|
36. fejezet: Megdöbbentő felismerés
2006.02.24. 19:38
A Roxfortban ugyanazon az estén
Lupin professzor kopogást hallott az ajtaján. – Ki az? – kiáltotta, remélve, hogy nem egy diák az. Nem akarta, hogy most lássa egy tanuló, csupán néhány perccel azelőtt, hogy feljön a Hold.
- Én vagyok, Tapmancs! – jött kintről a válasz.
Remus ajtót nyitott és megpillantotta a szélesen vigyorgó Siriust.
- Mit keresel te itt? – vonta föl a szemöldökét.
- Nos… eltöltöttem egy kis időt Roxmortsban, és…
- Egy kis időt? – Remus roppant mulatságosnak találta a dolgot. – Több, mint két hete ki se tetted a lábad Roxmortsból!
- Kémkedtél utánam, vagy mi? – vont vállat Tapmancs. – Meglátogattam… valakit.
- Valakit, hát persze – somolygott Lupin. – Két hete nem is voltál a Black házban?
- Nem. Kellett volna? Ginny remekül elvezeti a háztartást nélkülem is – felelte Sirius, akinek fogalma sem volt róla, hogy Ginny elment a Durmstrangba.
- Na jó, ki vele, mi szél hozott erre?
- Nos, tudod… kedvem támadt… nosztalgiázni egy kicsit. Feleleveníteni a régi szokásokat, Holdsáp, öreg cimbora.
- Miféle régi szokásokat? – ráncolta szemöldökét Remus.
Sirius pajkosan rámosolygott. – Ma éjjel telehold lesz. Hadd nyargaljon újra Holdsáp és Tapmancs!
- Észnél vagy? – kapott levegőért Lupin.
- Miért ne lennék? Nem vagy veszélyes, most, hogy beveszed a farkasölőfű főzetet. Békés vérfarkassá változol, és jól fogunk szórakozni. Gyere, próbáljuk meg!
Remus szája mosolyra húzódott. – Nem bánom.
Egy órával később már a roxforti park harmatos füvén szaladgáltak. Már fölkelt a Hold, fehér fényben fürösztve a tájat és a fák csúcsait, földöntúli csillogással vonva be a tó tükrét.
Holdsápot még farkasként is örömmel töltötte el a gyönyörű látvány. Még mindig félt a holdfénytől, de annyi év alatt megtanulta, hogyan éljen együtt az elkerülhetetlennel.
Tapmancs előtte futott, farkát barátságosan csóválta, hívogatta, hogy kövesse. Pont úgy, mint a régi szép időkben, amikor tekergők még mind a négyen együtt voltak…
Holdsáp szíve összeszorult a gondolatra, hogy Ágas nem lehet velük… na és persze Féregfark… bármivé vált is később, hajdanán az iskolában jó barátjuk volt.
Azok az idők azonban már rég elmúltak.
Holdsáp úgy döntött, ma éjjelre kiveri a fejéből a szomorú gondolatokat… Tapmancs azt akarta, hogy jól érezze magát, és pontosan ezt fogja tenni.
Követte barátját a következő rétre Roxmorts felé, és megpróbálta lehagyni. A bozontos fekete kutya csúfolódva ugatott, mintha csak azt mondaná: - Úgyse kapsz el öregfiú!
Sirius hátratekintgetett Remusra, aki lelkesen követte. Hirtelen valami fura hang ütötte meg a fülét.
Újra hátranézett, és látta, ahogy farkas barátja kétrét görnyed a fájdalomtól. Mi történt vele? Talán meglőtte valaki?
Tapmancs visszaváltozott Siriusszá és odarohant Lupinhoz.
- Mi történt, Remus? – kiáltotta. Fogalma sem volt mit tegyen. Nem volt bölcs dolog emberi formájában a vérfarkas közelébe mennie, még ha a vérfarkas farkasölőfű főzetet fogyaszt is. Sirius azonban nem törődött a veszéllyel, egyszerűen csak segíteni akart a barátján.
Holdsápot perceken keresztül iszonyú kínok gyötörték, aztán hirtelen ritkulni kezdett a sörénye, a farka összezsugorodott és a karmai emberi köröm-formát öltöttek.
Az egész jelenet úgy festett, mintha az ember vérfarkassá változásának az ellenkezője történne.
Ez a vérfarkas emberré válása volt… mialatt a telihold ragyogóan sütött odafönt.
