Mikor Malfoy leért a Tiltott Rengeteg széléhez, az óra még nem kezdődött el. Kisebb csoportokra bontva beszélgettek az emberek, de így is jól kivehető távolság volt a griffendélesek és a mardekárosok között.
Szemével direkt nem kereste a lányt. Nem akart tudomást venni róla, nem akart belenézni a diadalittas tekintetébe. Gyűlölte őt, mert ott, akkor nem tudta eléggé gyűlölni ahhoz, hogy megleckéztesse. Olyan számára eddig ismeretlen érzések kerítették hatalmába, mint gyengeség, bizonytalanság és kétkedés. Bábként használták , és ezért szánalmasnak érezte magát.
Bosszantotta, hogy amit eddig hideg vérrel megtett volna, most képtelen volt rá. Úgy kábította el Hermione hajának illata, mintha Piton mesterfőzetei egyikét használná. Az a forró érzés a mellkasában, az a zavarodottság a lelkében. Ahogy a lány ajkait nézte, lehetetlen dolgok jutottak eszébe! Elbűvölte az a gyönyörű forma, ahogy résnyire nyitva hagyta a száját.
„Mintha … meglepődött volna! Talán nem is számított rá, hogy én utána megyek, és … még ezek után is úgy tűnt, hogy nem zavarta a közelségem!”
Gondolatiból felébredve a griffendélesek felé fordult, és keresni kezdte Hermionét. „A fenébe is! És akkor mi van? Ettől csak rosszabb a helyzet”- magyarázott magának, és abbahagyta a keresést. De aztán mégis visszanézett, és ezzel az alkalommal már ki is szúrta őt. „Hát persze” - gondolta savanyúan. A lány Harryvel és Ronnal beszélgetett. Pontosabban csak Ron beszélt, Hermione a mostanában felvett arckifejezéssel nézett maga elé, Harry pedig, hát ő furcsa volt. Ront nézte, de közben vörös volt a feje, mint egy rák. „Hát ebbe a majomba meg mi ütött?” - tanakodott Draco.

Tovább már nem volt ideje elmélkedni, mert megérkezett Hagrid. Néhány igencsak érdekesnek mondható teremtményt vezetett elő, és lelkesen magyarázott a kitenyésztésük körülményeiről. Meglepő módon ezek növényevők voltak, és az óra további részében ezeket a lényeket abrakolták el. Az óra végén mindenki fáradtan, szutykosan ment fel a Házába. A többieknek ennyi volt a tanítás arra a napra, de Hermionénak még hátravolt a Rúnaismeret órája. Egy gyors fürdés után fáradtan ballagott a tanterem felé, amikor ismerős arcot vélt felfedezni a terem előtt.
-Ginny mondta, hogy itt lesz órád.
-Szia Luna.
-Veled meg mi történt? - nézett kérdőn Hermionéra, akin Hagrid órája leginkább a szeme alatti fekete karikákban mutatkozott meg.
-Nem fontos – legyintett fáradtan a lány, majd elterelte a szót – és neked milyen napod volt?
-Érdekes. Pitonnal volt órám, és levont a Hollóháttól 10 pontot, mert ringatóztam az üstöm mellett.
-Miért ringatóztál?
-Mert szólt a zene.
-Pitonnál zene? - nézett kérdőn Hermione.
-Igen, de úgy tűnt rajtam kívül senki nem hallja, mert Piton marha dühös volt – rántotta meg a vállát a lány. Látszott rajta, hogy Piton nem elég ahhoz, hogy kihozza a sodrából.
-Értem – mondta szemrebbenés nélkül.
-Lenne kedved találkozni, mondjuk holnap este? - kérdezte Luna.
-Persze, de miért holnap? - kérdezte kíváncsian a griffendéles.
-Ma Asztrológia lesz éjfélkor – mondta Luna – és lehajtotta a fejét.
Hermionéban ez a mozdulat gyanút keltett, úgyhogy most még inkább fúrta a kíváncsiság az oldalát. Titokzatos jelenségnek tartotta Lunát, és szerette volna minél jobban megismerni, bár még maga sem tudta miért. Talán mert vonzotta a különcsége és még inkább a bátorsága.

Közben megérkezett lassan az egész csoport, és amikor a professzor is befutott Hermione még egy utolsó pillantást vetett Lunára:
-Akkor holnap. Ugyanott és ugyanakkor.
-Várom.
-Én is.

