Egy hosszú-hosszú folyosón álltam. A végét szinte már nem is láttam. Megemeltem a lábamat, hogy elinduljak, de egy lépést sem tudtam tenni. A hátam mögül kezek nyúltak ki és próbáltak visszatartani, de nagy nehezen kiszabadítottam magamat a szorításukból. És akkor megláttam egy magas, fekete hajú fiút, hosszú kabátban. Odarohantam hozzá, és megcsókoltam, de mikor kibontakoztam az öleléséből, egy másik alakot pillantottam meg a homályban. Egy szintén magas, fekete hajú alakot. Smaragdzöld fény vonta körbe, ami úgy tűnt, a szeméből sugárzik. Aztán lassan távolodni kezdtem mindkettőjüktől. Egy kar kulcsolta a derekamat és ráncigált vissza. Nyújtózkodva próbáltam elérni mindkettőjüket, de az erős kéz egyre csak húzott. Hangosan sikítottam, kapálóztam, majd riadtan felültem az ágyamban.

Hangosan ziháltam, és a szememet meresztgettem a sötétben. Csak egy álom volt. Egy rémálom.

Rápillantottam a mellettem békésen szuszogó Damienre. Oldalra feküdtem, a könyökömön támaszkodva. Percekig figyeltem szótlanul az arcát. Néha összeráncolta a szemöldökét, mintha gondolkozna, ez pedig apró mosolyt csalt az arcomra. Közelebb hajoltam, hogy egy puszit nyomjak a szájára, mielőtt újra visszaalszom.

Alig pár centire volt tőle az arcom, mikor hirtelen felpattant a szeme. Azt hittem megáll bennem az ütő, és ijedtemben gyorsan hátrahúzódtam. Kinyílt a szája, és fájdalmasan felnyögött. Háta furcsa ívbe feszült, és úgy tűnt, mintha valami láthatatlan dolog a vállánál fogva cibálná felfelé, néha elengedné, hogy aztán újra felrángassa. Döbbenten néztem, mi történik. Annyira meg voltam rémülve, hogy nem tudtam mi tévő legyek. Segítségért kiáltsak, vagy…

Megpróbáltam elkapni a karját, de annyira rázkódott, hogy folyton kicsúszott a markomból. Rákiabáltam, de mintha meg sem hallotta volna. Felpattantam, átrohantam az ágy másik oldalára, és épp vissza akartam tuszkolni a párnájára, mikor az egész abbamaradt. A másodperc rémesen hosszúnak tűnő töredékéig azt hittem, Damien meghalt: szeme üvegesen meredt a plafonra, hideg teste ernyedten feküdt. Egy pillanat múlva azonban felemelte a fejét, majd felállt és elindult. Hogy hová, nem tudom. Talán már nem is fogom megtudni…

- Damien! – ordítottam utána. Megtorpant, megfordult, és lehajtott fejjel rám tekintett. Odalépett hozzám, és azt mondta:

- Bocsáss meg. Nem tudok…nem tudok neki... – tudtam, mire gondol. Nem tud neki parancsolni. De én tudtam, hogy nem az ördög szólt belőle. Önmaga volt.

- Figyelj, maradj itt, szólok valakinek, és megoldjuk jó? Csak maradj itt. Kérlek szépen…

Lesütötte a szemét, és így felelt:

- Én… rád… nem várok! – Szólt halkan furcsa, nagyon furcsa, ijesztő hangon. Felpillantott. Szemébe néztem. De nem Damien szemébe. Valami lobogott benne. Valami idegen. Valami riasztó. Valami sátáni. Gyengéden végighúzta a kezét a nyakamon, majd megragadta a torkomat és nagyon erősen a falnak lökött. Feljajdultam, de úgy éreztem, az ütés sokkal kevésbé fájt, mint ami belül mardosott.

Immár kétségtelen volt. Újra megmutatta magát.

- Halálnak halálával… - hörögte, és egyre közelebb hajolt.

- A szeretet ereje mind felett – szóltam, felidézve egy mondatot, mely élénken élt bennem.

Tisztán emlékeztem rá. Harry mondta nekem, mielőtt meghalt volna. Tudta, hogy el fog menni. Én is tudtam. Ott feküdt, vértől csatakosan, miután elküldte a Sötét Nagyurat egy utolsó útra az ördög taxiján. Ingyen fuvar a pokolba.

Harry ott feküdt a karjaimban, és csak néhány szót suttogott a fülembe:

- A szeretet… mind fölött…

- A szeretet mind fölött – mondtam újra, visszatérve a valóságba – Érted, Damien? A szeretet. Szeretlek. És tudom, hogy Te is szeretsz engem. Hallod, amit mondok? – kiabáltam a fülébe. Mintha egy nagyon mély alagútba ordítottam volna valaki után. A hangom mintha visszhangot vert volna. – Nem ölnél meg. Tudom. Damien, te nem ölnél meg engem – suttogtam, és a tenyeremet a szíve fölé tettem – Itt belül… Gondolkozz…

A szemembe bámult. És megint őt magát láttam benne. Sehol a gyűlölet. Megfogta a kezemet, és szájon csókolt. Majd eleresztett egy gonosz vigyort, és újra fellobbant benne a tűz.

- Nem… kérlek… - rimánkodtam rémülten, mikor láttam, hogy közeledik hozzám. Még utoljára találkozott a tekintetünk, mielőtt, elvakított a fájdalom… Éreztem, ahogy sós könnycseppek folynak végig az arcomon, és meleg vércseppek a nyakamon…