„Ebben a pillanatban egy rémisztő üvöltés törte meg a csendet. Luna felpattant, arcán kétségbeesés tükröződött. A griffendéles nem is a hangtól ijedt meg annyira, inkább Luna arckifejezése keltett benne aggodalmat. Biztos volt benne, hogy a hollóhátas lány nem véletlenül riadt így meg.”


Az üvöltés után baljós csend ült a tájra. Luna feszülten figyelt, Hermione pedig a lány arcát fürkészte, és nem sok jót jósolt belőle.
-Talán elment – mondta bizonytalanul a griffendéles.
-Nem. Közeledik. Minket akar – suttogta Luna.
Hermionéban megállt a lélegzet. Egy pillanatra szúrást érzett a szívében. Sosem rémült még meg ennyire. Remegve körbe nézett, de nem látott semmit.
-Állj fel, de nagyon lassan – a hollóhátas továbbra is suttogóra vette a hangját.
Mindketten feltápászkodtak, és osonva elindultak az ajtó felé. Mintha sokkal hangosabban ropogott volna a fű a lábuk alatt. Néhány másodpercen belül átléptek a folyosóra, és behúzták az ajtót.

Hermione fellélegzett, de mikor Lunára nézett, megfagyott benne a vér. A lány még mindig rémült volt, és alig hallhatóan nyögte ki azt a szót:
-Futás!
Megfogta a griffendéles kezét, és maga után rántva őt őrült módjára rohanni kezdett. Az erőltetett futástól a lépteik már nem olyanok voltak, mintha suhannának, hanem mintha valaki üvegpoharakat vágna a földhöz teljes erejéből. A thesztrálok szinte mind felébredtek és felálltak.
-A thesztrálok! - mondta fuldokolva Hermione, de több nem jött ki a száján, mert a rohanástól már alig kapott levegőt.
-Az nem baj! - nyögte a másik lány – legalább feltartják őket.
„Őket? - rémült meg még jobban a griffendéles – hát többen vannak?” A pánik most már teljes volt. Sírás fojtogatta, már nem tudott koncentrálni. A félelem eluralkodott rajta. Nem értette miért nem értek még ki, hiszen befelé sokkal rövidebb volt az út. Nem látta a folyosó végét, mintha eltűnt volna a végtelenségben. A trappolásuk által keltett zaj egyre erősödött. Most már nem csak üvegtörést lehetett hallani, hanem olyan volt, mintha egy egész kamarazenekar kezdett volna össze-vissza játszani a hangszerein. Hermione lábai szinte ólom nehézségűekké váltak. Luna érezte, hogy barátnője kezd lassulni, és ellenkezést nem tűrő hangon rákiáltott:
-Szedd össze magad! Ha nem hiszed el, hogy kijutunk, akkor sosem jelenik meg az ajtó!
-Megpróbálom – válaszolta Hermione, de már szinte üvöltenie kellett, hogy a saját hangját hallja.
Összeszedte minden bátorságát és lelki erejét, majd a megszokott stílusban, észérvekkel magyarázta magának, hogy márpedig az ajtó ott van, és igen is ki fognak jutni!
Erre a gondolatra az ajtó rögtön megjelent, és mielőtt még lassíthattak volna, kirohantak a sötét éjszakába. A fékezés után Luna megfordult, behúzta az ajtót, de mielőtt bármit is tehetett volna, Hermione előkapta a pálcáját, és a legerősebb ajtózáró bűbájt bocsátotta a zárra, amit csak ismert.

