A háborúnak már réges-rég vége volt, és az eltelt évek során sokat változott a világ. A folytonos halálfélelem eltűnt az emberek szívéből, és átadta a helyét a szabadság érzésének. Az, hogy nem kellett minden egyes nap minden egyes percében Voldemort Nagyúrtól és a Halálfalóktól rettegniük, földöntúli boldogságot költöztetett a szívükbe. A tudat, hogy a sötét évek ideje lejárt, mindenkinek valami újat hozott az életébe. Kinek jót, kinek rosszat.

Aki átélte, biztosan soha nem fogja elfelejteni az éjszakát, mikor a Sötét Nagyúr a pokol kapujában táncolt. Ám sajnos az utolsó lépéssel Harryt is magával rántotta.

Ugyan a Főnix Rendjére többé nem volt szükség, a tagok még mindig rendszeresen összeültek a Grimmauld téren.

***

Fagyos, esős novemberi vasárnap volt, mikor összeszedelődzködtem, és London felé vettem az utamat. Átverekedtem magam a pályaudvaron nyüzsgő embertömegen, és felszálltam a King’s Cross-ra induló gyorsvonatra. Próbáltam magamnak helyet találni, de szinte az összes fülke tele volt. Végül a szerelvény legvégében találtam egy szabad helyet, és leültem egy kötögető idős hölgy, és egy újságot olvasó öltönyös férfi mellé.

Néhány perc múlva elindultunk, én pedig az ablakon kinézve már csak az elsuhanó fák elmosódott sziluettjét láttam. Sokáig ültem tétlenül, a néha arra járó embereket figyelve. A sok ücsörgéstől elzsibbadt a lábam, és úgy döntöttem, sétálok egyet. A folyosóra kilépve megcsapta az arcomat a nyitott ablakon besüvítő jéghideg szél. Olyannyira hideg volt, hogy teljesen átfagytam tőle.

Még két óra utazás után végre megérkeztünk Londonba. A pályaudvar előtt taxiba szálltam, és mikor megpillantottam a lerobbant Grimmauld teret, valamiféle melegség töltött el. Mintha csak haza mentem volna.

Felidéztem magamban azt a bizonyos mondatot, amit még Dumbledore súgott a fülembe, és azon nyomban feltűnt előttem az öreg kúria.

Mikor beléptem az ajtón, rá kellett jönnöm, hogy a házban még mindig az a jellegzetes, sejtelmesen sötét hangulat uralkodik, mint néhány évvel ezelőtt. Az alagsori konyha felé vettem az irányt, ahonnan harsány nevetés szűrődött ki. Ahogy leértem, népes embercsoportot pillantottam meg. Elsőnek Anya vett észre, és felkiáltott:

- Ginny, drágám! De jó, hogy végre itt vagy!

- Szia, Mama! – üdvözöltem, és megöleltem. – Sziasztok! – köszöntem a többieknek is.

- Ülj csak le, nemsokára Ronék is itt lesznek. – mondta Lupin, és rám mosolygott.

- Olyan aranyos pár ő és Hermione… De rég nem beszéltem velük. Megvan már az esküvő időpontja? – kérdeztem Apát, és közben arra gondoltam, vajon lesz- e valaha még valaki, aki úgy fog engem szeretni, ahogy Harry?

- Még nem tudtak megegyezni… - felelt, mire mindenki kuncogni kezdett.


Mire beesteledett, már majdnem mindenki megérkezett, már csak Tonksra vártunk. Anya épp megjegyezte, ha nem ér ide hamarosan, a vacsora teljesen el fog hűlni, mikor ajtócsapódás, tompa puffanás majd hangos kiáltás hallatszott az előszobából.

- Itt van – szólt Lupin, elfojtott nevetéstől remegő hangon.

És valóban, néhány másodperc múlva feltűnt Tonks az ajtóban. De nem egyedül.

- Bocs a késésért, de ez a vihar… mi van? – kérdezte a megdöbbent arcokat látva. – Jó, tudom, kicsit extrém, de… - kezdte, és végigsimított hosszú, zöld haján. Ekkor észrevette, hogy nem őt, hanem a mellette álló alakot figyeljük tágra nyílt szemmel. – Jaj, bocsi… ööö… izé… szóval ő az unokatestvérem, Damien.

A fiú hosszú, fekete bőrkabátot viselt, a nadrágja és az inge is fekete volt, hosszú, sötét haja jócskán a válla alá ért. Alig lehetett több huszonkét évesnél.

- Damien, a Főnix Rendjének tagjai… - mondta Tonks, és sorban mindenkit bemutatott. Én maradtam utoljára. Mikor a szemembe nézett, a hideg futott végig a hátamon a pillantásától. Volt benne valami… ördögi.

Damien velem szemben ült le az asztalnál, és valahányszor rám nézett, a hideg rázott, mégis, mintha belülről lángok perzseltek volna.

Sokáig beszélgettünk még, új hírekről és régmúlt dolgokról.

Mikor már mindenki nyugovóra tért, nekem csak akkor pattant ki a szemem. Egyszerűen nem tudtam elaludni, így hát elindultam körülnézni a házban. A folyosókon még világítottak a lámpások, de a fényük olyan halovány volt, mintha nem is égett volna bennük a kanóc.

Végül egy tágas szobában kötöttem ki. A falakat öreg, poros könyvek súlya alatt roskadozó polcok borították, a berendezést mindössze egy kopott karosszék és egy tölgyfa íróasztal alkotta. A szél az ablakokat csapkodta, a kezemben tartott mécses pedig lassan kezdett kialudni.

Halk lépteket hallottam a hátam mögül, a folyosóról. Rémülten fülelni kezdtem, felkaptam egy régi, nehéz kötetet az asztalról, és megfordultam. Kiléptem a könyvtár ajtaján, kezem ügyében tartva a varázspálcámat. Körbenéztem a folyosón, de nem láttam senkit. Sietős léptekkel indultam vissza a hálószobám felé, és éreztem, hogy a szívem már a torkomban dobog.

Az egyik sarkon befordulva, beleütköztem valakibe. Az ijedtségtől sikítani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Meredten bámultam Damien démoni szemébe, amitől újra futkosni kezdett a hátamon a hideg. Tettem egy lépést hátra, de beleütköztem a falba. Damien közelebb lépett.

Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de Damien az egyik kezét az ajkaimra tette, a másikkal a vállam fölött megtámasztotta a falat, majd végigsimított az arcomon. A szívem olyan hevesen vert, hogy már-már azt hittem kiugrik a helyéről. A vaskos könyv kicsúszott a kezemből, és lebucskázott a padlóra.

Damien egyre közelebb hajolt, és így nem is tűnt annyira sátáninak a tekintete. Karjaimmal átkulcsoltam a derekát, ő pedig gyengéden megcsókolt. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Féltem, hogy őt is elvesztem…