Pansy Parkinson bizony Ginny szobatársnője lett, a fiatalabb lány attól a másodperctől gyűlölte ezt a helyzetet, amikortól is elhatolt a tudatáig. Ekkor azonban már késő volt gondolkodni Ginny jobb híján határozott mozdulattal benyitott a hálóterembe. Nem lepődhetett meg azon, hogy magát Parkinsont találta ott, aki merev arckifejezéssel a tükörbe bámulva gesztenyebarna haját igazgatta, ám alighogy becsukódott az ajtó a mardekáros lány megpördült a tengelye körül és undorodó arckifejezéssel meredt Ginnyre.

– Eltévesztetted a házszámot kis Weasley! Vagy esetleg azt a lepcses, kerge tyúkot keresed? A kebelbarátnődet? – az utolsó kérdést Pansy különösen éles, affektáló hangon egy túlontúl nyájas, már inkább fintorszerű mosoly kíséretében tette fel.
Ginny a világért se vallotta be volna Pansynak, hogy a Lavvendert illetett jelzők többségével teljesen egyetért, kivéve persze a kebelbarátnőt.
– Mától én is ebben a szobában lakom – közölte Ginny egyszerűen, miközben a szeme se rebbent.

Pansyt láthatóan felkavarta ez a közlés, döbbenten Ginnyre meredt, sőt még egy csöppet a száját is eltátotta.
– Nem… - rázta meg a fejét, valószínűleg saját maga nyugtatgatására. – Még te sem lehetsz olyan elvetemülten gonosz, Weasley, hogy az állandó jelenléteddel akarj kínozni!
– Hidd el, igyekezni fogok, hogy minél kevesebb időt kelljen egy szobába töltenem veled! – vetette oda Ginny a helyzetet túldramatizáló még mindig a fejét rázó Pansynak.
– Egy véráruló a putriból! A sárvérűek védelmezője! A muglik imádója!
Ginny, ha erős kényszert is érzett Pansy azonnali drasztikus módon történő elhallgattatására, de mégsem támadott, helyette inkább tökéletes nyugalmat színlelve az ágyához sétált, leülve pedig kényelmesen elhelyezkedett, és kioktató hangon belefogott a mondókájába:

- Jól figyelj, Parkinson! Azt hiszem az én családomban semmi kivetnivalót nem találhatsz, generációkra visszavezetve minden tagja aranyvérű – itt egy édeskés mosolyt is küldött Pansy felé. – Ellenben a tiéddel… Apád mennyit is költött a különféle báljaitokra és a különféle apró ajándékocskákra, hogy elismerjék aranyvérűnek?
Ginnyt szinte émelygés fogta el saját szavaitól, de Pansy ellen a legcélszerűbb haditervnek a saját fegyverének ellene fordítását vélte. A várt hatás nem maradt el, Pansy idegességében dühösen toppantott egyet és gyors léptekkel Ginny előtt termett.
– Tudod Weasley, azt hiszem sokkal inkább becsülendőbb dolog, ha valaki törődik a családjával és azzal, hogy, hogy vélekednek róla az emberek! Nem pedig sárba tiporja a hagyományokat! – Pansy itt mély levegőt vett és jóval higgadtabban folytatta. - Ha apád nem bénázza el az aranyvérűségével járó tekintélyét és rangját, sokra vihetted volna, drágám. Na de így…! Kilátástalan a helyzeted!
A lány egy laza vállrándítással befejezte, haját fölényesen hátra dobta, sarkon fordult és kivonult a szobából.

Ginny a bevágódott ajtóra bámult. Miért van az, hogy egyeseknek nem számít más csak a vér? Átgázolnak mindenkin, hogy maguk érvényesülhessenek. Addigi életében soha egy percre nem érezte, hogy kilátástalan lenne a jövője, „sokra vihetted volna”. Sokra is viheti! Mit számít a pénz és rang? Talán nem Parkinson tehet arról, hogy olyan, amilyen, inkább az apja nevelte bele a gőgös eszméket. Herbert A. Parkinson, Ginny csupa olyan dolgot hallott a férfiról, ami így látatlanban is az egyik legellenszenvesebb embernek tette a szemében. A semmiből indult, de megtagadva mugliszületésű édesanyját és mugli rokonait előnyös házassággal pénzhez jutva behízelegte magát a legfelsőbb körökbe. Azonban úgy tűnt Pansy mégis felnéz az apjára, viszont mélységesen lenézi Ginnyét. A vörös hajú lány, még ha olykor, lázadóbb pillanataiban ellenszegült is szüleinek, tisztelte, becsülte és szerette őket, bár muglikat és mugliszületésűeket pártoló magatartásuk nem lendítette a családot a varázslók „fényesebb köreibe”.

