Elég volt… Dühösen kirohant a nagyteremből, és az első emeleti folyosók egyike felé vette az irányt. Kifulladva állt meg az egyik ablak mellett. Feje kóválygott, és úgy szédült, mintha fejjel lefelé lógott volna a színpadon… Pedig csak a „cirkáló atombombá”-t hallgatta, más szóval a barátait. David Lovegood, az énekes, és beauxbatons-os társai, Mike, Seb, és … Adam… igen, így hívhatták a negyedik tagot… Tudta, miért van rosszul. Nem tett jót neki az egész éjjel való piálás… Körülbelül öt-hat üveg Lángnyelv Whiskyt fogyasztottak el fejenként, hogy ki merjenek állni a roxfortosok elé. És hiába vedelt Harry is, nem tudott olyan jókedvű lenni, mint társai…

Neki maradt a fejfájás és a hányinger…

Harry fülébe lustán másztak be a hangok, a tomboló roxfort hangjai. Neki is ott kellett volna lennie az együttessel, de pár perce feladta. A Metallica és a Guns ’n’ Roses még ment… de a Good Charlotte már nem. Semmi baja nem volt velük, de …

Mit is játszottak éppen?

„ I just wanna LIVE…”

Újra meghallotta a refrént. Újabb fájdalomhullám öntötte el, homlokát a hűvös üvegnek támasztotta, ez kissé enyhítette kínjait. Lassan visszatért a tudata, s eszébe jutott, mi van a zsebében…

Még mindig kábán kitapogatta a kis, fehér dobozkát. Remegő ujjakkal kivett és meggyújtott egy cigarettát. Tudta, hogy ez később csak ront a hányingerén, de nem érdekelte. Mélyen beleszívott, s hosszú másodpercig nem fújta ki. Élvezte, ahogy a füst szorongatta a tüdejét, ahogy minden porcikája friss levegőért sikoltott…

Aztán a lehető leglassabban, ahogy csak ereje engedte, kiengedte a füstöt.

Fuldokolva felköhögött. Szemét szorosan becsukta, fogát összeszorította fájdalmában. Elsötétült előtte minden, vakon tapogatózva kinyitotta az ablakot. Csillagokat látott, később, megnyugodva pedig már az égen pislákoló csillagokat.

„ I just wanna LIVEEEE…”

Mindent akart, csak élni nem…

Megismételte a műveletet a cigarettával. Most még hosszabban tartotta tüdejében a levegőt, mikor majdnem összeesett, csigalassúsággal engedte ki a füstöt.

Megszédült, lába alól kicsúszott a talaj. Háttal esett a földre, akkora zökkenéssel, hogy ő maga is megdöbbent. Percekig csak feküdt a földön, hallgatva saját légzésének rendszertelen ritmusát. Kitapogatta a földön a cigarettát, és beleszívott…

„ I… JUST…WANNA…LIVEEEEEEEEEE……”

Az utolsó gitárakkordok… aztán a dalnak vége lett. A lányok sikítása majdnem olyan hangos volt, mint a hangszórókból nemrég áradt zene…

David megköszönte a figyelmet, ahogy ő nevezte. Hangján hallatszódott, hogy ő is ivott, de nem lehettek olyan kínjai, mint Harrynek. Így viszonylag csendesült a káosz, amennyire a hujjogással és sikításokkal teli hangzavart csendnek lehet nevezni….

Annyira mindenesetre csend volt, hogy Harry meghallotta a közeledő, tétova lépteket…

Maradék erejét összeszedve feltápászkodott, a cigarettát elnyomta a bakancsán, és kidobta az ablakon. Megkapaszkodott az ablakpárkányban, mert ismét megszédült.

A léptek elhaltak. Talán bement egy terembe, gondolta Harry. Újra zsebébe nyúlt, meggyújtott egy újabb szálat. Kihajolt az ablakon. Mélyen leszívta a füstöt. A cigaretta vége vörös szemként pislogott rá az éjszakából. Ismét benntartotta a füstöt, amíg három vörös csillagot látott egy helyett… Megérzett egy kezet a vállán…

Felköhögött. A bagó kiesett a kezéből, a kőre hullt és elaludt. Harry megpördült. Átfutott a fején, ki lehet, McGalagony vagy Voldemort, de ezek közül egy sem az volt, aki megszólította…

-         Harry…?

Bátortalan lányhang. Tökéletesen illett a léptekhez, amiket Harry pár perce hallott.

Nem látott tisztán, az émelygés elkábította őt is, a látását is…

-         Jól vagy? Mi ez a szag…?

Ez a hang… amit az álmaiban is annyiszor hallott… csak nem…?

-         Harry!

-         Igen? – a hangja rekedt, mintha megfázott volna. Egy csapásra eltűnt szeme elől a köd. Ginny……………………

-         Miért hagytad ott a többieket? Rosszul érezted magad? Elég sápadt vagy…

-         Csak… igen, fájt a fejem…

Ginny tekintete a bakancs mellé vándorolt, s meglátta a szürke kövön szinte világító, kialudt cigarettát. Harry is odakapta a fejét, a mozdulatra újabb láthatatlan kés fúródott a halántékába…

-         Harry? Te… cigiztél? Mióta…?!

-         Csak ha nagyon kivagyok. Nem… - Ginny ráemelte metsző tekintetét, Harryben bennszakadt a szó. A lány a következő pillanatban erőből arcon csapta.

-          

Harry feje az ablaknak csapódott, felszisszent. Ginny lassan leeresztette a kezét, Harry még lassabban nézett újra rá. Mindkettejük tekintetében ott volt a néma bocsánatkérés.

 - Miért mentél ki…? – kérdezte szelíden a lány. Tekintetük egymáséba fúródott, s pár másodpercig vészterhes csönd telepedett közéjük… aztán Harry halkan megszólalt.

-         Van róla fogalmad, milyen érzés, amikor mindenki tombol körülötted, azt üvöltve, „csak élni akarok!”? Amikor mindenki annyit ivott, mint te de senki nincs olyan rosszul, mint te? Az jár a fejedben, ha akarnál se tudnál élni, mert megölnek, eltaposnak, mint egy kis bogarat… és nem tehetsz ellene semmit?! Bele kell nyugodnod, és ez a legrosszabb… Annyira szerelmes vagy, hogy megszakad a szíved, nemhogy neki, magadnak sem mered bevallani, hogy ez így van… Mert akkor ő is meghal… soha, egyetlenegyszer sem csókolhatod meg, mert azzal csak kettőtöknek ártanál?! „Csak élni akarok!”? Akkor már inkább megölöm magam….

Ginny arcán végigfolyt az első könnycsepp. Ahogy a hold egy pillanatra kibújt a felhők mögül, fénye ezüstté változtatta a könnycsíkot a lány arcán. Harry egyik – még mindig remegő – kezével végigsimított Ginny arcán, letörölve a könnycseppet.

Harry még halkabban folytatta.

-         De nem teszed meg… Mert vannak, akik fontosak neked… és reméled, hogy ez az érzés kölcsönös…

Ginny lassan felemelte a fejét, és mélyen Harry szemébe nézett. Ajkukat csak pár centi választotta el egymásétól…