Hermione az óra után visszament a klubhelységbe. Ott olyan nyüzsgés volt, mintha a Weasley ikrek tértek volna vissza. Persze nem erről volt szó, csupán már most kirakták a Kviddincs meccsek első félévi sorsolását. Mellette egyben meghirdették az üres posztokra szóló jelentkezést is.

-Áh, a Griffendél - Mardekár meccs az utolsó! Még van időnk felkészülni! - kurjantotta el magát Ginny.
-A legjobb formánkat kell hozni, ha le akarjuk győzni őket!
-Előbb meg kéne találni a megfelelő embereket a hiányzó posztokra!
-Hát igen - mondta szomorúan Ron - eléggé megcsappantunk.
A felsőbb évesek már aznap délután izgatottan készültek a Kviddics-válogatásra, amíg az elsősök álmélkodva bámulták Harry Tűzvillámát és az azt próbálgató csapattagokat. Olyan felhőtlennek tűnt minden. Egy kis időre sikerült mindenkinek megfeledkeznie az elmúlt néhány hónap eseményeinek nyomasztó súlyáról. Hermionéban vegyes érzelmek próbáltak felszínre törni. Szomorú volt, mert tudta, hogy már semmi sem olyan mint régen, de boldog is, mert látta a gyanútlan elsőéveseket, akik még mit sem sejtenek a gondokból. Egy pillanatra megfeledkezett önmagáról, és egy szívből jövő mosoly jelent meg az arcán.
Harry persze elkapta ezt a mosolyt, hiszen mindig lopva figyelte Hermionét. Mintha a régi kislányt látta volna, akit már 5 éve, hogy megismert. Boldogság töltötte be a szívét, és ő is átadta magát a varázslatos délutánnak.

A keddi nap gyorsan eltelt, és egyáltalán nem lehetett eseménydúsnak nevezni. 2 Bűbájtan, 2 Sötét Varázslatok Kivédése, a legvégén pedig 1 Mágiatörténet volt. Ebéd után az osztály Firenze délutáni órájára rohant, amíg Hermione Számmisztikára ment. Minden tanár különösen kedves és elnéző volt. Ron szerint Dumbledore keze volt a dologban, és Harry most az egyszer igazat adott neki a képtelen ötletében. Hermione még házit sem kapott Számmisztikából, ami jelen esetben egyáltalán nem zavarta.


Mikor a lány felment a klubhelységbe,az szinte üres volt. Mindenki kint élvezte a napsütést, a kellemes nyár végi időt. Csak néhány elsős állt elveszetten a kandalló előtt, és suttogva beszélgettek első órájukról Pitonnal, nem éppen fényes véleménnyel.
A lánynak nem volt kedve a többiek után menni, inkább úgy döntött, hogy bemegy a könyvtárba és átlapoz néhány érdekes könyvet a legeldugottabb sarokban.
Útközben elhaladt Draco mellett, aki rá se nézve szaporázta meg a lépteit, nehogy bármiféle kontaktus alakuljon ki közöttük. Hermione belül mosolygott, de a többi szembe jövő ezt nem láthatta.
Draco, hát ő próbált megfeledkezni a korábban történtekről. Elhatározta, hogy meg nem történté teszi magában az eddigi eseményeket, és új lappal indul. Persze a biztonság kedvéért ezután csak akkor fog szurkálódni, ha együtt van a mesterhármas, mert Weasleyt és Pottert könnyen ki tudta hozni a sodrából, és így sokkal biztonságosabb volt. Így nem juthattak eszébe képtelen gondolatok a griffendéles lányról.

Hermione a könyvtárba érvén örömmel vette tudomásul, hogy egyedül tartózkodik a helységben. Úgy gondolta, hogy a helyben olvasható könyveknél nézelődik, mert azok ritkábbak és találhat köztük valami érdekeset. Ahogy nézegette a poros ódon polcot, feltűnt neki egy könyv, ami fekete állatszőrbe volt kötve, és bronz színű cirádás vonalak kanyarogtak az oldalán, de nem formáltak betűt. Leemelte a könyvet, amin persze nem volt semmilyen cím, csak egy lakat.
„Hát ez meg hogy kerülhetett ide? Ez biztos, hogy a zárolt részlegből van.” Ha tavaly talált volna egy ilyen könyvet, valószínűleg odavitte volna Madam Cvikkernek. De most máshogy látta a dolgot. Úgy érezte nem tud parancsolni a kíváncsiságának. Tudni akarta mi van benne. Nem azért, mert számított bármire is, csupán olthatatlan tudásszomja felülkerekedett a normális észérveken. Fogta a könyvet, beletuszkolta táskájába - amiről maga sem tudta, miért vitte magával tanítás után - majd elhagyta a könyvtárat.

