Másnap reggel, mikor felkelt Hermione, egyedül volt a hálóban. A többi lány valószínűleg már rég lement. Gyorsan lezuhanyzott, felöltözött, majd elindult a Nagyterembe, hogy ő is csatlakozzon a reggelizőkhöz. Körbe se nézve leült, és egy pirítóssal szemezve köszönt az asztal mellett ülőknek.
-Milyen sokáig aludtál – jegyezte meg Parvati.
-Valóban – mondta Hermione, és elkezdte megkenni vajjal a pirítóst.
-Hát nem beszél túl sokat mostanában – súgta Parvati Lavender fülébe, amit persze Hermione tökéletesen hallott, csak épp nem érdekelte. Bambult maga elé, majd a reggel folyamán először, ránézett Harryre. Azt látta, amit várt. Harry lopva őt nézte, szemében zavar és kíváncsiság tükröződött. Amikor a lány elkapta a titkos pillantásokat, ő elszégyellte magát, és lesütötte a szemét.
-Jól aludtál Harry? - Harry kezéből kiesett a kés, amivel épp egy szelet kalácsot akart megkenni.
-Igen – nyögte ki, de nem nézett a lány szemébe – remekül.
-Akkor jó.
Ron felkapta a fejét a szokatlan hangnemben zajló párbeszédre, de mivel barátai közül egyik sem nézett rá, újra belefeledkezett a reggelibe.

Harry nem aludt jól. Egész éjjel álmodott, természetesen Hermionéról. Álmában látta őt, ahogy a kandalló előtt áll és vetkőzik. Nagyon lassan, simogató mozdulatokkal tolta le magáról a ruhadarabokat. A fiú sóvárogva nézte őt a függöny mögül, miközben vegyes érzelmek kavarogtak benne. Kívánta a lányt, legszívesebben leteperte volna a kanapéra, és magyarázkodás nélkül … de ekkor beugrott valami más is, mégpedig a bűntudat. Bűntudata volt amiatt, hogy Ron titkos szerelmét – amiről még neki sem beszélt, mégis annyira nyilvánvaló volt – lesi meg és perverz képzelgéseket fűz hozzá. Hiába hunyta be a szemét, őt látta. Egyszer csak zuhanni kezdett, szeme előtt képek pörögtek Hermionéról, kettőjükről. Mikor felkelt, kialvatlan szemekkel meredt a tükörbe. Tudta, hogy nem ez volt az utolsó nehéz éjszakája.

Harry a reggelinél próbált nem Hermionéra figyelni, de a szemét valahogy vonzotta a késve érkező lány. Évek óta ismerte és most úgy érezte, nem tud betelni a látványával. Bosszantotta a tudat, hogy hirtelen mennyire gyenge és sebezhető lett. Ha akkor nem várja meg, ha nem jut eszébe, hogy ápolja legjobb barátnője lelki világát a tragédia miatt …
Harry jobbnak látta felmenni a hálókörletbe a könyveiért. Remélte, hogy délutánra kitisztul a feje.
Többen is követvén a példáját felálltak, és elindultak készülődni az órákra.

Már csak Hermione ült az asztalnál, még mindig az első pirítóst szorongatva. A terem majdnem teljesen üres volt. Mély gondolataiból idegesítő viháncolás ébresztette fel. „Parkinson. Dühítő egy lány. Nem csoda, mardekáros.” A lány épp egyik osztálytársával pusmogott. Annyira elmerültek a pletykálkodásban, hogy észre sem vették, ki mögött haladnak el.
-És? Megcsókolt már? - kérdezte kíváncsian a lány.
-Igen – mondta Pansy hangos nyüszítés kíséretében.
Hermione tudta, hogy hazudik. „Hát ennyire ostobák ezek a mardekárosok? Egyik rosszabbul hazudik, mint egy háromhetes pástétom, a másik meg van olyan hülye, hogy elhiszi!”
-És milyen?
-Hű, hát jó.
A további diskurzust már nem hallotta, mert addigra eltávolodtak tőle, de újabb gonosz kis terv villant át az agyán.

A dupla Átváltoztatástan után egyedül sétált a folyosón. A tanárnő elégedett volt vele, tökéletes munkát végzett, amit 5 ponttal és hangos szöveges dicsérettel jutalmazott. Tény, hogy az augusztust – figyelemelterelés gyanánt – a már előre megvett hatodéves könyvek bemagolásával töltötte. Még egy kis gyakorlást is megengedett magának a pálcával, persze csak akkor, amikor nagynénje már elaludt. Kedves asszony volt, bár elég együgyű. Úgy tudta, hogy Hermione az Államokban tanul egy bentlakásos iskolában, és nem is feszegette a témát.