A farkas üvöltései emberi kiáltásokká szelídültek, majd a kiabálás is megszűnt, s már csak lihegés hallatszott.
- Holdsáp! – Sirius letérdelt, és gyengéden megrázta Lupin összekuporodott testét. – Holdsáp!
Remus lassan felemelte zilált fejét, és tekintete találkozott legjobb barátjáéval. Sirius megdöbbenést látott az arcán. Lupin lenézett a kezére… nem volt rajta karom. Kinyújtotta jobb kezét és megérintette a bal karját… semmi állati szőrzet. Megtapogatta az arcát… sima volt. Remus lassan fölült, és tekintetét a Holdra emelte. Több mint három évtized elmúltával képes volt emberi lényként nézni a teleholdat. Végtére is nem volt az egyéb, mint egy égitest. Fehér, ragyogó, ártalmatlan.
Remus érezte, hogy könnyek öntik el a szemét, de nagyokat nyelve visszapislogta őket. – Tapmancs… - krákogta, látván barátja döbbent arcát. – Mi… mi… történt?
- Ember vagy újra… legalábbis azt hiszem… - lehelte Sirius. – De… hogyan?
- Nem tudom… - rázta fejét Remus. – Nem tudom.
- Ez… kész csoda – Sirius Lupin vállára tette a kezét. – Valódi csoda.
- Sohasem hittem a csodákban – suttogta Remus. – Soha.
- Akkor most kezdhetsz hinni bennük, barátom – mosolygott Sirius.
- De… de… hogyan történhetett mindez? – Remus Black kezét szorongatta, miközben könnyek peregtek le az arcán. – Hogyan?
- Nem tudom. Nyilván van valahol egy jóakaród… vagy egy őrangyalod.
Lupin könnyein keresztül rámosolygott barátjára, néma köszönetet küldve annak, aki ezt a csodát művelte vele.
Harry gondolataiba mélyedve ballagott vissza a tótól. A nagyteremből kiszűrődő zajokból ítélve még mindig folyt az ünneplés. A fiatalember mélyet sóhajtott, és elindult az ösvényen a kastély felé, amikor egy másik hang ütötte meg a fülét… száncsengők.
Balra pillantva észrevette, hogy az istállók közelében van. Hirtelen ötlettől vezérelve elindult a rozoga épület felé. Nem tudta volna megmondani, mi késztette rá, hogy odamenjen - egyszerűen csak ment.
Amint belépett, az összes rénszarvas felnézett, mintha üdvözölnék.
- Sziasztok – szólt Harry halvány mosollyal. Odalépett Rudolfhoz és gyengéden megpaskolta a nyakát. Az állat megbökdöste Harry kezét az orrával, melegséget és rokonszenvet sugározva. – Azt hittem, nem kedveltek engem – suttogta a fiatalember. – Azt hittem, mindig is utáltatok.
Nem mindig, csak amikor csúnya dolgokat mondtál rólunk, rénszarvasokról.
- Sajnálom, tudom, hogy nem kellett volna – felelte Harry szomorú mosollyal. – Bocsánatot kérek.
Nem történt semmi, kölyök - válaszolt egy rénszarvastehén a szellemi kapcsolaton keresztül, amely összekötötte Harryt ezekkel az állatokkal.
- Tényleg… meg tudnátok mondani… hogyan beszélgethetek veletek most, hogy mugli lettem?
A képességnek, hogy valaki megértsen minket, semmi köze a mágiához. Az öreg Mikulás apó is mugli, de nincs ember, aki nála jobban értene minket.
Harry meglepődött. – Azt hittem, Aberforth csak viccelt, amikor a Mikulásról mesélt. Azt hittem, hogy csak… tudjátok… hogy amolyan bolond öregember… – Körülnézett, hogy megbizonyosodjon, senki nem hallja, aztán közelebb hajolt Rudolfhoz. – Tényleg létezik a Mikulás?
Persze, hogy létezik - válaszolt a legidősebb rénszarvas. Sosem hittél benne? Akkor sem, amikor kicsi gyerek voltál?
- Nem igazán – rázta fejét Harry. – Nem olyan fajta gyerekkorom volt, amely engedett volna álmodozni, tündérmesékben, vagy… a varázslatban hinni.
