Halk sóhajtással ébredtem fel. Miért, miért, amikor annyira szépet álmodtam? Arcomat a párnába fúrtam, és erőlködtem, hogy visszatérhessek az álmomba, ahol egy férfi csókolt meg újra és újra, gyengéden és szerelmesen…

Úgy látszik, hatott a bájital, amit Harry adott.

Nem, nem! A fenébe, most nem gondolkozni akarok, hanem aludni!

Puha ajkak… engem ölelő, izmos karok… lágy, mégis férfias illat…

Pont ugyanaz, mint a párnában!

Párna egyáltalán? Olyan… furcsa.

Mégis, még jobban beletemettem az arcom. Finom érintések… mintha átölelnének.

Éljen, alszom… ez volt az utolsó gondolatom. Az álmok birodalmában barangolva már sem a körülöttem szorosabbá fonódó karokat, sem a halk, elégedett sóhajt nem érzékeltem…

Nem érzetem sem az álombeli illatot, sem az álombeli karokat, erre ébredhettem fel. A hátamra fordultam, és a plafont kezdtem vizsgálni. Beletelt pár percbe, míg agyam mélyén a gondolataimra bukkantam. Nem fájt a fejem, és a szemem sem szúrt. Ezt jó jelnek tekintettem, és kísérletet tettem a felülésre. Mivel nem szédültem meg, korgó gyomroma hallgatva kikászálódtam az ágyból.

Az ajtó mellett a falon egy tükörre bukkantam. Pillantásom a pizsamára siklott, gondolom, Sellyé. De vajon hogy került rám? Elhessegettem a gondolatot, és az arcomat kezdtem kritikusan vizsgálni. Kicsit sápadt, de nem vészesen gyűrött. Bólintottam, majd leslattyogtam a kőlépcsőn.

Olya idilli látvány fogadott, hogy beleborzongtam. Harry és Jamie ültek az asztalnál, a fiú előtt egy tányéron a kedvence – vajas kifli – és egy pohár narancslé. Harry vele szemben foglalt helyet, karján az álmos, de éhesen szopizó Marusellel. A férfi kezében meg sem rezzent a cumisüveg, és biztosan tartotta a kislányt. Mint egy igazi apa. Pont, mint egy család… Harry rám nézett zöld szemeivel, melyeket annyira szerettem, és azonnal elmosolyodott.

- Jó reggelt, Ginny!

- Szia! – integetett Jamie is, csuklóig vajas kis kezével.

- Nektek is – léptem a kisfiú mellé. Egy szalvétával megtöröltem a mancsát, már amennyire lehetett. Aztán helyet foglaltam mellette, vagyis pont Harryvel szemben. Rövid ideig csend állt be közénk.

- Már jobban vagy? – kérdezte Harry.

- Igen. Hála neked és a bájitalnak, amit adtál.

Harry halvány mosolyra húzta száját, de a tekintete üres maradt. Szokatlan volt, és nagyon feltűnő. Vajon…

- Ugye nem… - kezdte a férfi, de egy váratlan zaj mindkettőnket kizökkentett.

Jamie pohara feldőlt, a narancslé egy szempillantás alatt beborította a fehér abroszt. Harryvel egyszerre a fiúra néztünk, aki riadtan bámult fel ránk. A levegőben tapintani lehetett volna a döbbenetet.

- Ne-nem é’ votam… - motyogta. És nem is lehetett ő. A sarkán ült, és az ujjáról szopogatta a ráragadt morzsákat, tehát sem a lábával, sem a kezével nem lökhette meg az asztalt. Tanácstalanul leemelte rólunk a tekintetét, és a felborult pohárra nézett. Az abban a minutumban megpördült önmaga körül, majd lebucskázott az asztalról, és apró darabokra tört. Mindannyian megkövülve figyeltük a jelenséget. Jamie behúzta nyakát, és reszkető hangon megszólalt.

- T-tényleg nem…

- Tudjuk, James – szólította talán először a teljes nevén Harry. A férfi szinte kábultan figyelte a narancsszínű tócsát. - Most történik először ilyesmi, ugye? – nézett rá bíztatóan. A kisfiú szorongva, de bólintott. Harryre pislantottam, és tudtam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk.

- Varázsló vagy – közölte egyszerűen Harry. Jamie szemei most már Dobbyénak is beillettek volna, akkorára tágult a megrökönyödéstől.

- De csak elgondolkoztam, milyen lenne, ha táncolni kezdene a pohár…

- És meg is történt. Szokatlan, hogy ilyen fiatalon kezded…

- De ez csak azt bizonyítja, milyen ügyes kis varázslópalánta vagy. – fejeztem be a mondatot Harry helyett. Nem akartam, hogy Jamie megijedjen, hogy esetleg különbözik a többi mágus-gyermektől.

- Olyan vagyok, mint apu meg anyu…? Meg mint te és Harry?

Utóbbi említetten láttam, hogy most nem csak nekem jutott eszembe, hogy a kisfiú ugyanúgy egy párként kezel minket, mint a szüleit…

- Bizony – bólintottam mosolyogva a fiú felé, aki felszabadultan viszonozta a gesztust.

- Megírhatjuk anyuéknek? – nézett csillogó szemekkel Harryre.

- Holnap hazajönnek, és akkor nagyobb lesz a meglepetés, nem gondolod? Én nem árulom el nekik… - kacsintott Harry. Még idejében figyelmeztettem magam, hogy ne kezdjek álmodozásba…

- De igen- mondta Jamie, ügyetlenül visszakacsintva. Harry és én felnevettünk, aztán a kisfiú felpattan, és a szobája felé rohant. Harry egyik kezével elengedte Maruselt, és felemelte a pálcáját, hogy eltakarítsa a romokat.

Észre sem vettük, hogy Jamie időközben ismét felbukkant az ajtóban, és tátott szájjal figyelte a „mutatványt”.

- Ezt majd én is tudni fogom? – motyogta.

- Egyszer majd igen – feleltünk Harryvel egyszerre.

Jamie bemasírozott a szobájába, és hitelen túl nagynak érzetem a csendet… Harry felállt, és karján Marusellel a bébiszoba felé indult. Jobb híján követtem, és a küszöbről állva néztem, ahogy lefekteti és betakarja anélkül, hogy felébresztené. Végül egy óvatos puszit lehelt az arcára. Marusel elmosolyodott álmában, pontosan ugyanazzal a kis félmosollyal, ahogy én is az ajtóban…

Déltájban hasogatni kezdett a fejem, és úgy döntöttem, visszafekszem. De hiába, álom ugyanis nem jött a szememre. Gondolkozni kezdtem azon a furcsa álmon, és arra a különleges valóságérzetre, ami körbeölelte a második részét. Pontosan olyan volt, mintha valaki mellém feküdt volna…

Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és elragadó képek ezrei ötlöttek fel képzeletemben…

Létezik, hogy Harry mellettem aludt volna az éjjel?

Egyáltalán hány ágy van a házban?

A ckét kicsié, a vendégszobában egy, meg az a kétszemélyes, Sellyéknél… de az a szoba nincs bezárva, hogy Jamie ne keverje össze a kottákat…?

Becsuktam a szemem, és kezemet a számra tapasztottam. Ki tudja, talán még örömdalra fakadtam volna…