A kilenc és háromnegyedik vágány peronját a tanévkezdéskor megszokott tömeg lepte el, ám a derűsen, élénken forgolódó diákok helyett most a komor arcú felnőttek voltak többségben. Köztük mindössze néhányan búcsúzkodtak az iskolába induló gyermeküktől. Molly Weasley egy szem lányát ölelgette könnyes szemmel:
– Drágám, ígérd meg, hogy mindenképp betartod a biztonsági előírásokat, nem teszel semmi olyat...
– Hagyd már, Molly – szólt feleségére Arthur Weasley, látva lánya kétségbeesett szabadulási kísérletét az anyai szorításból. Molly Weasley nagyot sóhajtott, de végül elengedte Ginnyt.
– Ígérem, jó kislány leszek – mondta mosolyogva a lány.

A kezdeti lelkesedése, amivel a Roxfortba indult egyre jobban lelohadt, ahogy sokadszorra körüljáratta a tekintetés a pályaudvaron összegyűlt tömegen. Alig látott néhány ismerős arcot, akiket viszont látott valószínűleg nem a kellemes ismerős kategóriába sorolta volna. Sejtette, hogy a Roxfort létszáma jelentősen megcsappan, jó ideig még azt sem lehetett biztosra venni, hogy az iskola megnyitja-e kapuit. Végül McGalagony professzor ideiglenesen elvállalta a Roxfort igazgatását, s összegyűlt egy szűkösebb tanári kar is. Ezek után már csak az maradt kérdés lesznek-e diákok az iskolában. Ginny, a többi tanulóhoz hasonlóan kapott egy levelet, melyben a minisztérium gyors válaszra sürgette, óhajt-e továbbra is a Roxfortba járni vagy magánúton folytatja tanulmányit.

A lánynak nem kis erőfeszítésébe került, hogy meggyőzze családját igenis jó helye lesz Roxfortban. Tízpercenként mutogatta édesanyjának az újságcikket, amiben a Roxfortot védő legújabb bűbájok hatékonyságát ecsetelték, eleinte lelkesen teljesítette szülei különféle utasításait, hátha meglágyul a szívük engedelmes lányuk láttán, azonban egy idő után rá kellett döbbennie ennek hasztalanságára, amiben a lány szerint nagyban közrejátszott, bátyja, Ron viharos távozása. Végül nem maradat más hátra, mint a sértődött duzzogás.

Egy este, mikor minden próbálkozását hiábavalónak látta, azon volt, hogy teljesen átadja magának a tehetetlen önsajnálatnak és sírva fakadjon, vagy éppen a benne forrongó dühnek és puszta kézzel szétzúzza szobája egyszerű berendezését. Ekkor lépett közbe édesapja, akinek hatására végül Molly Weasley is engedett a Ginny könyörgésének, és szomorú de mégis mosolygó arccal tudatta, hogy Ginny visszamehet Roxfortba.

A lány, ahogy nehéz ládáját tolta maga előtt a vonaton megfelelő ülőhelyet keresve, már–már úgy látta a nyáron megvívott harcai teljesen feleslegesek voltak. Úgy érzete a Roxfort már nem lesz ugyanaz, mint amit hosszú évekig jelentett neki. Minden eltűnt, ami az iskolához kötötte. Egyik bátyja sem tartozott a tanulók közé többé, legtöbb barátja is otthon maradt vagy a túlzott szülői féltés miatt vagy egyszerűen megragadták a lehetőséget az iskolából való legális lógásra. Hiányolta Hermionet és legfőképpen Harryt, hiszen évekig az a gondolat lelkesítette reggel ébredéskor, hogy találkozhat a fiúval.

