aggodalmasan. – Jól vagy?
- Én… én… Harry… - Az ifjú boszorkány le sem tudta venni a szemét a férfi arcáról. – Harry… te… te…
- Mi van? – ráncolta szemöldökét Harry.
- Gyere! – A felesége megfogta a kezét, a szekrényhez húzta és kinyitotta az ajtót. A szekrényajtó belsején lévő tükör elé tolta férjét. – Mondd… mit látsz?
Harry szeme majd kiugrott a helyéből meglepetésében. Csak állt ott, és képtelen volt egy hangot is kiejteni. Tétován kinyújtotta a kezét és megérintette a tükör hideg üveglapját, csak hogy ellenőrizze, valódi-e, vagy sem… de valódinak érezte. Akkor viszont a tükörképének is valódinak kellett lennie.
Elszorult a szíve, de nem a fájdalomtól, hanem a határtalan örömtől. Ez az egyszerű szekrényajtó-tükör most úgy működött, mint egykor Edevis tükre - Harry szívének leghőbb vágyát mutatta: fiatal önmagát.
Mindazonáltal a tükör nem Edevis tükre volt, tehát nem csak vágyakat mutatott, hanem a valóságot.
Harry úgy érezte, megbicsaklik a térde, de Ginny elkapta és megtartotta.
- Ez… ez… tényleg… a valóság, Gin? - suttogta. - Én… tényleg újra rendbe jöttem?
- Úgy tűnik – mosolygott a boszorkány, akinek könnyek homályosították el a látását.
- Akkor… ne sírj, drágám. Ne sírj – suttogta Harry, és a karjaiba zárta.
- Látod… Anornak nem volt igaza… a bűbáj nem volt visszafordíthatatlan – szipogott Ginny, a férje vállába temetve az arcát. – Meggyógyultál.
- A szerelmed gyógyított meg. – Harry rámosolygott, és lecsókolta a könnyeit. – Gondolod… hogy most már tudok…?
- Mit?
- Varázsolni – válaszolta Harry habozva. Odaszaladt a fiókos szekrényhez, és előhúzta gondosan elrejtett pálcáját. A keze remegett. – Lumos.
Várta a fényt, de az nem jött. Sóhajtva leeresztette a pálcáját, tekintete a jobbján lévő gyűrűre esett. Az ékkő nem parázslott. Még mindig nem izzott.
- Harry… - Ginny odalépett hozzá, hogy vigasztalja, de a férje hátra lépett. Már az öröm szikrája sem maradt az arcán.
- Még mindig mugli vagyok… még mindig egy senki vagyok…
- Harry… én mágia nélkül is szeretlek - felelte az asszony. – Engem nem érdekel…
- De engem igen! – kiabálta a fiatalember. - Engem igen!
- Szánalmas vagy! – kiáltotta Ginny, türelmét vesztve. – Pár perccel ezelőtt öreg voltál, akkor az volt a legnagyobb bajod. Most ahelyett, hogy örülnél, hogy visszakaptad a fiatalságodat, a varázserőd után sírsz! Gondolkodj, Harry! Ha a varázserődet kaptad volna vissza, és nem a fiatalságodat, mit kezdenél vele? Már olyan öreg lennél, hogy nemsokára meghalnál! Nézz szembe a ténnyel Harry: nem kaphatod vissza a fiatalságodat és a varázserődet is! Nézz szembe vele! Ne gyere itt nekem az önsajnálatoddal, míg mások haldokolnak… és nem hónapok múlva, hanem ebben a percben!
- Ó, Aberforth! – morogta Harry, öklével az abrakkeretre csapva. – Az én hibám, hogy haldoklik! Nekem kellett volna kapnom azt az átkot, nem neki!
- Ebből elég, Harry Potter! – toporzékolt Ginny.
- Harry Potter… - köpte Harry. – Nem vagyok többé a régi Harry Potter.
- Ez igaz! – bólintott a boszorkány. A szeme szikrázott a dühtől. – Nem az a Harry vagy, akit először a kilenc és háromnegyedik vágányon megismertem. Nem az a Harry vagy, akinek odaadtam magam a prefektusok fürdőjében! Nem az a Harry vagy, aki mindent kockára tett, hogy visszahozzon a halálból… - Elcsuklott a hangja. – Nem ismerem ezt a Harryt. És nem is akarom megismerni… igazad van Malfoyjal kapcsolatban. Talán ő a nekem való! – Ezzel sarkon fordult és kiviharzott a szobából.
