- Nem gondoltam volna, hogy ez a nap is eljön egyszer…- sóhajtotta a hófehér ruhás menyasszony. - Amikor ötödév végén azt mondta Harry, hogy nem akar velem többet találkozni, mert félt Voldemorttól, és nem bírná elviselni, ha bántana, azt hittem örökre vége…Bár a lelkem mélyén mindig is reméltem, hogy Harry egyszer legyõzi Voldemortot. Voldemort…Igen. Már nem félek kimondani a Nevet. Kétszer kerültem vele szembe, de mindkétszer megmenekültem, és azóta kimondom. És nem félek tõle. Az elsõ kalandom, még elsõévben, majdnem a halálommal végzõdött. Ha nem jött volna Harry, ki tudja, mi történt volna? Milyen érdekes…Harry, Harry…keresztülszövi a létemet, ott volt életem minden fontos eseményénél, annyi kalandban volt részünk együtt, és ha nem ült volna le Ron az õ fülkéjébe aznap, ma nem lennék az aki vagyok. Megmentette az életemet. Segített, hogy valóra válthassam az álmaimat. De a végsõ csatában… Törleszthettem egy kicsit. Ha Voldemort nem szegezte volna rám a pálcáját, Harry talán sosem tud elszakadni a családja tükörképétõl. De így, amint meghallotta, hogy a nevét sikítom, sikerült kitépnie a magát Edevis tükrének fogságából, és kimondhatta az átkot. Ami telibe találta a kígyót. Aztán lassan szembefordult Voldemorttal.

Sosem láttam még olyannak. És remélem sosem fogom. Az arca halottsápadt volt. A sebhelye olyan élesen rajzolódott ki, mint még soha. Remegett tetõtöl talpig. Kivéve a jobb kezét. Pálcája hegye meg sem rezdült. De arcán ott izzott mind a tizenhét év gyûlölete. A szülei. Sirius. Dumbledore. A Roxfort. Minden, amit Voldemort miatt vesztett el. Hirtelen olyan változáson ment át, amitõl Voldemort annyira megdöbbent, hogy meg sem bírt mozdulni. Majd a fõnix dala csengett fülünkbe, és zöld fény vakított el. Voldemort teste, még mielõtt földet ért volna, apró füstkígyókra bomlott, amik kibújtak a barlang repedésein, ki a balzsamos júniusi éjbe.

A szívemet hirtelen öröm töltötte el, de mielõtt teljesen átjárhatott volna a boldogság, megláttam Harryt. Tudtam, hogy nagyon nagy baj van. A földre rogyott. Mereven bámult maga elé. Motyogott valamit. Bíztam benne, hogy a többiek elboldogulnak odakint egyedül is. Odaszaladtam hozzá, átöleltem és azt suttogtam:
- Vége! Gyõztél! Legyõzted! Szabadok vagyunk!

De erre keserves sírásba kezdett.
- Embert öltem…Gyilkoltam…Én sem vagyok jobb nála…

Hagytam, hadd zokogjon a vállamon, de néhány másodperc után jobban magamhoz szorítottam:
- Nem öltél embert. Ha ember lett volna, a szüleid még mindig élnének…Õ egy szörnyeteg volt, aki csak ölni tudott és bántani. Helyesen cselekedtél…Nem tudom, mit mondana most Dumbledore, ezért inkább csak hallgatok.
Még szorosabban ölelt.

- Harry szeretlek…

Addig dédelgettem, amíg lassan álomba nem merült. Ekkor ölembe fektettem, és alaposan szemügyre vettem arcát. A sebhelye már nem világított arany fénnyel, mint amikor kimondta a halálos átkot. Teljesen hétköznapinak tûnt. Az arca még mindig sápadt volt, de már nem úszott verejtékben. Légzése is kezdett egyenletessé válni. Pillantásom lejjebb kúszott. Igen az már egy férfias mellkas volt. Még lejjebb. A jobb karja keresztezte a hasát. A pálcája…én még olyat sosem láttam. Ron pálcája a Fúriafûzzel való találkozás után vadonatújnak tûnt, ehhez képest. A finom Ollivander remekmû hosszában hasadt szét szilánkjaira. A fõnixtoll barátságosan fénylett a fakupac közepén. Megérintettem. Szorosan behunytam a szemem.

- Fawkes! Ha élsz még valahol, kérlek gyere ide. Fawkes, szükségem van rád! Jelenj meg kérlek…Könyörgök…Segítened kell…

És amint az utolsó szavakat kiejtettem, valami nagy és meleg súlyát éreztem a vállamon. Kinyitottam a szemem, és ott ült a vállamon, teljes életnagyságban, Fawkes. Dumbledore fõnixe.

- Kérlek Fawkes, vigyázz rá…A többieknek kell segítenem…Ne hagyd elmenni…Szeretem…Kérlek…-suttogtam könnyeimen keresztül. Megértette. Csodás fekete szemének egy csillanásával jelezte. Kitárta szárnyát, és dalra fakadt, amitõl a szívemet melegség járta át, eltöltött a remény. Ettõl tettre késznek éreztem magam, ezért kisiettem a barlangból.

Tévedtem. A többieknek már nem volt szükségük rám. Legalábbis a Halálfalók elleni harcban nem. Amint Voldemort teste elpárolgott, az összes Halálfaló ájultan esett össze a szörnyû fájdalomtól, amit a bal alkarjában érzett. Ezt egyébként késõbb Pitontól tudtam meg. Nemegy közülük nem érte meg a tárgyalása napját…Mint például Malfoy…Keservesen megbûnhõdte azt, hogy pokollá tette az elsõ roxforti évemet…Amint kiértem a barlangból, már csak a holttestek, és a sebesültek összeszedésében tudtam segíteni a Rendnek.