Szomorú, hogy manapság megfosztják a gyerekeket a varázslatban való hit szépségtől - felelte Rudolf. Mindenhol van mágia… és mindenkiben.
- Bennem ugyan nem – mondta Harry keserűen.
Ó dehogynem, van benned is - válaszolta egy fiatal rénszarvas. Talán nem úgy, ahogy régebben volt… de ott van benned. Nem a sejtjeidben, nem a véredben, de… a szívedben, Harry Potter.
- Hogy érted ezt…?
Mielőtt Rudolf válaszolhatott volna, valaki megköszörülte a torkát.
Harry megfordult és tekintete az ajtóban álló Draco Malfoyra esett.
- Mit akarsz?
- Téged kereslek, Potter – felelte a szőke fiú hűvösen. – Ginny aggódik miattad.
- Igazán? – vonta föl szemöldökét Harry. – Azt hittem, jobban el van foglalva veled, mint hogy tudomást vegyen rólam.
- Ha, ha. Ne légy nevetséges – morogta Draco. – Tájékoztatásodra közlöm, hogy téged szeret. Nem tudom miért, mert egyáltalán nem érdemled meg… de szeret.
- Jobban tenné, ha elfelejtene – felelte Harry, és elindult az ajtó felé. El akart menni a másik fiatalember mellett, de Draco megragadta a karját.
- Meg fogsz hallgatni, Potter.
- Miért kéne meghallgatnom téged, Malfoy? Mi mondanivalód van számomra, mi? Fel akarsz vágni vele, hogy megkaptad a feleségemet? Nos, gratulálok. Eressz az utamra! – Ezzel kitépte a karját Malfoy markából és kiviharzott az istállóból.
- Nem feküdtem le vele – szólalt meg Draco csendesen, mégis elég hangosan, hogy Harry meghallja.
Harry megállt, és lassan megfordult. – Micsoda?
- Azt mondtam, nem feküdtem le Ginnyvel. Még meg se csókoltam. Egyáltalán semmi sem történt köztünk.
Harry kétkedő arcot vágott. – De… a megállapodásotok…
- Ő és én fogadást kötöttünk. Ő nyert, így töröltem az adósságát.
- De valójában nem ezért mondtál le róla, ugye? – Harry a pogrebin bundája zsebébe mélyesztette a kezét, és igyekezett olyan közömbösnek látszani, amilyennek csak bírt. – Azért mondtál le róla, mert szereted.
Draco karba tette a kezét. – Jól van, Potter, hát legyen. Szeretem őt, semmi értelme tagadni. Soha nem is gondoltam komolyan azt az adósságot. Jó kifogás volt, hogy vele jöjjek, vigyázzak rá és megvédjem, ha kell… Ha meghaltál volna, akkor mindent elkövettem volna, hogy Ginny az enyém legyen, de… úgy örül, hogy élsz. Téged választott még akkor is, amikor öregember voltál, mert… téged szeret. Téged szeret és senki mást. – Tekintete találkozott a Harryével és Harry egészen megdöbbentette, hogy mennyire őszintének látszik Malfoy. Semmi más nem látszott rajta, csak őszinteséget, fájdalmas őszinteség. – Szeretem őt, és boldognak akarom látni… még ha egy olyan baleken múlik is a boldogsága, mint te. Érdemeld ki a szerelmét, Potter. Felejtsd el ezt a “ó-a-francba-többé-már-nem-vagyok-varázsló” nyavalygást és menj vissza hozzá!
Harry tekintete Draco arcára tapadt, a hazugság nyomait kutatva rajta, de nem találta őket. Eleget halotta Malfoyt hazudni a Roxfortban, hallotta gúnyolódni, látta másokat terrorizálni… de ezúttal nem terrorizált senkit. Még csak nem is csapott be senkit. Sehol sem volt a szokásos Malfoy-féle gúnyos vigyor, a hideg szürke szemek sem csillogtak gúnyosan – valami egészen más csillogott bennük. De mi is? Bátorítás? Eltökéltség? Harry nem tudta megmondani, de biztosra vette, hogy ez nem az a tipikus ’úgyis-megkapok-minden-nőt-akit-csak-akarok’ pillantás volt, amely gyakran ült Draco arcán. Nem, ez inkább ’önként-lemondok-a-nőről-akit-szeretek’ tekintet volt.
- Biztos vagy benne? – kérdezte az ifjú Potter. – Tényleg azt gondolod, hogy boldoggá tudom tenni, még így is?
