A mindig népes, nyüzsgõ Weasley-családból mindössze hárman ültek a Foltozott Üst egyik asztalánál, a szülõk, és egy szem lányuk, Ginny. Alig-alig szóltak egymáshoz, Mrs. Weasley olykor rosszallóan csóválta meg a fejét, a legkevésbé sem volt ínyére, hogy más fõztjét egye, de a férje ragaszkodott hozzá, hogy a Rend tanácskozása után a fogadóba térjenek be enni, így otthon Mollynak a fõzéssel már nem kell bajlódnia.

Ginny pedig sértõdötten gubbasztott a székén, még az ételt is ritkán emelte a szájához ezzel is akarta jelezni, hogy mennyire bántja az, ahogy vele bánnak. „Alig pár hónap múlva én is betöltöm a tizenhetet!” – dohogta magában. – „Nem értem miért kell még mindig úgy kezelni, mint egy gyereket! Törõdnétek inkább Ronnal! De persze õ idejében elmenekült! Bár ki tudja… lehet neki egyébként is megadtátok volna a szabadságot…”

Bátyja és Hermione Harryvel együtt tûntek el. Bár Ron olykor küldött családjának leveleket, amik azonban nem álltak több mint három mondatból. Mrs. Weasleyre ezek is rendszerint olyan mély hatással voltak, hogy másfél napig szólni sem lehetett hozzá anélkül, hogy az esetleges beszélgetés miatt el ne sírta volna magát. Rajta kívül valószínûleg Ginny volt az, aki a legtöbbet szenvedett. Tudta, hogy Harry elmegy, hiszen ötödéves kora végén, néhány együtt töltött gondtalan, boldog hónap után kényszerû búcsút vett a lánytól, aki azóta sem tudta megérteni ennek értelmét. Nem bánt volna semmilyen fájdalmat, vagy nehézséget, ha a fiú mellett lehet, de az szakított vele… Úgy érezte becsapták, mikor egy reggel eltûnt Harry és vele együtt Ron és Hermione is. Õ pedig mit sem tudott róluk…

Ginny lélegzete felgyorsult, eltolta maga elõl a levest.
– Egyél még – biztatta az apja.
– Nem kérek – motyogta a lány. Valahányszor Harryre gondolt szorongó érzés fogta el. Nemcsak azt nem tudhatta, hol van a fiú, olykor eszébe jutott, lehet hogy már nem is él? Az ilyen gondolatait mindig igyekezett gyorsan elûzni, az garantáltan a tudomásra jut, ha Voldemort gyõz… Azt viszont nem tudhatta, hogy Harry gondol-e még rá egyáltalán, néha-néha esetleg eszébe jut-e. A lány olyakor úgy érezte minden sokkal egyszerûbb volna ha elfelejthetné a fiút…

– Tudod Ginny – hangzott édesapja hangja –, anyáddal arra gondoltunk, hogy jót tenne neked ha elutaznál.
Ginny mérgesen kapta fel a fejét.
– Mi van?
– Muriel nénikéd szívesen látna, Roxfortot pedig valószínûleg idén sem nyitják meg, elmehetnél akár három-négy hónapra.
– Eszembe sincs! – horkant fel a lány.
– Legalább gondold át – gyõzködte anyja is. – Jól éreznéd magad.
Ginny felpattant az asztaltól.
– Ki kell mennem a mosdóba – közölte, majd elviharzott az épület hátuljába.

