A klubhelység sehogy sem akart kiürülni, pedig Ginny fejében az a meglehetősen naiv elképzelés született meg, hogy lassacskán minden diák aludni tér, Draco Malfoy kivételével, így ő könnyedén lecsaphatna a fiúra. A lány a terem egyik sarkában egy puha, sárga bársonyfotelben egy könyvvel az ölében feszülten figyelt. Szerencséjére Lavender Brown néhány sikertelen társalgási kísérlet után felvonult a hálótermükbe, hogy elvégezze szokásos hajgöndörítő bűbáját, amitől Ginnyben már-már az a sanda gyanú ébredt, hogy a másik lánynak feltett szándéka Hermionéhoz hasonló bozontos zuhatagra szert tenni.

Ginny az idő múlásával egyre unottabban lapozgatta az ölében heverő könyvet, de a figyelme középpontjából nem került ki a kis mardekáros csoport. Draco egy kényelmes kanapén feküdt, aminek a karfáján Pansy Parkinson ült, a lány gyengéd, hízelgő gesztusaiból Ginny egyértelműen arra következtetett, hogy Pansy a legkevésbé sem vesztette el érdeklődését a fiú iránt. Velük szemben azonban nem Crack vagy Monstro ült, Ginny őszinte örömére a fiúk valószínűleg nem is tértek vissza Roxfortba, hanem Blaise Zambini. Bár Ginnyt Blaishez sem fűzték kellemesebb emlékek, mint a két gorillához, elégedettséggel töltötte el, hogy Draco két fő csatlósa nélkül maradt.

Ahogy a lány klubhelységet kémlelete Neville Longbottomot pillantotta meg egyenesen feléje közeledni, a fiú habozását látva egy könnyed mosolyt küldött felé, s Neville végül odalépett hozzá.
– Szervusz Ginny! – köszönt halkan, s zavartan egyik lábáról a másikra billegett. A lány megszánva gyorsan hellyel kínálta. Neville először udvariasan kérdezgette a családjáról és persze Harryről és Hermioneról, ő maga pedig szorgalmasan válaszolgatott, de volt egy olyasféle sejtése, hogy a fiúnak van valami mondanivalója a számára. Neville egyszerűen túl félénk volt ahhoz, hogy csak úgy minden ok nélkül odalépjen, és lazán elbeszélgessen egy lánnyal.

Ginnynek beigazolódott a gyanúja, Neville hamarosan rátért mondanivalójának lényegére:
– Nem tudom, mennyire figyeltél, de azt hiszem neked is látnod kellett – kezdte felettébb körülményesen. – Persze lehet, hogy elkerülte a figyelmed… Szóval Draco Malfoy is az iskolában van.
– Hogy kerülhette volna el a figyelmem? – méltatlankodott Ginny. – Nagyon is feltűnt, hogy itt ólálkodik az a szemét kis görény! És ki fogom deríteni, mégis milyen jogon…
Neville lemondóan rázta meg a fejét.
– Nem hinném, hogy sikerülne. Beszéltem McGalagonnyal, de mikor szóba hoztam Malafoy nevét, tulajdonképpen elzavart… annyi mondott, hogy ne törődjek Malfoyjal és említett téged is… Azt mondta, nem akarja, hogy te is ilyesmivel zaklasd…
Ginny megvonta a vállát, eszében sem volt McGalagonyhoz vonulni a problémával, tudta, hogy az igazgatónő úgysem osztana meg vele semmiféle használható információt.
– Nem is akartam beszélni vele, ellenben… – itt inkább lenyelte a Malfoy meginterjúvolásáról szóló mondandóját, nehogy Nevillenek is kedve támadjon vele tartanai. Egyedül akarta véghez vinni az elhatározását, s már úgy érezte, sürgeti az idő, így igyekezett rövidre zárni a fiúval folytatott beszélgetést.
– Azért köszönöm, hogy mindezt elmondtad… Hidd el, előbb-utóbb úgyis rájövünk, mi hozta vissza, legalábbis nagyon remélem! – azzal bátorítóan a fiúra mosolygott, aki vagy olvasott Ginny gondolataiban, vagy, ami valószínűbb, egyébként is indulni készült, már fölemelkedett a helyéről és jó éjszakát kívánva magára hagyta a lányt.


