Mintha csak kívülről néztem volna, ahogy csókolózunk. Nem szólalt meg a hangocska a fejemben, hogy „Őrültséget csinálsz!”, pedig már vártam. Vártam a lelkiismeret-furdalást.
Mióta Harryt elvesztettem, nem volt senkim. Aki pedig közeledni akart, elüldöztem magam mellől. Valahányszor úgy éreztem, meg kellene próbálnom valakivel, a bűntudat vágta belém a fejszét. Most viszont…

Tudtam, hogy amit teszek, nem fogják helyeselni. Mégis ott voltam és csókoltam azt a fiút. Úgy, ahogy talán még soha senkit. Ő pedig úgy nézett rám, ahogy még soha senki.

Lehajtottam a fejem. Már évek óta nem látottak sírni, most mégis patakokban csorgott a könnyem.

Damien a szemembe hulló tincseimet oldalra simította, az államnál fogva gyengéden megemelte a fejem, és mélyen a szemembe nézett.

Nem tudom, honnan, de tudtam, hogy bízhatok benne. Nem tudom, miért, de tudtam, hogy ez a fiú nem olyan, mint a többiek. Nem tudom, hogyan, de fölösleges szavak nélkül is értettük egymást. Csak rápillantottam, és tudtam, mit gondol. Tudtam, hogy a lelkembe lát.

Fogalmam sincs, hogy tíz percet álltunk ott a falnak dőlve, vagy három órát, mielőtt visszakísért volna a szobámhoz, de szükségem volt rá, hogy ott legyen, mellettem.

Miután kinyitottam az ajtót, még visszafordultam. Damien kezét az arcomra tette, ujjaival letörölte a könnyeimet, és megpuszilt.

Azzal beléptem,és becsuktam magam mögött az ajtót, még egy utolsó pillantást vetve arra a gyönyörű szempárra, majd lefeküdtem az ágyamra, és szinte azonnal álomba szenderültem.

***

Arra ébredtem, hogy Tonks az ágyam szélén ül.

- Nem vagyok elragadtatva. Egyáltalán nem. – szólt.

Értetlenül bámultam rá.

- Én… - kezdtem, de Tonks közbevágott.

- Nagyon is jól tudod, hogy miről beszélek. Láttalak titeket az éjjel. És mint mondtam, nem vagyok elragadtatva. Damien az unokaöcsém, és én nagyon szeretem, de azt hiszem jobb, ha nem kezdesz vele.

- És mégis miért? – kérdeztem éles hangon.

- Mert ő más, mint a többi srác – felelte, és zavartan kibámult az esőcseppekkel borított ablakon.

- Tudom. Éppen ezért…

- Honnan? – szakított félbe immár másodjára.

- Láttam.

- Micsoda? – kapta fel a fejét, és olyan gyorsan fordult felém, hogy belereccsent a nyaka.

- Láttam a… - szemében, akartam mondani, de Tonks megint beleszólt.

- Ne folytasd. Értem. – mondta, és szokatlanul elkomorult. Sose láttam még ilyennek.

Én viszont kezdtem elbizonytalanodni. Nem tudtam, mire célozgat a barátnőm, és nem tudtam, mire fel ez a nagy izgalom. Hiszen már felnőtt vagyok…

Aznap délelőtt a Rend tagjai sétára indultak a városban. Engem is hívtak, de egyáltalán nem volt kedvem menni:

- Sajnálom, de most nem hiszem, hogy veletek tartok. Nem érzem magam túl jól.

Azzal felmentem a szobámba és az arcomat a tenyerembe temetve leroskadtam az ágyra. Nem tudtam, mit tegyek. Épp a gondolataimba mélyedve próbáltam rájönni, mi az, ami miatt nem lehetnék együtt Damien-nel, mikor halk kopogtatást hallottam. Felnéztem, és őt láttam az ajtóban.

Belépett, és leült mellém. Néhány percig szótlanul bámultunk egymás szemébe, végül megkérdeztem:
- Miért nem beszélsz soha?
- Néha úgy érzem, vannak dolgok, melyek felérnek egy tucatnyi szóval. – válaszolta, és átkarolta a vállamat.
- Helyes ez? – kérdeztem, és felpattantam.
Damien rám pillantott azokkal a mélybarna szemekkel, kinyújtotta felém a kezét, magához húzott és az ölébe ültetett. Most már alig egy arasznyi távolságból néztem őt…