Dühösen fujtatva egy csapra támaszkodott.
– Persze – motyogta magában -, legegyszerûbb engem eltûntetni a képbõl. Menjek csak Muriel nénikémhez, ott nem lesz velem gond. Na nem!
Dühösen elfordította a fejét a tükörképérõl, ekkor tûnt fel neki a helység ablaka. Odasétált, elhúzta a függönyöket egy szûk kis utcát pillantott meg. Kint már félhomály uralkodott, ez részben annak volt köszönhetõ, hogy az eget a délutáni szolid bárányfelhõk helyett szürkés esõfelhõk kezdték uralni. Kirázta arcából hosszú, vörös haját és lassan a kinyitotta az ablakot. Már ekkor tudta önzõ dolog, amit tesz, a szüleinek a legkevésbé sincs rá szükségük, hogy még egy gyermekük elszökjön otthonról, de úgy érezte vele már senki sem törõdik. Tudta jól, nem sokáig maradhat el, legfeljebb egy napig, de utána könnyedén elérheti, hogy végre meghallgassák és figyelembe vegyék. Fürge mozdulattal ugrott ki az ablakon, óvatosan megkerülve a kocsmát egy újabb kis sikátorba ért, ahol a megfelelõ helyen megkocogtatta az Abszol útra vezetõ falat.

Úgy vélte mégiscsak jobb lesz, ha nem a mugli Londonban tölti az éjszakát. Lassan lépdelt a macskaköves utcán, az üzletek nagyrész már bezárt, így az Abszol út sem a szokásos nyüzsgõ formáját mutatta. Ginny egyre rosszabbul érezte magát, már korántsem látta szökési ötletét olyan határozott, kemény cselekedetnek. Leginkább butaságnak, gyermeki bolondságnak tetszett.

A lány érezte, hogy valaki mellé szegõdik, félelem fogta el, nem mert kísérõjére nézni. Megszaporázta lépteit, hátha az idegen csak véletlenül vetõdött mellé. Nem, Ginny továbbra is érezte, hogy valaki ott van a közelében. Kezdett eluralkodni rajta a pánik, görcsösen szorongatta pálcáját a zsebében. Elszánta magát. Meg kell néznie ki követi! Lelassította lépteit és félve oldalra fordítatta a fejét.
– Zabini – torpant meg a lány és megrökönyödve meredt a fiúra. Magát pedig átkozta nyilvánvaló butaságáért.
– Weasley – nézett le rá a fiú, enyhén összehúzott szemekkel mustrálta Ginnyt, egyik kezét a zsebébe süllyesztette, másikat lazán lógatta teste mellett. -, elég nehezen vettél észre.
A lány magához tért a képzelt üldözés okozta sokkból és csípõsen válaszolt a fiúnak.
– Ha azt akartad, vegyelek észre, talán szólhattál volna.
Blaise még mindig az elõbbi pózában állt elõtte, csak a száját húzta el kissé. Ginny fejcsóválva nézte, mindig is nevetségesnek tartotta a fiú mesterkélt tartását, de e nélkül nehezen tudta volna elképzelni.
– Gondoltam sietsz valahova – vonta meg a vállát Blaise -, nem akartalak feltartani.
– Nem siettem… – mondta Ginny, de rögtön meg is bánta. Ha azt mondja igen, sürgõs dolga van, azonnal otthagyhatja a fiút, és a találkozás emlékét is kitörölheti az agyából. Így viszont már csak Blaise dönthet elválnak-e útjaik. Ginny sejtette, hogy Blaise tovább is élvezni akarja a társaságát. A pillantása legalábbis errõl árulkodott, elgondolkodva nézte a lányt, Ginny a jó néhány hónapja elmúlt roxforti évben sokszor érezte magán hasonlóan figyelõ tekintetét.