- Komplett idióta vagy, ha kételkedsz benne – Draco átható pillantást vetett Harryre. – Gyerünk, mire vársz? Szaladj Ginny hívogató karjaiba!
Halvány mosoly tűnt föl Harry arcán, de még mindig nem mozdult.
- Figyelj, ha belém lenne szerelmes – folytatta Draco, – már rég itt hagytalak volna az önsajnálatban fetrengeni, de nem engem szeret, hanem téged, Ragyásfejű. Akkor meg mi a fenére vársz még???
Az eddigi halvány mosoly szélesedni kezdett Harry arcán, mígnem valósággal ragyogott, mint a delelőn álló nap… És Harry futni kezdett… majd hirtelen megállt és visszafordult. – Nocsak Malfoy, tudsz te normális lenni, ha akarsz! – És ezzel elrohant.
- Ja… - sóhajtotta Draco, az istálló ajtófélfájának dőlve. – Normális…
- Ginny! – rontott be Harry a nagyterembe. A diákok nagy része már elment lefeküdni.
- Harry! – kiáltották a barátai meglepetten. Egészen elszoktak már attól, hogy Harry a társaságukat keresi.
- Harry, mi történt? – kérdezte Ginny aggódva.
- Elmondom, csak gyere… - Harry kézen fogta a feleségét és kivonszolta őt a teremből.
- Ez megőrült? – vonta össze a szemöldökét Ron.
- Fogalmam sincs. De jó, hogy végül előkerült, nem gondolod? – tette hozzá Hermione.
- Nos… azt hiszem, holnap reggel megtudjuk – vont vállat Aberforth. – Gyerünk lefeküdni. – Jelentőségteljes pillantást vetett Minervára, aki csak az orrát ráncolta és határozottan NEM-et mondott.
- Harry, mi történt? – lihegett Ginny, amint négy emelet lépcsőfutás után beléptek Harry szobájába. Szúró oldalát tapogatta, és aggódva nézett a férjére. – Jól vagy?
- Igen, csodálatosan érzem magam – Harry szorosan átölelte feleségét. – Nem mondhatom, hogy nem voltam még jobban, de… a fenébe is, olyan hülye voltam! Szégyen, hogy egy csapat rénszarvas és Draco Malfoy kellett hozzá, hogy rádöbbenjek!
- Még mindig nem értem, drágám – felelte Ginny. – Mi történt? Mit mondott Malfoy?
- Azt mondta, hogy tiszta idióta vagyok.
- És mióta érdekel, mit mond Malfoy? – ráncolta szemöldökét a boszorkány.
- Mióta megláttatott velem dolgokat, amikor vak voltam… mióta ráébresztett, hogy ha szeretsz, akkor semmi más nem számít… még a varázserőm hiánya sem. Semmi. – Ezzel magához szorította és forrón megcsókolta a feleségét.
- Tényleg tiszta idióta vagy, Harry Potter – vigyorgott Ginny, amikor szétváltak. – Idióta, mert Malfoy véleményét kellett hallanod ahhoz, hogy észre térj. Azt hiszem, megint az adósa vagyok Malfoynak.
- Ezúttal keress valami mást, hogy kiegyenlítsd az adósságot – vigyorgott Harry és egy aprócska csókot nyomott a fiatalasszony orrára.
- Próbálok – nevetett Ginny, férje nyakába fonva karjait. – És most, Mr. Potter… mit szándékozik tenni?
- Nem tudom… menjünk hóembert építeni?
- Neeeem… már olvad a hó – felelte Ginny lehúzva a kabátot Harry válláról. – Nagyon is meleg van, tudod…
- Pontosan, nagyon meleg – suttogta Harry, Ginny bal fülét harapdálva. – El se tudod képzelni, mennyire melegem van.
- Talán le kéne vetned a ruháidat – jött a javaslat.
- Nem is rossz ötlet, Mrs. Potter.
Az éjszaka közepén Harry arra ébredt, hogy Ginny hánykolódik álmában. Kiabált, hadonászott a karjával, mintha el akarna kergetni valamit, és mondott valamit… méghozzá párszaszóul.
- Gin ébredj! – rázogatta gyengéden Harry. A nő felnyitott a szemét, levegőért kapkodva. – Jól van… csss… csak egy rossz álom… - Magához ölelte az asszonyt és gyengéd csókot nyomott a halántékára.