Noha az első nagy veszekedést követő néhány napban nem történt újabb, hasonló hevességű, Ginny és Pansy egyetlenegy pillanatot sem mulasztottak el, hogy kellemetlen megjegyzéssel illessék a másikat, vagy egy-egy gyűlölködő pillantást váltsanak. Lavender az ilyen kényes helyzetekben leginkább Ginny háta mögé bújt, és nyugtalanul Pansy felé pislogva győzködte a lányt, hogy inkább menjenek le a klubhelységbe.

Egy napsütéses, nyárt idéző délutánon Ginny kedvtelenül lépkedett a nagyterem irányába Luna oldalán, hogy ott elfogyaszthassák az ebédjüket. Bájitaltan óráján, miközben épp a Délcegítő esszencia elkészítésén fáradozott Lumpsluck professzor lépett oda hozz nyájas mosollyal bozontos, ezüstösen csillogó bajsza alatt. „Drága Ginny kisasszony” megszólítás után hízelgően előadta mondanivalóját, hogy mennyire sajnálja, hogy a tavalyi évben elmaradoztak a Lump Klub összejövetelei és reméli, idén ismét feltámaszthatja hagyományait.
– Úgyhogy, ifjú hölgy mindenképpen várom pénteken hét órára az irodámba. Nincs kifogás! – fejezte be egy kacsintással.

Szó se róla, Ginny amint meghallotta Lump Klub szót már azon törte a fejét, hogyan bújhatna ki a találkozó alól, azonban az óra végéig nem sikerült elfogadható indokot találnia, így feltételesen, nem túl lelkesen, de rábólintott. Ginny szomorkásan idézte fel magában, hogy tavaly kviddicsedzés ürügyén, Harrynek köszönhetően milyen sikeresen lemondogatták az összejöveteleket. Most azonban nem volt kviddicsedzés, és talán inkább mégis Lumpsluck társaságát választotta a helyett, hogy Madam Hooch felügyelete alatt első és másodévesekkel röpködjön körbe-körbe, mert leginkább ilyennek képzelte a belőle ellenszenves érzéseket kiváltó „kötetlen kviddicsedzéseket”.

A nagyteremben, a megmaradt hosszú étkezőasztal már roskadásig tele volt a különféle illatos fogásokkal. Ginny helyet foglalt Neville Longbottom mellett, a másik oldalán pedig lassan Luna is elhelyezkedett. Neville arca felderült, ahogy újdonsült szomszédjára nézet és gyorsan lenyelte a szájában lévő falatot, hogy megszólalhasson.
– Lumpsluck meghívott a pénteki összejövetelére – közölte vidáman. – Ugye te is ott leszel? – kérdezte gyorsan reménykedő arckifejezéssel.
Ginny megkönnyebbülten bólintott:
– Oh… igen… Nem sikerült kibúvót találnom – vonta meg a vállát, majd gyorsan visszamosolygott a fiúra. Neville, bár részt vevője volt Lumpsluck és a kedvenceinek kiszemelt diákok első találkozójának, amire még a Roxfort Expresszen került sor, ez után azonban nem sok meghívót kapott a tanár úrtól. Talán Lumpsluck úgy vélte mégsem megfelelő az „elit csapatába”. Ginny szemében meglehetősen ellenszenvessé tette az öreg professzort azon tulajdonsága, hogy semmibe veszi azokat, akik nem elég tehetségesek az ő nézetei szerint. Most azonban szinte hálával gondolt Lumpsluckra, egyrészt Nevillnek is örömet szerzett a meghívással, másrészt, neki, Ginnynek is. Legalább nem egy csapat ellenszenves, öntelt egyénnel, gondolt itt elsősorban Blaise Zambinire, kell töltenie a péntek estéjét.

Neville nagy lelkesedéssel várta Lumpsluck kis találkozóját, kérdezgette Ginnyt, hogy szerinte vajon mit fognak csinálni, esetleg Lumpsluck meghívja-e valamelyik régi tanítványát, mert Hermione mesélte neki előző évben , hogy többször előfordult ilyesmi. Ginny rendszerint egy „nem tudom”-mal vagy egy „fogalmam sincs”-csel válaszolt. Igazából negyed annyira sem izgatta, hogy mi lesz Lumpslucknál, mint Nevillet.

