Ginny Weasley a klubhelységben, az asztalnál ült. És rendületlenül írt már 2 teljes órája.
Este volt, így a helység már majdnem üres volt. Páran még lézengtek és írták a házi feladatukat, vagy éppen beszélgettek, de a legtöbben kimerülten egybõl mentek aludni.
Ginny felsóhajtott és a pislákoló tûzre nézett. Félretette maga elõl az eddig írt tekercset, majd egy másikat vett maga elé, és újabb sóhajtással írni kezdett. Néha-néha a könyve fölé hajolt, és kikeresett egy-egy adatot, kimásolt egy-egy részt.
Utálom Pitont, és utálom a bájitaltant! Miért ilyen ez az ember? Mindenkit csak kínoz. Vajon mitõl savanyodhatott be ennyire? Az ember nem születik ilyennek, ilyenné lesz. Nem lehetett kellemes gyerekkora... Lehet, hogy valami trauma érte kicsi korában. Hát, ez azok közé a titkok közé tartozik, amiket valószínû már sosem fogok megtudni... -merengett a lány a kandallóban parázsló tüzet bámulva, majd visszafordult feladatához.
Nem vette észre, hogy egy érdeklõdõ szempár lesi minden tettét a sarokból...
Ám a nõi megérzés nála is mûködött: egyszer csak nyugtalanul kezdett nézelõdni a helységben. Megérezte a figyelõ szemeket, és veszélytõl tartott, mint mindenki ezekben az idõkben. Lassan körbenézett, minden homályos sarkot megnézett. Aztán az egyikben, egy félreesõ fotelben megtalálta, amit keresett.
Mogyoróbarna szeme összekapcsolódott az õt figyelõ smaragdzöld szempárral. A lány kérdõn felvonta a szemöldökét. Kaphatott valami visszajelzést, mert elmosolyodott, majd újra írni kezdett.
A sarokban az árny mocorogni kezdett, majd kilépett a fényre. Kócos, fekete hajú fiú volt furcsa szemüvegben, melyek mögött macskaszemei ragyogtak, ha a lányra nézett. Lassan az asztal fele indult, majd leült a lánnyal szemközti székre.
Ginny feszélyezetten csinálta tovább a házi dolgozatot.
- Bocs, Harry, de Piton most különösen sok anyagot adott fel, és ezt muszáj megcsinálnom. Tudod milyen, ha nincs kész valami... -mosolygott bocsánatkérõen a fiúra.
- Semmi baj, Ginny. Én is ismerem Pitont -szólalt meg ekkor Harry. Mély, kellemesen zengõ, bársonyosan simogató hangja volt.
Ez a hang! Ó, Harry! Miért kellett neked idejönnöd? Miért nézel így rám azokkal az ábrándos, zöld szemeiddel? Ez így nem jó! Így nem tudok koncentrálni! Itt vagy elõttem két lépésnyire, csak egy keskeny asztal választ el tõled. Ez így nem lesz jó! Jesszus, mindjárt rád ugrok. Menj innen, kérlek, könyörgök! Áhh, muszáj megemberelnem magam. Ginny, ne légy ilyen, csináld a házid, mert ha nem lesz kész, megjárod! Ne törõdj ezzel a tüneménnyel az orrod elõtt. Aki most feléd hajol... Te jó ég!
- Mirõl kell írnod? -kérdezi Harry a lány fülébe susogva. Fejük összeér, ahogy mindketten a papír felé hajolnak.
- Ööö... A francba, mirõl is kell írnom? Várjunk csak... Nézzük... holdkõ... Ez az! A holdkõ tulajdonságairól -felel Ginny.
- Gondolom, mindent tudsz -mosolyodott el a fiú ezekre a szavakra.
Ez nem igaz! Ez a mosoly! Hogy lehet valakinek ilyen mosolya? Be kéne tiltani, hogy mosolyogjon, mikor házit kell írnom... Teljesen elvonja a figyelmem.
Tessék. Most meg a haja lóg az arcomhoz. Cirógat a selymes, fekete tincsek érintése.
- Héj, ez csikiz! -jegyzi meg a lány, majd a tincset a fiú füle mögé simítja - Lassan le kéne vágnod a hajad. Ismerek rá egy jó bûbájt. Különben olyan hosszú lesz, mint Malfoyé! -incselkedik Ginny.
- Na neee, te csak ne hasonlíts engem Malfoyhoz! -játssza a sértõdöttet Harry- Ezt még megjárod! -kiáltja, majd a lányt a kanapéra dönti és csikizni kezdi.
- Nee, nee, megadom magam! -sikítja Ginny, majd játékosan elfut a fiú elõl és lehuppan a fiú helyére.
- Idõ, só, sóvér, nem ér! -kacagja, majd lenyugodva, egy szomorú sóhajjal ismét dolgozatához kezd.
Holdkõ tulajdonságai... Nézzük... Fekete, mint Harry haja. Nem, nem, mint Harry haja, csak simán fekete. Ez így nem megy! Nem lehet úgy tanulni, hogy közben életed szerelme bámul...
Fejét felemeli, és a fiú kérdõ tekintetébe néz. A farkasszem-nézést Harry unja meg elõbb:
- Mire gondolsz most? -kérdezi.
- Mire? Csak nem fogom bevallani, hogy arra, milyen helyes srác vagy, és mennyire szeretlek! Arra, hogy hogyan lesz így kész holnapra a dolgozatom. És te?
- Háát... hogy milyen szép vagy, mikor így elgondolkozol.
Jajj! Bókolt nekem! Talán õ is érez irántam valamit... Talán...
- És most mire gondolsz? -kérdez megint Harry.
- Hát... - Megmondjam neki? Vajon mit szólna? Nem mindegy, Ginny? Mondd meg neki! Ezt az állapotot már úgy sem bírom sokáig... Nincs vesztenivalóm. -Azon gondolkodom, lehet-e, hogy valaki ennyire szeressen, mint én téged. Mert szeretlek, mióta megláttalak. Elõször csak gyerekes rajongás volt ez a szerelem, de most már...
- Ööö... Ginny, biztos vagy az érzéseidben?
Persze, õ nem szeret. Nem baj! Én szeretni fogom, és védeni próbálom majd Tudodkitõl! Akkor is szeretlek, Harry Potter, ha te nem viszonzod!
- Sosem voltam biztosabb semmiben. És nem érdekel, ha te nem szeretsz, ezt el kellett mond ... -Ginny már nem tudja befejezni a mondatot.
- Ginny! -a fiú az asztal felett áthajolva hevesen megöleli, majd megcsókolja a lányt - Én is szeretlek!

5 év múlva:
- Drágám, mire gondolsz most? -kérdi Ginny Potter újdonsült férjétõl.
- Hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen szépség férje lehetek. Szeretlek, kicsim! -mondja Harry.
Ginny pedig boldogan nézegeti az ujját díszítõ hófehér, holdköves gyûrût, melyrõl mindig férje fog eszébe jutni.