Tizenegy óra felé járhatott az idő, mikor Blaise végre elindult a hálótermek felé vezető lépcsők irányába, melyek jóval alacsonyabbak voltak, mint a Griffendél klubhelységében. Pansy pedig eltűnt a kis kör alakú kivezető nyíláson, melyet természetellenesen nyájas mosolyú tündérmanók kereteztek.

S bár a klubhelységet még korántsem lehetett üresnek nevezni, Ginnynek rá kellett ébredni, hogy ennél kedvezőbb pillanat már nem biztos, hogy akad Malfoy lerohanására. Határozott léptekkel indult a fiú felé, megállva előtte mindenféle bevezető nélkül nekiszegezte a kérdést:
– Mit keresel itt Malfoy?
Draco láthatóan meglepődött a lány hirtelen megjelenésén, de gyorsan ülő helyzetbe emelkedett.
– Micsoda meglepetés – kezdte magára erőltetve a szokásos flegma, vontatott stílusát. – A kis Weasley! Csak nem azt a jó hírt jöttél közölni, hogy a drága bátyád szent Potterrel meg a sárvérű barátnőjével tragikus hirtelenséggel elhunytak a nyáron, és nem lehet abban az örömben részem, hogy találkozhassak velük!
Ginny lesújtó pillantást lövellt a fiú felé.
– Azt hiszem jobb lenne, ha kint beszélgetnénk, Malfoy – közölte hűvösen, azzal feltűnően megmarkolta a zsebében lévő pálcáját. Draco viszont ügyet sem vetett a lány célzó mozdulatára, folytatta az élcelődését:
– Hát ennyire hiányzik Potter? Beérnéd az én szerény vonzerőmmel?
Ginny már ténylegesen előrántotta a pálcáját.
– Ne akard, hogy…
Draco továbbra sem törődött a magát egyre inkább felhergelő Ginnyvel, folytatta gonoszkodó megjegyzéseit:
– Sajnálatos módon én még nem alacsonyodtam le odáig, hogy a hozzád hasonló vérárulókkal összeálljak. De ha gondolod szólók Blaisenek, talán ő kapható az ilyesmire.
Ginny gyors mozdulattal a fiúnál termett, szőke hajába markolt ezzel hátraveszítve a fiú fejét, pálcáját pedig a torkának szegezte.
– Hallgass! Azt mondd végre, hogy mit keresel itt! Csodálom, hogy az imádott urad nem végzett még ki!
Draco arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, ellökte magától Ginnyt és a pálcáját megragadva ő is felpattant. A lány megtántorodott kissé a lökés erejétől, de visszanyerve egyensúlyát közelebb lépve Dracohoz majdnem a fiú fülébe suttogva szólt:
– Nagyon meggyőző magyarázatot kell adnod az ittlétedre! Különben mindenki megtudja, hogy nem vagy több egy mocskos kis bukott halálfalónál!
Ginny Draco dühtől összeszűkült szemét és remegő száját látva végre fölényben érezhette magát, ám nem élvezhette sokáig hirtelen megszerzett előnyét…
– Mi a fene folyik itt? – kiáltott az egymást méregető párosra az immár visszatért Pansy Parkinson. A lány zöld szeméből, Ginnyre nézve sugárzott a hideg megvetés.
– Jól figyel rám, kis Weasley! Ne avatkozz a dolgainkba, különben…
Ginny még mindig szorosan markolta a pálcáját, készen arra, hogy Pansyt sürgősen eltávolítsa az útjából, amikor hirtelen egy narancssárgás tűzszerű sugárnyaláb csapott le mellette, fekete lyukat égetve a parkettába.
– Hidd el Weasley ennél jobban tudok célozni! – kiáltott oda neki Draco, aki anélkül, hogy Ginny észlelte volna a hálótermük ajtajánál termett. – Ne kényszeríts rá!
Ginny tehetetlenül figyelte, ahogy becsukódik a szőke fiú mögött az ajtó. Maga sem tudta mégis mit várt, talán, hogy Draco megvallja neki a legféltettebb titkait, mert az, hogy hogyan és miért térhetett vissza Roxfortba garantáltan egyike azoknak.
Pansy egy lenéző vigyor kíséretében hagyta ott a dühösen fujtató, csalódott lányt.
– Vigyázz magadra kis Weasley!

