Ahogy közeledtem a szobám felé, egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lépcsőfokokat. Kicsaptam az ajtót, hasra vágtam magam az ágyamon és feltörtek belőlem a könnyek. A félelem, a megbánás, a megbántottság, a rémület, a düh és a fájdalom könnyei.

Legalább fél óráig itattam az egereket hangtalanul, mígnem végül megnyugodtam. Előkotortam a táskámból egy hanglemezt, amit még az egyik mugli születésű barátnőmtől, Hermiónétól kaptam, és beletettem a lemezjátszómba. Elindítottam, és megszólaltak az egyik kedvenc együttesem, a Guns N’ Roses Don’t Cry című számának kezdőakkordjai. Együtt énekeltem a szöveget Axl-lel, és újra zokogni kezdtem, majd lassan álomba szenderültem.

Arra ébredtem, hogy puha ujjak simítják az arcomat. Egy pillanatra majdnem elfelejtettem, mi történt néhány órával azelőtt, de hamar észbe kaptam, és ellöktem Damien kezét.

- Ginny… - kezdte, de közbeszóltam.

- Hagyj békén!

- Én csak...

- Nem érdekel! Damien, amit tegnap éjjel mondtam, azt komolyan gondoltam, és nagyon rosszul esett, ahogy ma viselkedtél velem. Én nem fogom még egyszer telesírni miattad a párnámat!

- Meg kell értened... Újra... Újra... – nem tudta befejezni a mondatot.

- Én megértelek. Épp ezért szeretnék segíteni. Miért nem hagyod?

- Nem tudnál. Nem tudnál segíteni – szólt, és elfordult tőlem, hogy ne láthassam az arcát.

- Honnan tudod? – kérdeztem amolyan kisóvodás módjára. Meg is lepődtem magamon.

- Tudom. Hallass meg. Én, ilyenkor... – nyomta meg a szót – nem vagyok, fogalmazzunk úgy, beszámítható. És mivel szeretlek, nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bajod esne.

- Na ne mondd! Ez akkora közhely, mint ide Svájc! – mondtam gúnyosan, holott valójában úgy gondoltam, nagyon aranyos tőle. Félelmetes miket hoz ki az emberből a harag. Mire kimondtam, már meg is bántam, és a szám elé kaptam a kezem. Pont azt, amelyikkel támaszkodtam, így aztán az ágyra hanyatlottam. Damien mindezt nem láthatta, és igyekeztem nem felkiáltani a fájdalomtól, hogy a fejemet és a hátamat a kovácsoltvas támlának ütöttem, de a hatalmas koppanás még így is hallatszott. Damien odapillantott, de akkorra már megpróbáltam megfeszíteni fájdalmas fintorba ránduló az arcomat. Összeráncolta a homlokát, aztán valószínűleg úgy döntött, hogy csak képzelte a zajt, és halkan, nagyon halkan ezt suttogta:

- Sajnálom, hogy így gondolod.

- Jaj, nem dehogy, csak kicsúszott a számon – akartam volna mondani, de az ütéstől még mindig nem tudtam megszólalni.

- Hát akkor... azt hiszem jobb, ha lelépek...

Behunytam káprázó szemem, majd újra kinyitottam, hátha eltűntek előlem a fehér foltok, ám közben egy pár bakancs halk, távolodó koppanásait véltem hallani. Meg akartam szólalni, de csak valamiféle hörgés szakadt fel a torkomból, viszont úgy tűnt, Damien nem törődött vele, hogy épp készültem megfulladni. Bár lehet, hogy nem is hallotta.

- Várj... egy... kicsit... – préseltem ki magamból, rengeteg kín árán, mire Damien megtorpant, és kérdőn nézett rám. Újra furcsa, kissé lónyerítésszerű hangokat hallattam, de egy hang sem jött ki a torkomon.

- Jól vagy? – kérdezte ijedten. Azonnal jobban érzetem magam attól a pillantástól.

- Igen.... pe...persze... – Megköszörültem a torkom, így kicsit javult a helyzet. – Nem... nem gondoltam... ko...komolyan, csak... kicsú... kicsúszott a számon – mondtam egy-egy hördülés közepette.

Damien hümmögött egy kicsit, majd így szólt:

- Tényleg nem hagyhattam, hogy ott maradj. Nem kockáztathatom, hogy... De ezt te is nagyon jól tudod – bólintottam. Többre nem voltam képes. – Mi a baj, a hangod olyan...

- Öhhhhhhm... – tiltakozóan ráztam a fejem, aztán felszisszentem. – Nagyon rossz... Beütöttem a fejem és a hátam a... – mutattam a baleset színhelyére.

- Tudod...mindenkinek ott fáj, ahol a leggyengébb – kacsintott cinkosan, és megpuszilta a fejem búbját – Így talán elmúlik.

- Itt is fáj... - böktem a számra, mire fölém hajolt, megtámaszkodott az ominózus ágytámlán, és hosszan-hosszan megcsókolt.

Az egész el volt felejtve. Mintegy varázsütésre. Ott ült mellettem egy fiú, aki szeretett engem. Engem, Ginny Weasley-t. Azt a Ginny Weasley-t, akinek már évek óta marta a szívét a bánat. Vele valahogy úgy éreztem, hogy sikerült eljutnom arra a pontra, ahol már tudtam úgy gondolni Harryre, hogy közben nem éreztem idebent reszkető kínt, hideget és kongó ürességet. Már a szépre is tudtam visszatekinteni. Eddig mindig temettem magamban Harry emlékét, minél mélyebbre, annál jobban fájt. Addig mindig úgy véltem, ha megpróbálom valakivel, azzal megsértem őt. Most viszont... végre tovább tudtam lépni.

Jobban belegondolva Damienben megtaláltam álmaim férfiját.

Sokáig ott maradt még velem a szobámban. Órákig beszélgettünk, és jóval naplemente után végigolvasgattam a testén lévő szövegeket. Egy-egy eléggé hosszú volt, elért a nyakától egészen a lábujjáig...