Hermione csendben sétált ki a portréajtón. Senki nem vette észre, a többiek túlságosan is elmerültek a mardekárosok kibeszélésében. Egyedül rótta a sötét folyosókat, de pálcáját inkább nem használta, nem akarta, hogy észrevegyék. Hirtelen dühe másodpercek alatt elillant, megint úrrá lett rajta az egykedvűség.
Már az előcsarnokban járt, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Megtorpant, és lélegzetét visszafojtva hallgatta a néma épületet. „Valaki figyel”- futott át az agyán. Nem félt, sőt ... kihívásnak vette. Csak várt. Tudta, hogy az illető nem láthatja őt, legfeljebb a lépteit neszelheti meg. Percekig állt mozdulatlanul, de semmi sem történt. Érdeklődése lelankadt és továbbhaladt. „Talán nem is volt ott senki” - elmélkedett a szabadba kiérvén, de egy hang a fejében ellenkezett vele. Megállt. Visszafordult. Az ajtót az előbb résnyire nyitva hagyta, így nem csapott vele zajt. Léptei óvatosak voltak, lábai mintha nem is érintenék a padlót. A csarnok közepén most néhány alak mozgolódott. Egy pillanatra - tőle szokatlan - kaján vigyor jelent meg az arcán. Tudta, kik azok. Érezte. Ők hárman ... a Mardekárból. Már nyitotta volna a száját, mikor valaki hangos, behemót trappolással rohant lefelé a lépcsőn, egyenesen a sötét alakok felé. Izgatott magyarázást hallott, majd látta, ahogy a csapat elindul felfelé. Egy ember kivételével. Ő maradt.

Hermione akármennyire is fülelt, most nem hallott semmit. „Szóval nem mozdulsz! Majd én teszek róla, hogy ne legyél ennyire nyugodt.” 3 másodpercbe sem telt bele, és már mögötte állt. Érezte a jelenlétét, a kisugárzását, hogy melyik irányba akar lépni vagy fordulni. Az alak kezdett nyugtalan lenni. Hirtelen mozdulattal megfordult, de nem volt mögötte senki. Hermione már rég arrébb lépett. Most megint mögötte állt. A fiú ismét megpróbálkozott egy hirtelen mozdulattal, de közben már a pálcájáért kotorászott. Hermione rendkívül szórakoztatónak tartotta a szituációt, és egy merészebb lépésre szánta el magát. Még mindig az alak mögött állt, de most óvatosan tett felé vagy 4 lépést, és a nyakába lehelt. A fiú összerezzent, és egy ugrással a tőle 3 méterre tornyosuló oszlopnál termett. Egész teste libabőrös lett, majd észbe kapván megszólalt:

-Lumos! - mire fény gyúlt a pálcájából, de nem sok ideje volt nézelődni.

Egy halk motyogást hallott, és ő már nekitántorodva az oszlopnak nézte, ahogy a pálca kirepül a kezéből. A pillanatnyi meglepettség után kezdte felfogni, hogy az oszloppal való találkozása nem volt éppen fájdalommentes. Megpróbált elindulni de néhány lépés után a falnak kellett támaszkodnia, majd hátát nekivetve a padlóra ereszkedett. Így ülve már kezdett enyhülni a hasogató érzés, ami mindenét átjárta. Észbe kapott, hogy is került ebbe a helyzetbe, majd próbált valamit kivenni a csarnokot uraló sötétségből. Arra utaló jel, hogy „támadója” még itt van, egy reccsenés volt. Nézett a hang irányába, de nem látott semmit. A feszültséget szinte tapintani lehetett körülötte. Lassan tudatosult benne, hogy mit is hallott az előbb. „A pálcám!” Eluralkodott rajta a félelem. Baljós előérzete támadt, mintha sötét energiák töltötték volna be a levegőt. Mire feleszmélt, már látta az illető körvonalait. A fiú megdermedt, szívverése felgyorsult, egyre hangosabban kapkodta a levegőt. Egy lágy, suttogó hang szólalt meg:

-Ilyenkor már a hálókörletedben lenne a helyed, Malfoy! - majd a fiú mellé lépett, leguggolt és belebámult az arcába. Alig pár centire volt tőle, mire a lány – tetézve ezzel korábbi cselekedetét – finoman rálehelt Draco homlokára, szárítván az ott megjelent izzadtságcseppet. Rezzenéstelen arccal figyelte a fiú reakcióját.

-Granger! Te ... - még mindig remegett az előbb történtektől, a a düh kezdte elönteni az agyát. Megalázva érezte magát! A lány üres tekintete viszont belé fojtotta a további mondanivalóját.

-Menj fel a szobádba – suttogta Hermione, és látta, hogy Dracon még mindig a rémület uralkodik.