Menet közben gondoltai elkalandoztak. Dupla Legendás Lények Gondozása jött, de Hagrid üzent a tanulóknak, hogy az óra 30 perccel később kezdődik. „Vajon mit csinál Hagrid, hogy később kezdünk?” De nem volt ideje tovább gondolni, mert hirtelen nekiütközött valaminek. Pontosabban valakinek. Dühödten kiáltott rá Malfoy:
-Te meg mégis mi a fenét csinálsz?! Jó lenne, ha kinyitnád a szemed!
-Hermione a földön guggoló fiúra nézett, aki most egy csomó egyforma füzetecskét szedegetett össze, rajta Bájitaltan-jegyzetek a RAVASZ-hoz felirattal.
-Nahát, a tanár úr mostanában hordárnak használ a szabadidődben?
Malfoyt kezdte elönteni a méreg, a kupacot a földön hagyta, majd felegyenesedett és a lány szemébe nézett.
-Te ki nyamvadt! Mégis kinek képzeled magad? Módot fogok rá találni, hogy keserítsem meg az életed! - Hermione most elmosolyodott, ami Draconak nagyon nem tetszett.
-Te fenyegetsz egy prefektust, Malfoy?
A két diák farkasszemet nézett egymással, amiből egyértelmű volt, ki kerül ki győztesen. Malfoy ingerülten, már-már remegő hangon folytatta:
-Nem felejtem el, ami tegnap éjszaka történt!
-Mi? - jött az ismert visító hang. Draco megfordult, és mögötte állt Parkinson, Crack, Monstro és még néhány hatodéves mardekáros. Szerencsétlenségére épp akkor értek oda, amikor kimondta azt az igen könnyen félreérthető mondatot. Visszanézett Hermionéra, akinek addigra mosolya elégedett vigyorrá alakult át.
-Én sem Draco! - szólt Hermione, majd egy puszit nyomott a mutatóujjára, és azt a fiú szájához érintette.
Mindenki döbbenten nézte őket, Draco képtelen volt megszólalni. Porig alázta őt a házbéliek előtt! Még hogy róla, egy aranyvérű, nemesi ősökkel rendelkező Malfoyról azt gondolják, hogy egy sárvérűvel összeáll! A lány felsőbbrendű tekintettel nézett Pansyra - akin látszott, hogy majd megeszi a féltékenység – és szépen továbbment.

Pansy, Crack és Monstro csak annyit tudott az előző estéről, hogy mikor visszamentek Malfoyhoz, már eltűnt. És ezen jelenet után nem volt kétséges számukra, hová. Draco nem az a típusú ember volt, aki el kezd magyarázkodni, főleg ha ő jött ki vesztesen egy küzdelemből. Ezért nem mesélte el nekik az előző estét és úgy döntött, ezen párbeszéd tartalmát sem osztja meg velük.
-Még megfizetsz, sárvérű! – préselte ki a szavakat a fogai közt, majd a még mindig kábulatban lévő mardekárosokat magukra hagyva elsietett abba az irányba, amerre Hermione ment.

Két rövid folyosón fordult be egymás után, bár fogalma sem volt róla, merre induljon. Inkább érezte magát egy menekülő embernek, mint Granger üldözőjének. Mégis megtalálta. Hermione mereven bámult ki egy ablakon, fel sem figyelvén az érkező fiú zilálására. Draco stratégiát váltott. Közvetlenül a lány mögé állt, megragadta kezeivel a felkarját, és erősen megrázta!
-Veled meg mi a fene van Granger? Ez nem te vagy! - közben megfordította őt, és újra megragadta két oldalról a felkarjánál fogva.
-A támadásaid aljasak és előre kiterveltek! - mondta haragosan, és közben észre sem vette, hogy közelebb hajolt hozzá, és most már csak centik választották el a két arcot egymástól.
Hermione hűvös, arisztokratikus tekintettel nézett vissza rá.
-Nahát, Malfoy az igazság bajnoka! Hogyhogy nem a Griffendélbe kerültél?
Szeméből sugárzott az elégedettség, és amikor Malfoy még jobban megszorította, fájdalmas nyafogás helyett csupán egy apró nyögés hagyta el az ajkát. A fiú meg mert volna esküdni rá, hogy griffendéles inkább élvezte ezt, mint felbosszantotta volna. Gyanakodva kezdte el vizslatni a barna szempárt, aminek gyönyörű csillogását Hermione a legközönyösebb tekintetével sem tudta volna elnyomni. Valami elkezdte égetni belül. Egy furcsa érzés. Megborzongott a lány tekintetétől, majd – maga sem tudja miért – közelebb hajolt és mélyen beszívta a lány hajának illatát. Teljesen elbódult, szorításán engedett, és elgyengülve állt már-már a falnak támaszkodva. Vágyakozón bámulta Hermione puha ajkait. „A fenébe”-ocsúdott fel Draco, majd elengedve a lányt elsietett.

„Merlinre, erre nem számítottam” - futott át Hermione agyán, miközben elindult Hagrid kunyhója felé.

„A francba, Piton feljegyzései” – jutott eszébe Malfoynak, majd irányt váltott, és megindult a folyosón hagyott füzetekért.