A könyvet nem akarta napközben elővenni, inkább úgy döntött, hogy majd hétvégén éjszaka felkeresi a Szükségszobát, és akkor belemerül az olvasásba. Nem lett volna túl jó ötlet napközben olvasgatni tiltott vagy veszélyes varázslatokról. A hálókörletbe visszaérvén ledobta táskáját az éjjeli szekrénye mellé, majd ruhástól bedőlt az ágyba, és perceken belül elaludt.

Este háromnegyed tíz körül már indulásra készen állt. A portrénál hátra fordult, és látta, hogy Harry nézi őt, de nem mer megszólalni.
-Ha akarod, megvárhatsz – jelentette ki a lány könnyedén, majd minden további magyarázkodás nélkül kilépett a lyukon.
Harry nem szólt semmit, csak szégyenlősen lesütötte a szemét. A terve, hogy megkérdezi mégis hová megy, kudarcba fulladt. Csak ült bambán és azon gondolkozott, vajon megvárja-e, de a választ már tudta.

Hermione a tóhoz érkezvén már ott találta Lunát, aki mozdulatlanul állt, és a távolba meredt. Mellé állt, és ő is elgondolkozott. Egyikük sem szólalt meg. Mindketten még az iskolai szoknyát és egy fehér inget viseltek. Hermione nyakig begombolkozott, amíg Luna lazán, félregombolva viselte az inget, a legfelső 2 gomb pedig hiányzott.

-Mehetünk? - kérdezte nyugodtan Luna.
A griffendéles bólintott, majd elindultak. Azt nem tudta pontosan hová, csak annyi tudatosult benne, hogy a Tiltott Rengeteg felé tartanak.
Egy darabig csendben voltak. Nem az a kínos csend, inkább az a megnyugtató, amikor olyan érzés járja át az embert, hogy a szél mindjárt a hátára kapja, és elrepíti messzire, ahol nincs a testnek súlya csak a léleknek.
Hermione észre sem vette, hogy már a Rengetegben járnak, és nem is éppen a szélén. Hiányzott belőle a megszokott aggodalom, ami mindenkin végigfutott, ha az erdő közelébe ment. Egyszer csak Luna megtorpant, és megszólalt:
-Megérkeztünk
-Hermione most kezdett csak körül nézni, eddig nem is figyelte merre járnak. Üres gondolatokban elmélyedve követte a lányt, nem törődvén a környékkel.

Szemben velük egy elég kicsi, fából összetákolt házikó volt. Elindultak az épület felé.
-Az ajtó nem volt zárva, így Luna belökte, megvárta hogy Hermione is belépjen, majd pálcájával suhintva megszólalt halkan:
-Nitor!
Ekkor kis csillagszerű pontok jelentek meg mindenhol, ezüstös fényben úsztatva az egész helységet. A helység leginkább egy hosszú, széles, végtelen folyosóra hasonlított. Furcsa ábrák voltak a falra festve. Értelmetlen írások, pálcikaember rajzok, de akadtak szépen kidolgozott, már-már mesterművek is, és ezek a furcsaságok persze mind mozogtak. Ami igazán különlegessé tette az egészet, hogy minden ezüst színű volt. Apró szárnyas lények éledeztek a festményeken, majd egy nyújtózkodás után kis pálcájukat meglendítve kékes fényben úszó szikrákat szórtak a helységre. A kis szikrák szétszéledtek a teremben, és most két oldalt a fal mentén fekete „kupacok” tűntek fel, amik eddig nem voltak láthatóak. A kupacok közül egy-kettő mozgolódott, míg a többi mereven hevert a kőpadlón. Csak most tudatosult Hermionéban, hogy hol vannak.
-Thesztrálok – súgta a levegőbe Hermione, hangja kristályosan csengett a földöntúli atmoszférában.
-Luna megfogta a griffendéles kezét, és finoman húzta maga után. Ahogy végigvonultak a folyosón, a festményekben egyre több kis tündérszerű lény kelt fel, és suhintott pálcájával, ezzel láthatóvá téve csendben pihenő rémlovakat. A helység hűvös volt. Megint az a nyugalom járta át Hermione testét, amit a thesztrálok megérintésekor érzett. Mintha fagyos villámok cikáztak volna az ereiben, mindig teste más és más pontján felvillanva. A mámorító érzés elkábította őt, úgy érezte már nem is lépked, hanem csak siklik a folyosón.