-Hol van a pálcám? - kérdezte, közben próbált minél fölényesebb hangot megütni, persze sikertelenül.
-Mégis milyen pálca? - nézett rá tettetett ártatlansággal Hermione, majd minden további szó nélkül felállt, és elindult abba az irányba, amerre eredetileg menni akart, még a „játék” előtt. Az ajtó megnyikordult, ahogy ütközésig nyitotta, és a lány eltűnt az éjszakában. A nyitott ajtón némi fény szűrődött be a csarnokba, de nem elég ahhoz, hogy Draco a szemével megtalálja a pálcát, így tapogatózni kényszerült. Rátalálván a keresett tárgyra, sejtése beigazolódott. A pálca kettétörve hevert a földön.
-Átkozott boszorkány! - sziszegte, majd feltápászkodott, és átkozta a napot, amikor Dumbledore - hivatkozván Draco zaklatott lelki állapotára a családja körüli botrányok miatt - visszavonta prefektusi kinevezését.
-Csak csatát nyertél, nem háborút! - ezzel elindult a hálókörletébe, nem törődvén azzal, hogy a többiekkel elkerülhetik egymást.

Hermionét elégedettség töltötte el, tisztában volt vele, mennyire megijedt Malfoy. Felszabadultan szökdécselt a tó felé, és csodálattal bámulta a csillagokkal meghintett égboltot.
Hermione a tó partján levetette cipőjét és engedte, hogy a hullámok kellemesen csiklandozzák lábujjait. Teljesen belefeledkezett a víz simogatásába.
-Tudtam, hogy itt leszel - szólt egy fátyolos hang. Luna volt az.
-Tudtam, hogy keresni fogsz - válaszolt hátra sem nézve Hermione.
Luna ledobta talárját, ami alatt csak egy fehér atlétát és egy fehér bugyit viselt. Lassan belépett a vízbe, majd egyre beljebb haladt. Már combjáig ért a víz, amikor hátravetette magát, és lebegni kezdett a felszínen. Hermione csak nézte a lányt, majd ő is levetette talárját, ami alatt csak egy melltartó és egy bugyi volt. Leült a bokáig érő vízben. Luna most felállt, és egykedvűen tette fel kérdését:
-A szüleid?
-Igen. Nyáron - fűzte hozzá, megelőzvén ezzel a következő kérdést.
-Mihez kezdesz most?
-Nem tudom.
Szeretett volna sírni, de nem ment.
-Találtál már valakit?
-Valakit?
-Tudod jól, miről beszélek. Valakit, akin bosszút állhatsz. - mondta szenvtelen arccal.
-Autóbaleset volt. Senkit sem lehet hibáztatni - szíve mélyén persze tisztában volt vele, hogy Luna mire gondolt. Nem kell bűnrészes legyen az, akin levezeti a haragját.
-Ahogy gondolod.
-Úgy gondolom, ahogy te is.
Luna ebből mindent értett, és nem feszegette tovább a témát. Lebukott a víz alá, majd haját hátrasimítva állt fel. A nyár végi szellő könnyed érintésétől megborzongott, majd ismét lebegni kezdett a felszínen. Hermione is beljebb araszolt, s miután megmártózott a tóban, a lány mellé sétált, és ő is feldobta magát a víz tetejére. Nem tudták meddig pihentek ott. Az éjszaka megbabonázta őket, szemükben lányos pajkosság és női vágy csillogott egyszerre. Egyszer csak azon kapták magukat, hogy egymással szemben álltak, testük lúdbőrzött, és érzéki csókot leheltek a másik forró ajkára. A csók után mélyen egymás szemébe néztek, majd szó nélkül kimentek a partra. Nem voltak szerelmesek, csak kicsit különcök.
Kezükbe fogták talárjukat és elindultak befelé a kastélyba. A padlót bámulva kívántak jó éjt egymásnak, majd elindultak mindketten a saját Házuk felé.

Éjfél körül járhatott az idő, mikor Hermione belépett a portrélyukon. Csendben osont végig az előtérben.
-Gondoltam megvárlak - nyögte egy remegő hang.
Hermione a kandalló felé kapta a fejét, ahol Harry kuporgott, és bámulta őt. Látszott, hogy kínosan érezte magát, nem számított rá, hogy legjobb barátnője egy szál fehérneműben fog megjelenni. A fekete együttes nedves csillogása és a lány kisebb zavara lázba hozta Harryt. Már-már szemérmetlenül méricskélte őt, szemét végigfuttatta minden apró kis részleten. Még sosem látta így, és rendkívül izgatónak tartotta. Hermione magára kanyarította a talárt, és halkan kinyögte a menekülést biztosító mondatot:
-Megyek, lefekszem.
Volt egy sejtése, hogy Harry ma valami egészen újat fog álmodni. Nem tévedett.