Ginny előre tudta, hogy Harry nem fog visszatérni a Roxfortba, legalábbis Ron tudatosította benne, hogy ne számítson rájuk a következő évben. Ginnyhez hasonlóan a fiú is sok csatát megvívott szüleivel a nyáron. Mindhiába. Végül egy reggelre mindenféle búcsú nélkül eltűnt, amit akár szökésnek is nevezhetnénk. Még Ginny volt a legjobban informált bátyjáról, de ő is mindössze azt tudta, hogy a fiú Harryvel és Hermioneval ment el. Arról azonban, hogy mit csinálnak csak sejtései lehettek, de valószínűnek tartotta, hogy Harry céltudatosan Voldemortot keresi, vagy legalábbis úti célja végső állomásaként a varázsló megölése áll.

Ginny körülbelül az ötödik fülkébe kukkantott be, de ott sem lelt egyetlenegy, akár látásból ismert személyre se. Idegen, feltűnően elgyötört arcok mindenhol. Magányos varázslók és boszorkányok, vagy éppen egész családok. Mivel Roxfortba a kelleténél jóval kevesebb diák tért vissza a minisztérium pedig nem akarta, hogy a sok óvintézkedés egy alig százfős iskola miatt történje, megnyitották a Roxfortot a menedéket keresők előtt. Az elhelyezhető létszámnál jóval többen jelentkeztek volna az immár különleges védelmet nyújtó kastélyba, azonban a minisztérium illetékesei szigorúan megválogatták kiket is engednek be az iskola területére.

Ginny jobb híján egy üres kupéban foglalt helyet, s hogy ne érezze olyan elveszettnek magát kivette Arnoldot, a törpegolymókot kalitkájából és a vállára ültette. A kis madár hálásan csipogott sajátos, meglehetősen éles hangján. A lány kibámult az ablakon, úgy tűnt már mindenki felszállt, a vonat rándul egyet és lassan elindult a Roxfort felé. Ekkor kicsapódott a kupé ajtaja. Ginny riadtan kapta fel a fejét a hirtelen zajra, de amint meglátta a kusza hajú, csodálkozó szemű Luna Lovegoodot elmosolyodott.

– Áh… Ginny! – mondta a belépő, a szokásos lassú, álmatag stílusában. –Te is eljöttél harcolni?
– Tessék? – nézett rá kérdőn Ginny.
– Nem is tudod? – nyitotta még az addiginál is tágabbra szemeit a szőke lány. – A minisztérium azért gyűjtött össze ilyen sok embert a Roxfortba, hogy harcolhassunk. Még aurorok is jönnek!
Ginny lassan bólintott, nem szívesen mondott ellen a másik lánynak, hiszen mindig olyan lelkesen hangoztatta a legképtelenebb dolgokat is, hogy lehetetlenségség volt meggyőzni állítása ellenkezőjéről. Így csak halkan megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy egyhamar sor kerülne harcokra… Öhm… nem ülsz le? – kérdezte, mivel Luna még mindig ugyanúgy ácsorgott, ahogy belépett a fülkébe.
– Köszönöm – mondta szőke lány. – Hol vannak Harryék? – nézett körül, mintha arra várna, hogy valamelyik ülés alól előmászik Harry, Ron vagy akár Hermione.
– Nos… ők nem jöttek vissza Roxfortba – motyogta Ginny lehajtott fejjel. – azt hiszem Harry úgy érzi más feladata van.

A lány képtelen volt még egy szót kinyögni, elszorította a torkát a fájdalom. Harry hiánya, hogy nem tudhatja, hol van, mit csinál a fiú, nem éppen élete forog-e kockán, hogy megmentse a varázslótársadalmat. Amikor csak tudta igyekezett száműzni gondolataiból a fiú képét. Nem tudhatta találkoznak-e még és ha találkoznak, Harry tudomást vesz-e róla. Lassan már abban sem volt biztos, hogy rövid kapcsolatuk valódi mély érzelmekre alapult a fiú részéről vagy csak egy hirtelen fellángolás volt. El kell felejtenie, legalábbis egy időre. Ez volt Hermione tanácsa. Ginny eleinte felháborodottan tiltakozott ellene, de mikor legidősebb bátyja, Bill és Fleur Delacour esküvőjén Harry feltűnően kerülte rájött, hogy a fiú igyekszik nem tudomást venni róla, vagy nem is vesz. Így két választása maradt a lánynak vagy mit sem törődve másokkal kényelmes módon átadja magát az önsajnálatnak, vagy továbblép valahol mélyen az emlékeiben őrizve Harry képét és az érzéseit, amik hozzá kötik. Ginny azonban túlságosan szeretett élni és legkevésbé sem vallott volna rá, hogy egy sötét szobába vonuljon vissza könnyeivel és múltjának emlékeivel