Egyre hidegebb lett, leheletük már meglátszott, de ők nem fáztak, csak csodálták a kékes-ezüst színben pompázó világot. Hermione elvarázsolva bámészkodott, nem akart innen elmenni! A merengésből Luna ébresztett fel, aki lassított, és kezével egy ajtóra mutatott baloldalon. A két lány odalépett és gondolkozás nélkül megtaszították egyszerre. Az kinyílt, de sötét volt bent. Beléptek, és most pálca nélkül, magától világos lett.

Hermionéba hasított a felismerés: mintha a Tiltott Rengeteg szélén állt volna. Maga előtt a Roxfortot látta, annyi különbséggel, hogy ez ezüstszínű volt, mint minden más itt: így a fák, a fű az erdő, az ég, Hagrid kunyhója, minden.
-Az élet és a halál mezsgyéjén vagyunk – mondta fátyolos hangon Luna.
-Hogy hol?
-Ha bemennél a kastélyba, az egyetlen akiket látnál, azok a kastély szellemei. A különbség most annyi, hogy meg tudnád érinteni őket.
Hermione elképedve hallgatta Lunát, továbbra is csak bámulta a kastélyt, ami most leginkább egy kristálypalotának tűnt. Kábultan nézte a csillagos eget, majd megszólalt:
-Milyen volt az asztrológia órád?
-Csodálatos – mondta mély áhítattal Luna, amit még jelen körülmények közt is furcsának tartott Hermione.
Luna előresétált néhány métert, majd lefeküdt a fűre, és tovább bámulta a csillagokat. A griffendéles követte a példáját. Hermione nem akarta annyiban hagyni a beszélgetést, kíváncsi volt, hogy Lunát miért ejti ennyire kábulatba a Jóslástan, bár tisztában volt vele, hogy a hollóhátas mindenben hisz, amit más bolondságnak vagy képtelenségnek tartana.
-Kinek az órájára jársz?
-Firenze – mondta ki a nevet bársonyos hangon Luna, amiből Hermione mindent megértett.
-Érzel valamit iránta?
-Csodálatos teremtmény. Gyönyörű, bölcs és nagyon nagy tudású. Úgy beszél a csillagokról, mintha ő is közülük jött volna, hogy mesélhessen a múltjukról és a jövőjükről.
Hermione nem kérdezett többet. Szeme most a fák levelein időzött el.
-Olyan más itt minden. Nem csak a színekre gondolok, hanem … nem érzek fájdalmat. Minden olyan távolinak tűnik. A suli, az órák, a kviddincs, Harry, Ron, Malfoy.
Az utolsó névnél kicsit megakadt a hangja, ami Lunának épp elég volt, hogy rákérdezzen.
-Malfoy? Mióta számít nálad az ő közelsége?
Hermione nem jött zavarba, hanem teljesen természetesen folytatta a mondanivalóját. Tudta, hogy Lunában megbízhat, hogy megértésre talál, ahelyett hogy kérdőre vonná.
-Minden olyan gyorsan történt. Egyik nap még a szüleimet gyászoltam a szobámban, másik nap pedig már a Roxfort Expresszen kínoztam őt – nagy levegővétel után folytatta. - És élveztem. Élveztem, hogy a fájdalmam az ellenségemnek is fájdalom, még ha nem is ugyanolyan formában.
-Ez érthető.
Hermione elmosolyodott.
Ebben a pillanatban egy rémisztő üvöltés törte meg a csendet. Luna felpattant, arcán kétségbeesés tükröződött. A griffendéles nem is a hangtól ijedt meg annyira, inkább Luna arckifejezése keltett benne aggodalmat.
Biztos volt benne, hogy a hollóhátas lány nem véletlenül riadt így meg.