Damien felsőtestét képregényként borították a tetoválások, bőrét mély sebek, hegek és vörös karmolások szántották. Az első döbbenettől majdnem elájultam, ám valahogy mégis felálltam és közelebb léptem a fiúhoz. A vágások alatt sötét motívumok rajzolódtak ki.

A mellkasán egy nagy koponya volt, aminek vér ömlött a szájából, köré egy hatalmas kígyó tekeredett, a kulcscsontja fölé csúcsára állított ötágú csillagot festettek. Damien felállt, én pedig megkerültem őt. A háta közepén egy lángok között álló csuklyás alak volt, alatta egy máglyán égő boszorkány. Köztük kacskaringós betűk hosszú szövegeket formáltak. Damien megfordult, én pedig a felnéztem rá, egyenesen a szemébe.

- Még mindig nem… még mindig nem értem… nem értek semmit… - mondtam halkan és olyan mélyre fúrtam a tekintetem az övében, amennyire csak tudtam. Ott bent kerestem választ a kérdéseimre.

- Ez egy nagyon hosszú történet. De azt hiszem, most már el kell mondanom. Az elejétől a végéig. – szólt, és újra leült az ágyára. Én pedig mellé.

- Talán ott kellene kezdenem, hogy honnan származom. Lehet, azt gondoltad, varázsló vagyok, de nem, Ginny, én mugli vagyok. Kaptam bizonyos mágikus képességeket, de nem így születtem. A szüleim is muglik, én pedig egy szerencsétlen véletlen folytán váltam azzá, ami vagyok. Csúnya mese. Éjszaka volt, késő éjszaka. Gyerek voltam még. Egy rémálomból ébredtem, és csak azt hallottam, ahogy suhan. Halkan, szinte nesztelenül. De olyan mély volt a csend, hogy hallani lehetett… Egyre közelebb és közelebb…

Annyira elmerült az emlékekben, hogy úgy tűnt, nem fogja folytatni, így hát félénken, de a mardosó kíváncsiságtól vezérelve megkérdeztem:

- Mi… mi suhant?

- Az ördög – suttogta Damien. – Jött, és birtokba vett, mint egy új szálláshelyet. Ártatlan, tiszta gyermeki lélek. Számára ötcsillagos luxushotel… Macska képében surrant be az életembe. Volt hogy jött, volt hogy elment, de mindig visszatért. Eleinte nem tudtam, mi történik. Eleinte, mikor éjszakánként bekopogtatott az ajtón, és elvitt, nem emlékeztem a történtekre. Aztán idősebb lettem, és elkezdek megjelenni ezek a rajzok a testemen. Nem tudtam, hogy kerültek oda, nem szóltam senkinek. Pár év múlva, néhány kép bevillant. Majd egyre több emlék jött, és végül már össze tudtam rakni a történetet. Ezt a fájdalmas, rémisztő történetet. Az én történetemet. Elmondtam a szüleimnek, mire ők a pszichiátriára vittek, hiszen „súlyos hallucinációk” kínoztak. Én pedig, naivan hirdettem az igazságot, de senki nem hitt nekem. Hiába gyógyszereztek, hiába csuktak elkülönítő zárkába és húztak rám kényszerzubbonyt, minden éjjel eljött értem, hogy elvigyen arra a kis kitérőre. Aztán elkezdtem hazudni. Azt hazudtam, hogy már nem látok semmit, nincs éjszakai séta, nincs már semmi látomás. Így szépen lassan meggyőződtek róla, hogy beszámítható vagyok, és kiengedtek. Tonks valahogy rájött a dolgokra, és segíteni akart. Elmondta, hogy ő boszorkány, és hogy valahogy biztosan úrrá tudunk lenni a helyzeten, a mágia tudományával. Elvitt Dumbledorehoz, ő pedig segített kiűzni belőlem. Mindent megtett, ami csak tőle telt, de mégis maradt bennem valamennyi belőle. Hisz olyan sokáig élősködött idebent… Nyomot hagyott. Nem tűnt el teljesen…

Döbbent csendben hallgattam Damien szavait. Alig tudtam hinni a fülemnek. Nem voltam képes ép ésszel felfogni, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet.

- Ezért kellenek a bájitalok. Azok segítenek abban, hogy nehogy véletlenül újra… előbújjon belőlem. Hogy nehogy véletlenül valaki másban is kárt tegyek…

Jó ideig egyikünk sem szólalt meg. Megpróbáltam megemészteni a dolgokat. Damien valószínűleg az emlékeibe merült. Végül mégis ő törte meg a hallgatást.

- Bánod már, hogy elmondtam?

- Nem. Miért tenném? – feleltem értetlenül.

- Félsz tőlem? – kérdezte, és a szemembe nézett. Először azóta, hogy elmesélte a históriát.

- Dehogy félek! – válaszoltam teljesen őszintén. – Ugyanazt érzem, mint azelőtt.

Kérdőn nézett rám, én pedig így szóltam:

- Szeretlek.

Nem hittem, hogy valaha egyetlen szavam ilyen hatást fog elérni. Mikor kimondtam, olyat láttam Damien arcán, amit még talán soha. Egy mosolyt. Egy felhőtlenül boldog, valódi mosolyt.

- Te lány, te nem is tudod, milyen régóta nem mondta ezt nekem senki sem! – elkapott és megcsókolt, majd a fülembe súgta – Én is szeretlek!

Egész éjjel ott maradtam vele, de az ingét nem vette vissza…