Luna tulajdonképpen kellemes útitársnak bizonyult, Ginnyek ez volt életében az első alkalom, hogy hosszabb ideig kettesben maradt a lánnyal. Az egyetlen furcsaság, amit végig kellett hallgatnia a vakróc vakarcsokról szóló történet volt, ettől eltekintve olyan „normális” dolgokról beszélgettek, mint a nyár, az eljövendő tanév, vagy az esetleges új tanárok.

Már alkonyodott, mire a két lány lekászálódott a vonatról, ekkor Ginny egy éles kiáltás formájában hallotta nevét a háta mögül. Megfordulva Lavender Brownt látta gyors léptekkel közeledni feléje. A lány egy bájosnak szánt mosolyt lövellt felé:
– Szia Ginny! – azzal két puszit nyomott az arcára, mintha világ életükben jó barátnők lettek volna. Ginny zavartan tekintett a lányra és már azon volt, hogy felteszi a mindig jól bevethető, de a lehető legsemmitmondóbb „hogy vagy” kérdést, de Lavender megelőzte.
– Jól telt a nyár? – majd Ginny válaszát figyelembe se véve folytatta. – Ron? Ő is itt van, ugye?
Ginny végre valóban szóhoz juthatott:
– Nem, Ron nincs itt, nem jött vissza Roxfortba.
Lavender arca megnyúlt a döbbenettől.
– Nincs…? Pedig, mikor megláttalak… Hol van?
– Nos… – Ginny úgy vélte nem Lavender a megfelelő személy arra, hogy elmesélje neki a bátyja csak úgy lelépett. – jelenleg fontosabb dolgai vannak az iskolánál.
Lavender a szívéhez kapta kezét.
– Összeházasodott Hermione Grangerrel?
– Dehogyis! – Ginny igazán nem tudta eldönteni a lány viccnek szánta-e előbbi kérdését vagy sem.
– Gyere – karolt belé Lavender, valamivel elégedettebb ábrázattal a házasságot cáfoló hírre. – Keressünk egy fiákert!
Ginny forgolódva, szemével Lunát kereste, bármit megadott volna, ha nem kell a Roxfortig Lavenderrel Ronról bájcsevegnie, de nagyon úgy tűnt a szőke lány már elment.

A legújabb roxforti védővarázslatok és biztonsági előírások miatt lassan, de biztosan, no meg egy kissé idegesen Lavender szűnni nem akaró kérdésáradatától Ginny végre beléphetett a Nagyterembe. Ott azonban nem a szokásos látvány fogadta, a megszokott négy párhuzamos asztal helyett csak egyet látott, ahol már vegyesen ültek a különböző házak tanulói, így Ginny is ott foglalt helyet az oldalán Lavenderrel.

Miután a diákok kisebb konfliktusok után, melyet a szűkös hely és felettébb vegyes társaság váltott ki, elhelyezkedtek, McGalagony felemelkedett a tanári asztal középső részéről, hogy igazgatóként a szokásos módón üdvözölje a diákokat. Hamarosan rátért azonban a gyakorlatiasabb mondanivalókra. Először bemutatta az egyetlen új tanárt Gerard Hanrielt.