Körülnézett, hátha hirtelen mégis talál valami okot távozására, de utcát már csak a lebegõ gyertyák fénye világította meg, a varázslók és boszorkányok pedig visszavonultak a fogadókba, cukrászdákba.
– Tehát ráérsz – suttogta Blaise –, én is – tette hozzá, majd kezébe fogta a lány egy vörös hajtincsét.
Ginny tétovázott… majd közelebb lépett a fiúhoz. „Nincs semmi rossz abban, amit teszek” –gyõzködte magát. – „Hiszen nem tartozok senkihez. Nem fogadtam hûséget Neki. Szakítottunk. Elakartam felejteni, mert fájt és fáj hogy szeretem, miközben mit sem tudok róla.” Egy pillanatra felvillant elõtte Harry képe, hogy ezt a baljós képet elüldözze Blaise mellkasára emelte a kezét, finoman végigsimítva azt, a fiú nyaka köré fonta karját. Blaise hátralépett.
– Ne itt – mondta. – Gyere – s karját Ginny felé nyújtotta.
A lányban ismét felmerültek a kétségek. „Szabad vagyok! Csak magamnak tartozom felelõsséggel a tetteimért. Senki másnak!” Nagyot sóhajtott, szégyellve magát az iménti gondolatai miatt és az elõtte ismét megjelenõ Harry miatt úgy érezte kész határozottan visszautasítani Blaiset. A fiú azonban az ölébe kapta és egy díszes szalonba hoppnált vele.

Ginny tátott szájjal nézett körbe, a szoba nagyobbnak tetszett, mint az egész Odú. Középen egy alacsony négyzet alakú asztal állt, körülötte díszes, a naplemente színeiben pompázó párnák. A sarkokban kisebb-nagyobb gyertyák világítottak, a falon aranyszállal átszõtt faliszõnyegek lógtak, Ginny viszont egy hatalmas vízesést ábrázoló képbe feledkezett bele, már-már a víz csobogását is hallani vélte.
– Különös kép, igaz? – simította végig a hátát Blaise.
– Mintha valóban itt lenne… – suttogta a lány.
– Illúzió – legyintett Blaise. – Anyám imádja az ilyesmiket… – tette hozzá, majd határozottan megfogta a lány karját és szelíden húzta maga után fel, a sötét ébenfa lépcsõn.

Ginny készségesen követte a fiút, fel a lépcsõn, végig a folyosón egészen Blaise szobájába. Ekkor úgy érezte akár repülni is tudna, végleg elszakította a múlthoz fûzõ láncait. Blaise finoman az ágyra döntötte Ginnyt, fölé térdelt, karját pedig az ágynak szorította. A lány mozdulni sem tudott Blaise sötét, lángoló szemeibe nézett, a fiú nem tudta tovább türtõztetni magát, vadul csapott le Ginny ajkaira, egyre lejjebb haladt a lány testén elõbb a nyakát, majd a vállait harapdálta, Ginny kezei kiszabadultak a szorításból, olyan hévvel fonta a fiú nyaka köré õket, mintha meg akarná fojtani, fejét pedig hátravetette, hogy Blaise ajkainak teret adjon…

Ginny mögött egy dörrenéssel zárult be a hatalmas ház ajtaja. A lány egész testében remegett, úgy érezte megfullad, de mégis egyre gyorsabb léptekre kényszeríttette magát. Futni kezdett, a szél gyorsan felszárította az arcára folyó könnyeit. Egyetlen egy célja volt, minél gyorsabban hazajutni. Miért is szökött meg? Hiszen már az elsõ pillanatban tudta, õrültség! Kifulladva roskadt le a földre.
– Minden az én hibám – motyogta magának. – Igazoltam, tényleg csak egy buta kislány vagyok. Megérdemlem a „kényszernyaralást” Muriel nénikénknél… Mitõl is félek? Hogy örökre egyedül maradok az érzéseimmel, amikor Õ már elfelejt? Talán… Szánalmas próbálkozás volt… hogy is tudná Õt Blaise feledtetni!?
Ginny belezokogott a tenyerébe, csak ült a földön mit sem törõdve világgal. Tévedett… nem tud felejteni. Talán vannak olyan kötelékek, amiket nem lehet elszakítani. Különösen akkor nem, ha nem is akarják… Ginny talárja szegélyébe megtörölte a szemeit, felnézett a szürke felhõkön átvilágító napra. Összeszedve maradék erejét, ideiglenesen számûzve agyából a kínzó lelkiismeret furdalást lassú léptekkel elindult a kietlen vidéken… hazafelé.