- Megint az a rémálom… - suttogta a boszorkány. – A visszatérő rémálmom a kígyóról, amellyel Malfoy és én küzdöttünk.
- Milyen kígyó? – kérdezte Harry.
- Nos… amikor Malfoy és én a Durmstrangba jöttünk, egy nagy tengeri kígyóval küzdöttünk a Finn Öbölben.
- Ó – motyogta Harry. – Emlékezett, hogy mit álmodott/hallucinált, amikor eszméletlen volt a tüdőgyulladása miatt. Ginnyt és Dracót látta egy hómezőn, amint valamivel küzdöttek.
- Kicsit hosszú történet – folytatta Ginny, - de a lényege az, hogy attól jöttem rá…
- … hogy párszaszájú vagy? – fejezte be a mondatot Harry.
- Igen – bólintott a nő. – Draco szerint akkor lettem párszaszájú, amikor felélesztettél Apófisz fáklyájával. De… hát honnan tudod?
- Hallottalak álmodban párszaszóul beszélni. – mosolygott a férje. – Úgy néz ki, hogy ha el is vesztettem a mágikus képességeimet, még mindig megértem a kígyók nyelvét. Sikoltoztál álmodban.
- És… mit sikítottam? – fészkelődött be Ginny Harry karjaiba.
- Amennyire emlékszem, arra kérted a kígyót, hogy hagyja békén Malfoyt.
- Azt mondtam?
- Ühüm… - bólintott Harry és aztán hirtelen felült, mintha villám csapott volna belé. – Ez az!
- Micsoda? – ásított Ginny, kíváncsian figyelve amint Harry magára kapja a hálóköntösét. – Hová mész?
- A könyvtárba! Mindjárt jövök! – kiáltotta a fiatalember izgatottan és kirohant.
- Mi üthetett belé? – tűnődött Ginny, felhúzva hálóingét. Most, hogy Harry elment, nem volt, aki melegítse.
Harry lesietett a lépcsőn, és kicsit fázott, mivel nem viselt semmit a hálóköntöse alatt.
Kinyitotta a könyvtár ajtaját és belépett. A teliholdnak köszönhetően a helyiség fényárban úszott, így Harrynek nem volt szüksége lámpára vagy gyertyára.
Odasietett az idegen nyelvű részleghez.
- Angol-latin szótár… Latin-orosz szótár… Varázsló kalauz a hatékony nyelvtanuláshoz… ó, Mr. Kupor biztosan olvasta ezt a könyvet… Könnyedén németül három mágikus lépésben… Aha! A párszaszó enciklopédiája… - Levette a könyvet a polcról, leült egy asztalhoz és lapozni kezdte a könyvet. Emlékezett, hogy olvasta a könyvet még a Roxfortban, de nem tudott felidézni minden részletet… mégis volt valami, amire halványan emlékezett… de nem volt benne biztos. Nem lehetett biztos.
A száztizenharmadik oldalon végül megtalálta, amit keresett.
Az első párszaszájú pár Mardekár Malazár és felesége Mardekár Marcella volt. Tizennyolc gyermekük született. Éveken át próbálkoztak a fogamzásgátlással, de nem jártak sikerrel, bármilyen bájitalt vagy bűbájt használtak is. Csak idős korukra ismerték fel, hogy hihetetlen termékenységük annak tudható be, hogy mindketten párszaszájúak. Ha két párszaszájú párosodik és az asszony nem várandós éppen, semmi sem akadályozhatja meg teherbe esését. Semmilyen bájital, vagy varázslat.
A Mardekár házaspár termékenység-elméletét a második ismert párszaszájú pár, Gottfried és Griselda Grindelwald (Grindelwald, a sötét varázsló ősei) esete bizonyította be a tizenhatodik században. Nekik “csak” tizenöt” gyermekük született, de legalább tudták szokatlan termékenységük okát.
Mostanáig több párszaszájú párról nincs feljegyzés.
Harry megnézte a könyv borítóját. 1995-ben adták ki. Tehát úgy tűnik, Ginny és ő a harmadik ilyen pár a teljes varázsló-történelemben.
- Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű – sóhajtotta. – Ma éjjel nem használtunk óvszert… hogy fogom ezt megmagyarázni Ginnynek? Nyilván máris… arrgghhhhh… - Becsapta a könyvet, és úgy döntött, felviszi magával, hogy Ginny is elolvashassa. Így könnyebb lesz elmagyarázni neki a dolgokat.