A vörösesszőke hajú férfi nem lehetett több harminc évesnél, ennek ellenére arca különös komorságot tükrözött és mindössze egy esetlen legyintéssel kísért halvány mosollyal üdvözölte a diákságot. Ginny végigfuttatva a szemét a tanári asztalnál ülőkön, McGalagony szavát ellenőrizve konstatált, hogy Gerard Hanriel csak az új sötét varázslatok kivédése tanár lehet. Így végeredményben nem sok változás történt a tanári karban, még az öreg Lumpsluck is maradt, pedig az előző évben váltig állított, hogy csak egy évre vállalja a tanítást. Ginny nem különösebben lepődött meg az idősödő tanár megjelenésén, kényelemes ember lévén Lumpslucknak kézenfekvőnek tűnt a legnagyobb biztonságot nyújtó Roxfortban maradnia, és persze nem akart átesni a minisztérium hercehurcán, amin az egyszerű civil, védelmet keresőknek kellet, így inkább maradt tanárnak.

McGalagony felsorolta s szokásos tiltott tarületeket, amiknek a száma bővült, és felsorolta azokat a helyeket, amik a menekülteknek vannak feltartva. Itt volt a hiba, nemcsak Ginny a többi diák is értetlenkedve hallgatta a véget nem érő felsorolást. A Roxfortosokban okkal merült fel a kérdés, ha a menekültek elfoglalnak három klubhelysége a hálókkal ők mégis hol fognak aludni?
–… ahogy hallhatták a minisztérium csak egy klubhelységet hagyott meg az iskola használatára. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a Hugrabug klubhelységében fogjuk önöket elhelyezni… – McGalagony nem hiába tartogatta mondanivalója végére ezt a kijelentést. További szavai úgyis belefulladtak volna a diákok izgatott, zavart, vagy éppen dühödt reakcióiba. Ginny tisztán hallott egy felettébb felháborodott hangot:
– Hogy képzelik!? Összeraknak minket mindenféle mocskos népséggel?
Ginnynek oda sem kellett fordulnia, tudta, hogy ilyesféle kijelentés kizárólag egy Mardekáros szájából hangozhat el. Nem lepődött meg, amikor Pansy Parkinsont látta továbbra is hevesen gesztikulálva magyarázni mardekáros társainak. Annyira tipikus…

Ginny már elfordította volna a fejét, amikor egy világító, szinte ezüstös szőke fejet pillantott meg. Az nem lehet! Mélyen az asztal fölé hajolt, hogy megnézhesse a szőke egyén arcát… Immár kétség sem férhetett hozzá Draco Malfoy ott ült az asztalnál a maga szőke, sápadt, merev valójában. A lány keze ökölbe szorul. Elöntötte a keserűség és bosszúvágy érzése. Már éppen azon volt, hogy felpattanva helyéről a Nagyterem közepére állva világgá harsogja, Draco Malfoy volt az, aki a múlt év végén meg akart ölni Albus Dumledoret. Végül, ha nem is neki, de másnak sikerült véghez vinnie a tervét. Csak a fiú tehet Dumledore haláláról!

Draco elfordította fejét Pansyról, így pontosan a még mindig az asztal fölé hajoló Ginnyvel találta szemközt magát. Egy pillanat töredékéig tekintetük összekapcsolódott. A fiú gyorsan elrántott a fejét, de Ginny továbbra is kitartóan bámult összeszűkült szemekkel az irányába. Draco hasonlóan nyúzottnak tűnt, mint múlt év végén, bőre már leginkább szürkés árnyalatot öltött, szemei vörösek a kialvatlanságtól. A lányt akaratlanul is a sajnálat, vagy legalábbis szánalom érzése öntötte el Dracot nézve. S még ha ez az állapot nem is tartott sokáig, megfékezte Ginnyt. A lány letett hirtelen felindulásból született ötletéről, hogy világgá harsogja Draco halálfaló mivoltát. A vacsora közben azonban mit sem törődve finomabbnál finomabb fogásokkal idegesen forgatta jobbra-balra a fejét, és végül megszületetett az elhatározás. Dracoval fog beszélni! Kiszedi a fiúból, mi hozta vissza Roxfortba! Vagy ha arra kerülne sor puszta kézzel folytja meg…