- Jól van! – kiáltott utána Harry. – Menj és fizess neki! Végül is megtaláltál! – Amint az ajtó becsapódott, Harry az ablakkeretnek dőlt. - …de bárcsak soha ne találtál volna meg…
Ron és Hermione éppen be akartak kopogni Harry ajtaján, amikor barátjuk kirontott rajta, horgászbottal a kezében.
- Harry, hiszen te újra fiatal vagy! – képedt el Hermione.
- Csodálatos! – csapta össze a kezét Ron. – Hogy történt, öregem?
De úgy tűnt, Harry se nem látja, se nem hallja őket, csak elrohant mellettük.
- Ez megőrült? – vonta össze a szemöldökét Ron.
- Nem tudom – rázta fejét a felesége. – Először Ginny rohan el mellettünk, most meg Harry… nyilván veszekedtek.
- De miért?
- Hát… talán Tatyana miatt… - vont vállat Hermione. – Csak erre tudok gondolni.
Harry ldedobta magát egy sziklára a tó partján. Már eléggé besötétedett, de ő nem törődött vele.
A tó felszíne már nem volt fagyott, pár napja jöhetett egy melegfront és megolvasztotta a jeget.
Harry azonban soha nem érezte fagyottabbnak a szívét. Miért? Nem tudta megmagyarázni. Amikor először meglátta magát öregemberként, megrémült, de valahogy sikerült hozzászoknia a gondolathoz, hogy hátralévő életét abban az alakban tölti el. Most, hogy visszakapta a fiatalságát, de varázserejét nem, még kifosztottabbnak érezte magát, mint korábban.
Egyetlen pillanatig remélte és hitte, hogy újra tud varázsolni, és a valóság hideg zuhanyként érte. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki értékes ajándékot kapott, de egy pillanattal később elvették tőle. Sírni akart, mint egy gyerek, de a könnyek egyszerűen nem jöttek. Egy árva könnycseppet sem tudott hullatni.
Egy ideig csak bámulta a tó felszínét, aztán megsuhintotta horgászbotját, és bedobta a horgot a csalival a vízbe.
Pár perc múlva kissé nyugodtabb volt. Aberforthnek igaza volt, a horgászat tényleg valami csodálatosan megnyugtató dolog...
Aberforth lehetséges halálának gondolata tőrként járta át Harry szívét. Felelősnek érezte magát miatta. Nem akarta elképzelni McGalagony arcát, amint a halott Aberforth-t tartja a karjában… Harry tudta, amit talán még maga Minerva sem: hogy a nő szereti Albus vén bolond fivérét.
Harry megrázta a fejét. Az élet olyan igazságtalan… és mindig a rendes emberekhez. McGalagony és Dumbledore megérdemelnék, hogy boldogok legyenek együtt, de most már nem lesz lehetőségük rá…
Harryt az ábrándozásából hirtelen felrázta valami, ami meghúzta a horgászbotot.
Bevágott és csévélni kezdte a zsinórt. Nem volt nehéz, a hal nyilván nagyon kicsi lehetett. Amint kiderült, tényleg az volt.
Harryt meglepte, hogy egy aranyhal lógott a zsinórról. Nem olyan narancsos, vagy vöröses színű, mint a rendes aranyhalak, hanem valódi arany volt, pikkelyei és uszonyai csillogtak a holdfényben.
A legkülönösebb azonban az volt, hogy a hal hirtelen megszólalt. – Ha visszadobsz a tóba, teljesítem három kívánságodat.
- Tessék? – Harry kis híján elejtette a horgászbotot meglepetésében.
- Azt mondtam, ha visszaengedsz a vízbe, kívánhatsz három dolgot, és én teljesítem – ismételte a hal eléggé morcosan, szemét forgatva.
Harry sosem látott még halat, amelyik forgatta volna a szemét.
- Öö… miféle kívánságokat? – kérdezte.
- Bármilyet.
- Bármit?
- Nos… majdnem – felelte a hal. – Persze van néhány kivétel és megszorítás.
- Miféle kivétel? – vonta föl szemöldökét Harry.
- Nos… az egyes számú: nem támaszthatom fel a holtakat. Tehát ne is kérd a szüleidet vissza. Kettes számú: nem kívánhatsz több kívánságot. Hármas: a kívánságod nem tartalmazhatja az “és” szót.