Abban tényleg szükségük volt segítségre. Életem legborzasztóbb és legnehezebb éjszakája volt az. Már felkelt a nap, mire az összes sebesültet elláttuk, és a halottakat összegyûjtöttük… Anyának igaza volt. Kész csoda lett volna, ha az egész családunk sértetlenül megúszik mindent, amikor a fél família benne volt a Rendben.
Percy. Hát igen. Bár õt már nem tekintettem családtagnak, csupán egy régi ismerõsnek, halála akkor is megrázott. És Charlie…Nála jobb testvért elképzelni sem lehetett volna…Még szerencse, hogy Fleur befogadta a kisfiút, különben nem tudom mi történt volna szerencsétlennell. Apja, anyja meghalt, a családja többi tagja földönfutó lett…

Anya és apa közös szobát kaptak a Mungóban. Hála istennek, fél év alatt rendbejöttek. McGalagony már nem volt ilyen szerencsés. A roxforti temetõ két év leforgása alatt két igazgató sírjával is bõvült…Kingsley… Szörnyû volt. Szegény Lupint alig tudták összeforrasztani. De a gyógyítóknak hála, ismét egészséges.

De Harry…ismét egy más eset volt. A csata másnapján visszavonszoltam magam a barlangba, ahol Fawkes gondos felügyelete alatt már erõre kapott annyira, hogy haza tudjak vele hoppanálni. Két hét múlva felébredt. Egy hónapig csak bámult maga elé. A gyógyítók azt mondták, hogy idõre van szüksége. Megadtuk neki. Én mindennap felmentem a szobájába, és beszéltem hozzá. Én voltam az egyetlen, akit megtûrt maga mellett. Aztán a születésnapján felkelt, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy visszatér a Roxfortba, pótolni az elmulasztott évet, amit a horcruxok elpusztításával töltött. Attól a naptól fogva majdnem minden ugyanolyan volt mint rég. Nevettünk. Azon az estén, amikor Harry tizennyolc lett, nevettünk. Hosszú idõ óta elõször. Szívbõl. Reméltük, hogy jobb jövõ vár ránk.

Visszatértünk a Roxfortba. Együtt végeztünk. Harry , Ron, Hermione és én. Hermione és Ron a búcsúbál éjszakáján eljegyezték egymást. Harry és én együtt mentünk az aurorképzõbe. Szerelemrõl egészen addig nem esett szó kettõnk között. Aztán egy este, az utolsó óránk után hullafáradtan vonszoltuk ki magunkat a terembõl, amikor Harry megkérdezett, hogy tudom-e , hogy még mindig szerelmes belém, sõt,egyre jobban, és többé nem szeretne nélkülem élni. Erre a válaszom a fárasztó órák ellenére egy hosszú, szenvedélyes csók volt. Most pedig…- végignézett tükörképén. Finoman elmosolyodott. Kopogtak

-Ki az?

-Oh, gyehre már, mindenki rád vár!- dugta be a fejét az ajtón egy ezüstszõke bakfis.- Sinos vágy! Ol á tiára?

-Jó, hogy szólsz, majdnem elfelejtettem!- sikkantott Ginny izgatottan, majd az asztalhoz lépett. Egy gyönyörû ezüst diadém, a kobold ötvösök büszkesége feküdt ott egy selyempárnán.

- Ûlj lé, majd én föhlteszem! Még a végén összekószolod a kontyod, pédig órákat szenvedtem vele. Süss! - bökött a székre Gabrielle kicsit erélyesebben. Óvatosan helyezte a gyönyörû ékszert Ginny selymes, sötétvörös kontyára. Finom redõkbe rendezte a habos csipkefátylat, majd elégedetten összedörzsölte a tenyerét, és az ajtóra mutatott.

Ginny lassan lépkedett a márvány lépcsõn, Mr Weasley karján. Csodaszép volt. A lemenõ nap sugarai színes árnyakat varázsoltak áttetszõ bõrére, sötétvörös haja arany fényben csillogott, gesztenyeszínû szemei kissé megilletõdötten pislogtak a pókhálófinomságú, hófehér fátyol alól. Beértek a Nagyterembe. Jobbról és balról is baráti arcok mosolyogtak rá. Tonks, Lupin és a baba, Fleur, Bill és a törpék, Hermione és Ron, Slughorn professzor, és a terem végén ott állt Õ. Rámosolygott. Karját nyújtotta. Mr Weasley lehajolt, és homlokon csókolta, majd átadta Harrynek. Az bátorítóan rámosolygott, mire válaszként egy szerelmes pillantást kapott.

- Harry James Potter, akarod-e az itt jelenlévõ Ginevra Molly Weasleyt hites feleségedül?

- Igen, akarom.- zendült Harry mély hangja.

- És te Ginevra Molly Weasley, akarod-e az itt jelenlévõ Harry James Pottert hites férjedül?

- Igen, akarom - csendült egy édes hang

-Megcsókolhatod a menyasszonyt!

Szembefordultak. Harry felemelte a finom fátylat, ami aló elõtûnt felesége bájos arca, majd egy régóta vágyott édes, földöntúli csókban forrtak össze.