Kiment a könyvtárból és jobbra fordult a sarkon, a lépcső felé, amikor beleütközött valakibe. Fenékre esett, a könyv kirepült a kezéből, és a hálóköntöse szétnyílt.
A helyére rántotta a ruhát, aztán lassan felnézett, és látta, hogy Mileta Krum vigyorog le rá.
- Miért nem vagy ágyban az éjszaka közepén? – kérdezte Harry, és érezte, hogy vérvörösre pirul.
- Én is ugyanezt kérdezhetném – felelte a lány, aki láthatóan képtelen volt abbahagyni a somolygást.
- Jól van. Nem kérdezlek, és nem mondom el senkinek, hogy éjjel kettőkor láttalak a folyosón, ha te is hallgatsz arról, amit láttál.
- Áll az alku – vigyorgott a lány, és elszaladt.
Harry lehajolt és felvette a könyvet, meglehetősen zavarban érezve magát. Mit csinálhat itt Mileta ilyen későn? - tűnődött.
Épp elindult a lépcsőn fölfelé, amikor megint lépteket hallott. Alig tudott elrejtőzni Nagy Péter szobra mögé, mielőtt Dennis Creevey viharzott le a földszintre, és eltűnt ugyanabban az irányba, amerre Mileta.
Aha! - gondolta Harry vigyorogva. A kis csirkefogók végül mégis összejöttek. Nagyszerű. Mileta legalább már nem fog a nyomomban járni.
Kissé könnyebb szívvel mászott fel a lépcsőn, és belépett a szobájába. Látta, hogy Ginny ébren van, és vár rá.
- Tehát? – fonta össze karjait a boszorka. – Merre jártál?
- Ginny, nem fogod elhinni, mit tudtam meg… - kezdett bele Harry. Ledobta magát az ágyra és átnyújtotta a vastag könyvet. – Ezt olvasd el.
Ron már lement reggelizni, míg Hermione még a szobájukban volt, és éppen egy hosszú bejegyzést írt a naplójába. Mindent le kellett írnia, ami az elmúlt két hétben történt: az elrablásukat, hogy Harry elvesztette a varázserejét, Harryt mint öregembert, Dracót és Ginnyt, ahogy megérkeztek a megmentésükre, Weasleyék és Lucius felbukkanását, a gonosz pár halálát, Harry csodás visszaváltozását fiatalemberré, Aberforth csodával határos gyógyulását, az eljegyzést… egyszerűen mindent.
Éppen egy mondatot akart hozzáfűzni a második próba eredményéről, amikor kopogtak az ajtón.
Ajtót nyitott és sógornőjét látta sápadtan és idegesen, kezében egy vaskos könyvvel.
- Szia Gin, gyere be – Hermione betessékelte Ginnyt és ő belépett. – Nyugtalannak látszol. Mi történt?
- Én… párszaszájú vagyok, Hermione. – mormolta a vörös hajú lány, lerogyva egy székre.
- Micsoda? – Hermione szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Én… biztosan akkor váltam párszaszájúvá, amikor Harry visszahozta a lelkemet a túlvilágról… a Zöld lángú fáklya segítségével – sóhajtotta Ginny. – Csak két hete jöttem rá.
- És? Miért olyan borzasztó ez? – kérdezte Hermione. – Mióta Tudodki meghalt, nem hiszem, hogy veszélyesnek tartanak majd, csak mert párszaszájú vagy.
- Nem ez a lényeg – Ginny kinyitotta a könyvet a 113-as oldalon, az asztalra tette sógornője elé, és rámutatott egy bekezdésre.
Miután Hermione befejezte az olvasást, hitetlenkedő arccal nézett fel. – Tehát ezért született meg Daniel, minden óvintézkedés ellenére.
- Igen – bólintott Ginny, és még mindig roppant idegesnek tűnt valami miatt.
- Mi aggaszt? – vonta össze szemöldökét Hermione.
Ginny nyelt egy nagyot. – A karácsonyi szünetben nem estem teherbe, mert használtuk az… ajándékodat – mondta kissé elpirulva. – De múlt éjjel…
- Ó! – lehelte Hermione. – Értem. Az hiszed, hogy úton van a harmadik Potter baba.