- Micsoda? Attól tartok, nem értem a hármast.
- Minden ember ilyen sötét? – csattant föl a hal. – Úgy értem, nem kívánhatsz olyanokat, hogy “tégy elképesztően gazdaggá és hihetetlenül okossá”, meg így sem fogalmazhatod meg a kívánságodat: “tégy engem és a legjobb barátomat halhatatlanná” vagy…
- Oké, oké felfogtam – vágott közbe Harry. – Nem lehet “és” a kívánságban, rendben… tényleg, mit kívánnál te?
- Micsoda? – csattant fel a hal. – Azt kívánnám, hogy csak értelmes emberek fogjanak ki, akik nem kérdeznek ilyen ostobaságokat!
- Mások, akik kifogtak, értelmesek voltak? – vigyorgott Harry, hirtelen elfeledkezve minden bánatáról. – Tényleg, hányan fogtak ki?
- Nos, lássuk csak… - a hal elgondolkodni látszott egy percig. – Tízen, ha az emlékezetem nem csal… mióta a tóba kerültem, tízszer fogtak ki. Rendszerint egy évszázadban egyszer. És mindig teljesítettem a kívánságait azoknak, akik kifogtak. Ez a szabály.
- A szabály?
- Jaj, ugyan már, ne mondd, hogy nem hallottál még a Mágikus Aranyhalak Törvénykönyvéről?
- Sajnálom, de nem – vont vállat Harry. – Mi áll benne?
- Azt mondja:
Hogyha elkapott egy halász,
Nem vagy valami nagy hal ász.
De ha már egyszer kifogott,
Megúszni ezt csak úgy fogod,
Ha elsírja gondját-baját,
S teljesíted egy óhaját.
- De te három kívánságot mondtál! – figyelmeztette a halat Harry.
- Ó, igen, a törvénykönyvet megváltoztatták az évezredek folyamán, de a mottót nem. Először csak egy kívánságot teljesítettünk, de most már hármat. Jól van, halljuk az első kívánságot, aztán dobj vissza a vízbe! Eléggé hideg van idekint.
- Várjunk csak egy percet! – szólalt meg Harry. – Ha most visszadoblak, hogyan teljesíted a második és a harmadik kívánságomat?
- Ja az… ne aggódj, nem fogok megszökni a kötelességem elől. Holnap este visszaúszom ide, és elmondhatod a második kívánságodat. Minket, szegény aranyhalakat mágikus szerződés köt a Mágikus Aranyhalak Törvénykönyvéhez, így mindhárom kívánságot teljesítenünk kell. Nehogy azt hidd, hogy szeretem ezt, de ez a dolgom. Jól van, gyerünk, mondd az elsőt!
- Kívánhatok… akármit? Tényleg akármit? Úgy értem, a három kivételen kívül…?
- Persze, hogy kívánhatsz. Kérj hatalmas vagyont, és gazdagabb leszel, mint az összes cárok együttvéve. Kérj mérhetetlen tudást, és okosabb leszel, mint Einstein. Kérj hallhatatlanságot, és örökké élni fogsz. Kérd vissza az elvesztett erődet és megkapod.
Harry lesegítette a halat a horogról.
- Ez jól esett… már sajgott a szám attól a vacaktól – mondta a hal, becsobbanva a vízbe. – Ó, majdnem elfelejtettem, van egy negyedik megkötés is: nem használhatsz családi neveket a kívánságban. Ha azt akarod, hogy valakivel történjen valami, a keresztnevét kell használnod. Én tudni fogom, kiről beszélsz.
- Mondd csak, ki találta ki ezeket a hülye korlátozásokat? – kezdett bosszankodni Harry.
- A Mágikus Aranyhalak Törvénykönyvében vannak az idők kezdete óta, ha jól tudom. El sem tudod képzelni mennyi korlátozás volt, amikor a törvénykönyvet eredetileg írták! 98%-át már megszüntették, csak ez a négy maradt. Szerencséd van, hogy csak ez a négy van, képzeld el milyen lehetett azoknak az embereknek a régi időkben: alig tudtak kívánni valamit, ami ne esett volna egyik korlátozás hatálya alá sem! Jól van, elég a locsogásból, mi az első kívánságod?
Állát kezébe támasztva, Harry csak bámulta egy darabig a vizet. Óriási volt a kísértés, hogy újra a régi Harry legyen. A varázsló Harry. Azonban…
- Az első kívánságom…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
