- Ginny, én tudom, hogy nincs jogom beleszólni az életedbe, de… - szólt Tonks másnap reggel az alagsori konyhában, ahol ketten ültünk az asztalnál, forró kakaót szürcsölgetve.
- Helyes. Akkor ne is szólj bele. – válaszoltam kissé gorombán. Minden egyes nap el fogjuk játszani ezt a beszélgetést?
- Azt hiszem világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy Damiennel járj.
- Igen ezt már elmondtad. Azt viszont még nem, hogy miért! – mondtam gúnyosan, és úgy szorítottam a kezemben a bögrét, hogy már-már összeroppant.
- De hiszen azt mondtad, tudod! – felelt hitetlenkedve. – Azt mondtad, láttad a… - kezdte, de ekkor ismerős hang csendült az ajtóban, én pedig teljesen megfeledkezve Tonks megkezdett mondatáról, és arról, hogy mennyire érdekelt, mit akart mondani, olvadozva néztem Damienre.
- Jó reggelt! Hogy aludtatok?
A fiú közelebb lépett és leült mellém egy székre. Megpusziltam az arcát, mire ő Tonksra pillantott.
- Tudja – mondtam, mintha tudtam volna, mire gondol. Tonks pedig nagy levegőt vett, valószínűleg, hogy Damiennek is kifejtse a véleményét kettőnkről, de aztán, valamiért meggondolhatta magát, mert csak ennyit mondott:
- Damien… Te… Nem is hallottam, hogy jössz…
Végignéztem Damien szokásos fekete szerelésén. De most valahogy máshogy festett. Az arca beesett volt és falfehér.
- Halkan osonok… Mint a macska. – felelte halkan, az utolsó szót már csak suttogva, mire Tonksnak kerekre nyílt a szeme, és rémülten nézett fel Damienre.
- És… Miről beszélgettetek? – kérdezte a fiú egy mindentudó mosoly kíséretében.
- Ööö… hát... – kérdőn néztem Tonksra.
- Arról, hogy mivel töltjük a mai napot. Arra gondoltunk, ha már úgyis ilyen szép az idő, kimehetnénk sétálni a parkba – vágta rá a lány.
Damien úgy nézett rá mint egy őrültre, én pedig apró fejmozdulatot tettem a magasan lévő kis pinceablak felé. Még így is látszott, hogy szakad az eső. Tonks odafordult.
- Mármint… úgy értem… lemehetnénk… és átsétálhatnánk a parkon, hogy körülnézzünk a… - próbálta dadogva kivágni magát.
- Aha... – szólt közbe Damien és szomorúan jártatta a szemét kettőnk között. A tekintetétől szörnyen éreztem magam. Végül a belépő Lupin törte meg a kínos csendet.
- Nocsak, fiatalság! Mi újság? – kérdezte vidáman, de hozzá olyan arcot produkált, mintha egy doronggal ütnék a hátát.
- Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
- Soha jobban. Épp csak egy kis tejért jöttem le – szólt, és odasétált a tűzhelyhez. Alig fél perc múlva már felfelé baktatott a lépcsőn, egy gőzölgő csuporral a kezében. Tonks homlokráncolva nézett utána.
- Ma éjjel telihold van… - mondta immár felénk fordulva.

***

Ebéd után bevonultam a szobámba egy egyszerű „tanulnom kell a vizsgáimra” ürüggyel, de amellett, hogy eszemben sem volt a könyvek fölött gubbasztani, biztos voltam benne, hogy úgysem tudnék koncentrálni. Gondolkodnom kellett. Magamban újra és újra lejátszottam a reggeli jelenetet, de nem jutottam előbbre. Végül hirtelen elhatározásból, nagy lendülettel indultam neki a rozoga lépcsősornak, és meg sem álltam egészen a harmadik emeletig. Ott aztán határozottan bekopogtam az ajtón, és beléptem Damien szobájába. Az éjjeliszekrényen álló mugli CD-lejátszóból hangos rockzene szólt. Damien felpattant fektéből, és csodálkozva bámult rám.
- Szia – köszöntem, és körbepillantottam a helyiségben. Az ablak előtt álló kis asztalkáról eltűntek az üvegcsék. – ööö… beszélni szeretnék veled.
- Szia. Ülj csak le – szólt és egy karosszék felé intett. Lehuppantam. Damien az ágy szélére ült.
- Tudod, beszéltem Tonksszal, és úgy érzem, nem igazán tetszik neki, hogy mi ketten…
- Igen tudom, én is beszéltem vele – szólt közbe.
- És… Ennek van konkrét oka?
- Van. – felelt tömören. Mikor látta, hogy várakozón nézek rá, folytatta - De nem szerettem volna, ha Tőle tudod meg.
- Nem értelek. Mit kellene tudnom? – már nagyon aggódtam. – Köze van azokhoz a … gyógyszerekhez? – kérdeztem halkan.
Nem felelt, csak a szemembe nézett. Majd végül mégis megszólalt:
- Mutatok valamit.
Elkezdte kigombolni az ingét, majd lassan levette. A döbbenettől alig tudtam megszólalni. Csak annyit tudtam kipréselni magamból:
- Uramisten…