- Pontosan – bólintott Ginny. – Van valami… valami bűbáj, amellyel biztosan megtudhatom, hogy igen, vagy nem?
- Nos… van egy… de nem tudom biztosan, hogy pár órával a fogamzás után már működik-e. De egy próbát megér.
- Akkor próbáld meg – kérlelte Ginny. – Tudni akarom… tudnom kell.
Hermione bátorítóan rámosolygott sógornőjére, felemelte a pálcáját, aztán a hegyével megérintette Ginny hasát. – Profero graviditas!
A pálca végéből egy nagyon pici szikra bukkant fel, aztán még egy… és még egy.
Ginny pislogott, nem igazán értette, mit jelentenek a kis szikrák, amelyek takaros háromszög alakzatba rendeződtek, és a levegőben lebegtek. – Mit jelent ez?
- Azt jelenti Ginny… - Hermione a másik lány vállára tette a kezét, – hogy még az átlagnál is termékenyebb voltál múlt éjjel, barátnőm.
Ginny lepislogott a kis háromszögre és szédülni kezdett. Végül óvatosan felnézett Hermionéra.
- Igen, Gin… hármas ikreid lesznek.
Hermione alig tudta elkapni Ginnyt, amint elájult.
- Há… hármas ikrek? – hördült föl Harry és a homlokára csapott. – Atyavilág!
- Hé, Harry, nézd a jó oldalát! – szólt közbe Fred. – most nyugodtan lefekhetsz vele, nem kell aggódni, hogy teherbe ejted.
- Ó… tényleg nagyon vigasztaló gondolat – horkant fel Harry.
- Egy kicsit sem örülsz, Harry? – kérdezte Ginny könnyes szemmel.
Harrynek deja vu érzése támadt - Ginny ugyanezt kérdezte tőle az esküvőjükön, amikor bejelentette neki Daniel érkezését. Akkor könnyen mondhatta, hogy el van bűvölve, és tényleg úgy is érezte. Akkor még fogalma sem volt a családjában előforduló kvibliket eredményező sajnálatos hajlamról.
Ginnyhez fordult, megfogta a kezét és felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. – Nem mondhatom, hogy el vagyok bűvölve, Gin, de hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok büszke. Az egész dolog kicsit… gyorsan történt… de menni fog.
- Ó, Harry – Ginny a nyakába borult, és arcát Harry mellkasába temette – Persze, hogy menni fog… persze, hogy!
- Minden jó, ha jó a vége – vigyorgott George az ölelkező párra.
- Nem hiszem, hogy ez a vége – rázta fejét Fred tőle szokatlanul komoly arccal. – Azt hiszem, ez csak a kezdet. És remélem, hogy valami csodálatos dolog kezdete… még Harry varázsereje nélkül is, annyira szeretik egymást, hogy megérdemlik a boldogságot.
- Fred, mi ütött beléd? – Arthur meg volt lepve, hogy pajkos fia ilyen komolyan beszél.
- Gondolkodtam, apa – vont vállat Fred. – Az életről… a szerelemről… meg mindenről. És elhatározásra jutottam.
- Mire? – kérdezte Arthur és George kórusban.
- Szeretem Angelinát. Azt akarom, hogy boldog legyen, és én tehetem őt boldoggá. – Kihúzta magát. – Tehát asszem, megkérem a kezét.
George szeme majd kiugrott meglepetésében. – Te? A megrögzött agglegény, megnősülsz?
- Miért ne? – vont vállat Fred. – Férjre van szüksége, most, hogy jön a gyerek. Szerint elég jó apa lennék.
- És mi van velem? – kérdezte George. – Az én apai jogaimmal?
- Nos… volt egy mugli film egy kislányról, akinek három apja volt egyszerre. Ha ő el tudott viselni három apát, ez a gyerek el tud kettőt.
- Szegény Angelina – sóhajtott Arthur.
- Nem beszélve arról a szegény kölyökről – tette hozzá somolyogva Ron.
Ebéd után Malfoyék elindultak haza. Lucius azt mondta, sok dolga van otthon Nagy-Brtianniában, és Draco is erősködött, hogy sok elfoglaltsága van.
Mielőtt elmentek volna a Táncoló Medvébe hopp-porral, Harry félrevonta Dracót.
- Hé, Malfoy!
- Mi van, Potter?
- Köszönöm.