Másnap reggel Ginny kialvatlanul ébredt, az éjszaka nagy részét Dracoról való töprengéssel töltötte. Ugyanaz, aki volt, legalábbis bizonyos mértékék, fennhéjazó, lekezelő stílus, gonosz gúnyolódások. Azonban, amikor Ginny halálfaló voltát kezdte veszegetni, elvesztette szokásos önuralmát. Félt? Ginnynek sehogy sem akaródzott Malfoyt ártatlan áldozatként elképzelni, de képtelen volt szabadulni a fiú szokatlan, talán riadt tekintetétől. Mi történhetett a csúfos kudarca után? Nem, szinte lehetetlen, hogy találkozott Voldemorttal, akkor valószínű, hogy már nem is élne. Ginny zavaros gondolatait rendezgetése közben ébredt rá a megoldásra: Draco védelmet keres! Lehet ez? A „hatalmas” Malfoy elbujdosson? Igen, ez pontosan rávall. Mit sem törődve tettei következményével menti a bőrét.

A tanév első napján a diákok csakúgy, mint általában a megszokottnál jóval zajosabbak és élénkebbek voltak, ennek ellenére a tanárok többségének sikerült megakadályoznia, hogy a tanulók az óra közepén meséljenek nyári élményeikről. Gerard Hanriel professzor azonban, aki McGalagony igazgatói kinevezése miatt elnyerhette a Griffendél házának vezetőtanára címet, nem állt a helyzet magaslatán. Ginny a legkevésbé sem értette, miért vállalt egyáltalán tanári állást, képtelennek tűnt a heveskedő diákok megfékezésére, és bár a professzor megpróbálkozott valamiféle anyag leadásával, Ginny nem tudta volna megmondani, miről is volt szó az órán.

Hanriel professzor beléptével az osztályba, a diákok eleinte pusztán óvatosságból viszonylag fegyelmezettnek mutatkoztak. A tanár úr bemutatkozott, névsort olvasott, a tanulók pedig látva Hanriel professzor vérmérsékletét egyre inkább növelték a hangerőt és egyre kevésbé törődtek a lelkesen magyarázó tanerővel. A Hollóhátas William Broone és barátja Jacob Burt robbanós snapszlit kezdtek játszani a pad alatt, Colin Creevey erősen koncentrálva böködött a pálcájával egy kis műanyag tárgy felé, amiről Ginny nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. A Mardekáros Cody Wilkes pedig papírgalacsinokat pöckölgetett a lány felé, hogy magára vonhassa a figyelmét, válaszul Ginny egy tépett fecnit küldött vissza a fiúnak, amit az reménykedve emelt fel, a kis papír azonban hirtelen lángra lobbant. Cody egy erőteljes üvöltéssel adott hangot nemtetszésének, és gyorsan az asztalra ejtette a lapot, azután pedig tekintélyes mennyiségű vízzel öntötte el padját, saját magát és padtársát. Hanriel professzort azonban még a tűzoltó akció sem zökkentette ki a magyarázásból. A tananyagot egyedül a Ginny mellett ülő Luna Lovegood követte figyelemmel, az ő arcán viszont mély érdeklődés tükröződött, ráadásul a szünetben, már könyveit pakolva elragadtatottan sóhajtott:
– Csodálatos óra volt!
Ginny egy pillanatra felvonta a szemöldökét, azonban, amikor meglátta a szőke lány tekintélyes mennyiségű jegyzetét nem kommentálta a kijelentést.
– Elkérhetném a pergamentekercsedet? – kérdezte inkább. - Nem tudtam mindent leírni…
Luna átnyújtott az említett tárgyat, s könnyed léptekkel, megszokott álmodozó arckifejezésével, szó nélkül kisietett az osztályból, így Ginny kénytelen volt egyedül csatlakozni ebédidő lévén a nagyterem felé áradó tömeghez.