Péntek este a hét óra közeledtével Ginny elbúcsúzva a meglehetősen lehangolt Lavendertől, aki nem túlzottan örült, hogy magára hagyja egyetlen elfogadható társasága, lesétált a klubhelységbe, hogy ott várja meg Nevillet és együtt mehessenek Lumpsluck irodájába. Várakozás közben azonban Blaise Zambini lépett oda hozzá. Fekete, egyenes haját laza fejmozdulattal kilendítette a szeme elől és vékony ajkai nyájas mosolyra húzódtak.
– Csak nem Lumpsluckhoz? Elkísérhetlek, ha gondolod – azzal Ginny felé nyújtotta karját. A lány hajlandóságot színlelve egy lépést közeledett Blaisehez, aki erre elégedetten bólintott. Ginny viszont szinte rögtön visszalépett és egy torz, édeskés mosolyt küldött a fiúnak, karját pedig az akkor odaérkező Nevillenek nyújtotta.

Neville felettébb zavartan Ginny meghökkentő viselkedésétől, de a lánnyal karöltve sétált ki a klubhelységből. Értetlenkedése csak a folyosón szűnhetett meg, amikor is Ginny kárörvendő kacagásba tört ki.

– Ez az idióta Zambini azt képzeli övé az egész világ! Odajön hozzám, mintha szívességet tenne azzal, ha elkísérhetne Lumpsluckhoz. Hát most legalább remélem rájött, hogy nem tartom olyan nagyra azt a képzeletei szerint lehengerlő személyiségét!
Neville bizonytalanul mosolygott.
– Nem akartál volna mégis inkább vele jönni?
Ginny hatalmasat sóhajtott és égnek emelt tekintettel rázta meg a fejét:
– Neville, szerinted úgy nézek ki, mint aki egy cseppet is vágyik Zambini társaságára?
Már Lumpsluck irodájához értek, mire Ginnynek teljesen sikerült meggyőznie a fiút, hogy tényleg szívesebben tette meg a kis folyosói sétát vele, mint Zambinivel tette volna.

Lumpsluck szobája felettébb tágas volt, Ginny szerint jóval tágasabb, mint a többi tanár dolgozószobája. A hatalmas, ám üresen álló íróasztallal szemben félkörívben bíborvörös bársonyborítású székek álltak, amik egy részét már elfoglalta néhány diák. Ahogy Ginny és Neville beléptek a szobába Lumpsluck rögtön az oldalukon termett.
– Milyen öröm számomra, hogy eljöttetek! – lelkendezett. – Gyere Neville, foglalj helyet – azzal leültette a fiút egy feszesen ülő mogorva arcú lány mellé, majd korát és termetét meghazudtoló gyorsasággal ismét Ginny mellett állt.
– Az elragadó Weasley kisasszony pedig foglaljon helyet itt – vezette a lányt az egyik szélső székre. Ginny legszívesebben bokán rúgta volna az idősödő Lumpsluckot, nem igazán tudta tolerálni, ha valaki elragadónak, édesnek, vagy éppen bűbájosnak titulálta, de végül sikerült türtőztetnie magát.

Néhány perc múlva Lumpsluck megköszörülte a torkát és vidáman beszélni kezdett:

– Nos, amint látom, már majdnem mindenki megérkezett. Itt az ideje, hogy bejelentsem ki is lesz a mai vendégük… – ekkor hirtelen kivágódott a szoba ajtaja és Blaise Zambini lépett be rajta lendületesen. Lumpsluck őt is kedélyesen üdvözölte és mintha kizárólag Ginny feldühítésére szentelte volna az estét, megmutatta Blaisenek a helyét, éppen a lány mellett. A fiú méltóságteljesen foglalt helyet, s könnyedén még biccentett is Ginnynek, aki azonban csak egy szemöldökráncolással viszonozta a gesztust.
– Amint az imént belekezdtem – hallhatták ismét Lumpsluck hangját a diákok. – be szeretném jelenteni, ki is lesz a mai vendégünk – kezét izgatottan összedörzsölte. – Tulajdonképpen azt hiszem, mindnyájan ismeritek már, de korántsem tudtok róla mindent! – halk kopogás hallatszott és egy sovány, alacsony vörösesszőke hajú férfi lépett be az ajtón.
– Gerard Hanreil! – harsogta Lumpsluck.
Ginny kétkedve rázta a fejét, úgy érezte magát, mintha egy kabaré szereplője lenne. Lumpsluck kedvencei közt ücsörög, közvetlenül Blaise Zambini mellett és pont a legjelentéktelenebb, legcsöndesebb tanárt üdvözlik díszvendégként. Kétségtelenül abszurd helyzet…