- Tartsd meg a háládat, Potter, és tegyél róla, hogy Ginny boldog legyen. Csak ennyit akarok – mondta, és elment.
Nyolc órakor Harry kimentette magát a családjánál és barátainál, és a tó felé vette az útját. Még egy utolsó kívánsága maradt.
Most, hogy már tudott a hármas ikrek jövendő érkezéséről, az egész kívánság dolgot még nehezebbnek találta, mint korábban.
Szerette volna visszakapni a varázserejét, de azt is akarta, hogy a fia varázsló legyen, és azt is, hogy a jövendő gyerekei varázslók legyenek, de lehetetlen volt mindezt egyetlen kívánságban megfogalmazni.
Különben sem mondhatta azt: “legyek varázsló én és a gyermekeim”, mert benne volt az “és” szó, és az az átkozott hal visszautasítaná a kívánság teljesítését.
Talán használhatna olyan gyűjtőnevet, mint “család”, de nem mondhatja azt “legyen az egész családom varázsló”, mert a családjában a Dursleyék is benne vannak. Ha Petunia és Vernon is varázslókká válnának, az biztosan a világ végét jelentené!
Ha azt mondaná, “legyen varázsló minden kvibli a családomban” még mindig nem használna neki magának, mivel ő nem volt kvibli. A kviblik varázsló szülők mágia nélküli gyermekei, de Harry varázslónak született, csak később vesztette el a varázserejét.
Harry sosem hitte volna, hogy egy kívánság megfogalmazása ennyire bonyolult lehet.
Azt sem mondhatja “tedd az összes Pottert varázslóvá!” mert ebben családi név van, és az is tilos. Az első két kívánságban a kedvezményezettet Aberforthként és Remusként kellett megneveznie, és nem Aberforth Dumbledore-ként és Remus Lupinként. A családi név nem engedélyezett.
Átkozott megkötések! Harry belerúgott egy sziklába.
- Hé, hagyod békén azt a szegény követ?! Bántott téged, vagy mi? – szólalt meg az aranyhal, amint odaúszott a parthoz.
- Semmi közöd hozzá, hogy melyik követ rugdosom – vetette oda Harry.
- Sikerült kitalálnod az utolsó kívánságodat? – érdeklődött a hal.
Harry sóhajtott, ledobva magát a sziklára. Nyomorultul érezte magát, egyszerűen nem tudott olyan kívánságot kitalálni, amivel teljesen elégedett lehetne.
Tudta, hogy áldozatot kell hoznia… és a gyermekeiért meg is fogja tenni.
- Jól van, aranyhal. A harmadik kívánságom: minden leszármazottamnak legyenek varázsképességei.
- Biztos vagy benne? – kérdezte a hal aggódó arckifejezéssel (Harryt meglepte, hogy a hal egyáltalán képes arckifejezésekre). – Egészen biztos vagy benne, hogy ez a kívánságod megfelelő megfogalmazása? Nem akarod inkább visszakapni a varázserődet?
Harry megrázta a fejét. – Én elvagyok varázserő nélkül… valahogy. A gyerekeim sokkal fontosabbak nekem. Azt akarom, hogy teljesítsd a kívánságomat, ahogy mondtam. – Harry nem értette, miért kritizálja a kívánságát a hal. – Nem kívánhatom az én varázserőmet és az övékét is egyszerre, igaz?
- Most, hogy mondod… - a hal töprengeni látszott egy ideig, - …nem. Tényleg nem állíthatod össze a kívánságot úgy, hogy mind te, mind a gyerekeid varázslók legyetek. De nem úgy értettem. Igazán azt akarod, hogy minden utódodnak legyenek varázsképességei?
- Persze, hogy azt akarom! – Harry felugrott. Most már tényleg ingerült volt. Micsoda dolog, hogy a hal meg akarja győzni, arról mit tegyen?! Elég egyértelműen megmondta a kívánságát, nem?
- Rendben – egyezett bele a hal. – Legyen. – Ezzel eltűnt a vízfelszín alatt, de egy pillanattal később egy gyönyörű, vörös hajú nő emelkedett ki a tóból.
A szerző megjegyzése: ha tovább gondolkodott volna, Harrynek biztosan eszébe jutott volna valami kibúvó és meg tudta volna máshogy is fogalmazni a kívánságát – úgy, hogy őrá is vonatkozzon, de épp az volt a lényeg, hogy ne jusson eszébe ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
