Késő éjjel volt, álmatlanul feküdtem az ágyamban, és csak egyvalamire tudtam gondolni. Amit Tonks említett a minap. Vajon miért nem akarja, hogy Damiennel legyek? Miért?

Már órák óta ezen gondolkoztam. Magamban többször meghánytam-vetettem a dolgokat, de valójában egyáltalán nem találtam semmiféle logikus magyarázatot rá. Mi a baj azzal a fiúval? Hiszen annyira jól megértjük egymást. Még fél órát forgolódtam, mikor valami hirtelen a fejembe villant, és szinte azonnal felpattantam. A kezembe kaptam egy mécsest, és kisiettem a folyosóra.

Végigosontam a lépcsőházon, fel egészen a harmadik emeletre, amerre Damien szobáját sejtettem. Nagyon kevés volt a fény, folyamatosan arra kellet ügyelnem, nehogy felbukjam valamiben. Elértem az ajtóhoz, ahol valószínűleg Ő aludt békésen.

Halkan, nehogy véletlenül bárki meghallja, még Damien se, bekopogtam, hogy azért mégse rontsak csak így rá, de mondhassam azt, hogy én igenis kopogtam. Óvatosan lenyomtam a kilincset és először csak résnyire nyitottam, majd szélesebbre tártam a hangosan nyikorgó ódon tölgyfaajtót, és beléptem a sötét helyiségbe.

Üresen találtam. Először arra gondoltam, talán ez nem is az ő hálószobája, de mikor megpillantottam a hosszú, fekete bőrkabátot az ágy támlájára terítve, biztos voltam benne, hogy jó helyen járok.

Feljebb emeltem a mécsest, hogy jobban lássak, de nem sokat segített, így hát letettem az éjjeliszekrényre, és kis lángot lobbantottam a pálcám hegyére. Így sem láttam túl sokat, de elég volt ahhoz, hogy körülnézzek. Damien nem volt az ágyában. Vajon hol lehet? Kérdeztem magamban és körbejártam a szobában.

Elég tágas volt, és a hatalmas ablakon beszűrődő gyenge holdfény egy ódivatú, alacsony fa asztalkára esett. Apró, csillogó üvegcsék álltak rajta, egytől egyig furcsa színű folyadékokkal töltve. A kezembe fogtam az egyiket. „Syrlaxon Obsonidion” – állt a megsárgult címkén. Nem tudtam, mit jelenthetnek ezek a szavak, de ahogy a kezembe fogtam, rossz előérzetem támadt. Mintha valaki figyelne. Gyanakodva megfordultam, de senkit sem láttam.

Letettem a kis palackot, és sorban megnéztem a többit is. Mind számomra ismeretlen bájitalokat rejtettek. Épp az utolsó flaskát vizsgálgattam, mikor halk köhintést hallottam a hátam mögül. A szemem kerekre nyílt. Leleplezett, miközben a holmija közt turkáltam. Nyeltem egyet és mosolyt erőltettem az ijedtségtől megfeszült arcomra, és hátrafordultam.

- Szi… szia! – mondtam dadogva, gombóccal a torkomban, és belenéztem Damien szemébe. Bár ne tettem volna. Innentől nem volt menekvés. Mindent tudott. Éreztem. Alig egy méternyire állt tőlem. Nem is tudom, hogy tudott ennyire közel jönni, hiszen nem hallottam. Vastag, kötött, fekete pulóver volt rajta, és ugyanilyen színű nadrág. Furcsa, még sosem láttam varázslóruhában.

- Szia. – felelte hidegen. – Szóval?

- Szóval? Szóval mi? – kérdeztem hebegve-habogva és megpróbáltam kiszabadítani tekintetemet abból a gyönyörű, mélybarna szempárból.

- Mit keresel itt?

- Ó hát én csak…izé…szóval…téged kerestelek. – Elég átlátszó hazugság.

- Vagy úgy. – mondta gúnyosan. Tudta, hogy hazudtam.

Zavartan oldalra néztem. A kis üvegcsékről visszatükröződő fény a szemembe világított.

- Mik ezek? – szaladt ki a számon, mielőtt eszembe jutott volna, hogy valójában egyáltalán nem tartozik rám. Azt hittem nem fog válaszolni, mert úgy tűnt, habozik, ezért gyorsan hozzátettem – Gyógyszerek?

- Mondhatjuk úgy is...

- Beteg vagy? – vágtam rá újra döbbenten.

- Mondhatjuk úgy is...

Lehajtottam a fejem, és halkan elsuttogtam:

- Azt hittem bízol bennem.

- Jól hitted. De nem szeretném, ha emiatt aggódnál.

Tehát komoly a dolog. Legalábbis ezt szűrtem le a szavaiból.

Megölelt és egy puszit nyomott az arcomra. Önkéntelenül is elmosolyodtam és válaszul megcsókoltam. Leültünk az ágyra és a vállára hajtottam a fejem. Sokáig csak hallgattuk a csendet. Fél óra szótlanság után felemeltem a fejem, és Damienre néztem. „Sajnálom” – szerettem volna mondani, de az ajkaimra tette a mutatóujját.

- Tudom – suttogta, és megcsókolt.