Hirtelen koromsötét lett.
Rémület, bizonytalanság és rettenet vette birtokba a lelkeket, zihálás és fojtott kiáltások visszhangoztak a Roxfort falai között. Ginny automatikusan nyitotta száját a varázsige kimondására, de Ron megelőzte.
- Lumos!
Nem történt semmi. Elmaradt a pálca hegyéből előtörő lángcsóva és az ezzel együtt járó melegség is. Ginny érezte testvére zavart döbbenetét.
- Lumos! LUMOS! – Ron szinte öntudatlanul üvöltött, csontjáig hatolt a rémisztő sötétség, csak Ginny józan hangja térítette magához.
- Piroinitio! – a lány behunyta szemét és erősen koncentrált, mégsem történt semmi. Kezdett ő is megijedni. „Miért nem történik semmi? Mi folyik itt?” Még mindig sötétség ölelte őket körül. Neville ide-oda kapkodta fejét.
- Ott mozog valaki!
Nem valaki, hanem valakik voltak azok, akik elrohantak mellettük. Őket valamiért nem akadályozta a homály, magabiztosan szaladtak.
- Állj! – kiáltotta Ginny, lenyelve ijedtségét, és szemeit megpróbálta a feketeséghez szoktatni. Varázsolni nem akart: félt, hogy esetleg bátyját vagy Nevillet találná el. Jobb híján az egyik mozgó alak után vetette magát, elkapva annak talárját. Az alak gyorsan megfordult és nonverbálisan varázsolt, a lány érezte, ahogy felemelkedik a levegőbe. Felsikított, de nem engedte el a talár szélét, az anyag pedig nagy reccsenéssel felmondta a szolgálatot: a szegély Ginny kezében maradt, aki nekiesett egy asztalnak.
- Ginny? – hallotta a lány Ron hangját. Még egyszer belemarkolt a levegőbe, keresve az ismeretlent, de már senki nem volt ott, csak a felborult asztal és az áthatolhatatlan éj. A lány egyik kezében még mindig pálcáját, másikban a talár foszlányát szorongatta. Egy kéz könyökénél fogva felállította őt.
- Ettől az asztaltól nem messze van a lépcső. – szólt alig hallhatóan a lány, mire Neville a falon tapogatózva kereste a kiutat. Vad kiáltások és átkok robaja csengett fülükben. Ron végre valahára meglátta a fényt.
- Erre, gyorsan! – szólt hátra megkönnyebbülten, és kilépett a lépcsőre. Ginnyt teljesen elvakította a fáklyák erős lángja, mindhárman bódultan szaladtak le a lépcsőn.
Ginny csak ekkor pillantott le, kezére. Mikor meglátta a talár leszakított darabját, hirtelen megszédült. Az anyag fekete alapjára zöld szegély volt húzva, de ez az egyszerű jel nekik nagyon sokat jelentett.
- Mardekáros. – jelentette ki Neville sápadtan. Ginny hirtelen rájuk nézett, és vad tűz égett szemében.
- Malfoy volt az.
Ginny levegő után kapkodva ült fel ágyában. Egész testében reszketett, az álom olyan valósághűnek látszott, mintha újraélte volna az eseményeket. Vörös, szétzilált haját hátrasimítva lerúgta magáról a takarót és kiment a hálótermük erkélyére.
A szépen ívelt oszlopok közül remek kilátás nyílt a Beauxbatons parkjára és a már nem működő szökőkútra. Ginny elsírta magát, bár maga sem értette, miért. Ő sosem félt, még a legnagyobb krízishelyzetekben sem. Az álmában – és a valóságban – ő volt az, aki próbálkozott erősebb bűbájjal, aki próbálta megállítani az idegeneket, aki gyorsan felmérte a szituációt és annak megfelelően cselekedett. Most mégis ott állt az erkélyen és némán zokogott.
„Most már szabad sírni.” gondolta magában „Most már senki sem ijed meg látva elkeseredésemet, már nem kell erősnek mutatkoznom mások előtt, csak azért, hogy ők új erőre kapjanak.”
Arcát tenyereibe hajtva, az oszlopnak támaszkodva gyászolta a múltat. Mennyire más ez az iskola, mint a Roxfort! Olyan idegen volt minden itt, és sohasem tudhatta, hogy megérik-e a másnapot a szülei, a testvérei, a barátai. Mégis, legjobban Harryért rettegett. „Hogy tehette ezt velem? Hogy mehetett el csak úgy, és mi lesz, ha nem jön vissza? Akkor mit csináljak?” A kétségbeesés teljesen magával ragadta, egész testében remegett. „Egyedül maradok… Hogy lehetek ilyen önző?! Nem gondolhatok mindig csak saját magamra! Elég volt, Ginny Weasley, ne sirasd a semmit! Harry visszajön, punktum.”
Kisimította tincseit arcából és letörölte könnyeit. Nagy levegőt véve kapaszkodott az erkély korlátjába, és céltudatosan nézte a romot, ami a Beauxbatons kertjéből maradt.
Ekkor hirtelen valaki megfogta hátulról és nagyot lökött volna.
- Ááááááh!
A lány villámgyorsan hátrafordult, de nem látta támadóját. Kipirulva szaladt el az erkély másik oldalára, majd be a szobába, ahol a zavartalanul alvó Lunát és a nyugtalanul forgolódó Asmát látta. Döbbenten csukta be az erkélyajtót. Hogyhogy nem ébredtek fel társnői sikítására? Nem hallotta senki? Lehet, hogy hallucinált? De a lökés nagyon is valóságos volt. Elővette Hermione levelét, amelyen csak egyetlen sor állt:
„A gonoszra is süt a nap.”