-Ez nem tart soká – lihegte barátnője – pillanatok alatt porrá zúzzák az ajtót.
-Mégis kik?
-Hát ők, a Szolgák! A halál szolgái! Szomjazzák az életet, és bármit megtennének érte! De minek is magyarázok, inkább .. - de ekkor irdatlan üvöltés szakította őt félbe. Törés, zúzás zaja hallatszott az ajtó mögül.
-Gyerünk – iramodott neki Luna – a thesztrálok nem tudják sokáig feltartani őket!
Ismét futásnak eredtek, de most sokkal félelmetesebbnek érezte Hermione a Tiltott Rengeteget. A nagy sietségben orra bukott, arccal egyenesen egy sárgödörbe. Undorodva kaparta le arcáról és hajáról a sarat, miközben felvette újra Luna tempóját. Kicsit lassítottak, most inkább futólépésben haladtak. Az előző eséstől sajgott Hermione karja. „Ki kell másznom az önsajnálatból, az életünk múlik rajta!” De mire észbe kapott, a hollóhátast sehol sem látta. Kétségbeesetten kapkodta a fejét, amikor észre vette, hogy előtte valami bugyog, talán egy mocsártócsa, amiből egy bozontos hajkupac látszik csak. Belemarkolt a kezével, és elkezdte húzni. Pillanatokon belül előkerült Luna feje is. Hermione itt már a hónaljánál fogva húzta ki. A lány felköhögött egy kis sarat, majd rögtön megszólalt.
-Gyorsan, el kell bújnunk. Nincs időnk menekülni.
A griffendélesen kezdett megint eluralkodni a pánik, fejét össze-vissza kapkodta, de nem talált egyetlen épkézláb búvóhelyet sem. Luna felemelte a kezét, és egy nagy fára mutatott.
-Az odvába, bújjunk a fa odvába!
-De Luna, az egy Teliholdas Mangólia, mi van ha erre jár egy vérfarkas?!
-Ne törődj vele, kisebb bajunk is nagyobb annál – de be se kellett fejeznie, mert Hermione már őt támogatva elindult a fa felé.
-A fán tényleg volt egy odú, amin éppen hogy csak befértek. Bemásztak mindketten. Elég szűkös volt a hely, viszont fényt a nyíláson kívül még több helyről is kaptak. Szorosan egymáshoz simulva, remegve várták, hogy mi fog történni. Megint hallatszott az üvöltés, de most már nem csak egy, hanem egymás után több is.
-Legalább 5-en vannak – nyögte Hermione, de Luna csendre intette.

Hallották, ahogy a faágak recsegnek a közeledő lények alatt. Dühösen, vérengző hörgéssel keresték a két lányt. Az odú mellett megálltak, idegesen mocorogtak, majd az egyik hirtelen bedugta a fejét a nyíláson. Mivel hatalmas méretű teremtmény volt, csak a fél pofája fért be, ami leginkább egy farkaséra emlékeztetett. Hermione sikoltani akart, de Luna gyorsan szája elé tette a kezét, mielőtt megnyikkanhatott volna. A pofa csak mozgott föl-alá, a szájából kilógó agyarakról zöldes takonyszerű nyál csöpögött Luna lábára. A lánynak eleredtek a könnyei, de meg se mukkant. Néhány perc után a Szolga kihúzta pofáját az odúból, majd társaival együtt elindult abba az irányba, amerről jöttek.
-Bocsáss meg – mondta zavarodottan Luna.
-Te tudtál róluk? - kérdezte vádlón Hermione.
-Igen, de teliholdkor sosem jönnek elő. Nem értem, mit kerestek akkor ott.
-Hogyhogy nem találtak meg?
-Mivel nem evilágiak, nem érzik az emberek szagát. Viszont a hallásuk annál kifinomultabb. Az előbbi csak egy trükk volt. Az áldozat rémületét használják ki. Arra számítanak, hogy riadalmunkban felsikoltunk, és akkor leleplezzük a hollétünket.
Egy pár másodperc után Luna ismét megszólalt:
-Menjünk, mielőtt tényleg ránk találna egy vérfarkas.
-És mi van ha visszajönnek? - Aggodalmaskodott a griffendéles.
-Nem fognak. Nem bírják sokáig ezen az oldalon.
Kipréselték magukat a lyukon, mire Hermione felsikkantott.
-Luna! A kezed! – majd rámutatott az ing ujjának egykori helyére, ahol most 3 ocsmány piócaszerű nyálkás valami lüktetett.
-A fenébe! - mondta Luna de addigra Hermione előkapta a pálcáját és kimondta a varázsigét:
-Flamma! - Kisebb lángcsóva csapott ki a pálcából, és a lány elkezdte leégetni a hollóhátasról a kis ocsmányságokat.
-Mire befejezte, már teljesen lehiggadt. Arca még mindig sápadt volt – akárcsak Lunáé – de már sikerült összeszednie magát, és újabb beszélgetésbe belemenni. Látta, hogy barátnőjét bűntudat gyötri, ezért úgy döntött, feloldozást ad neki.
-Köszönöm, hogy megmutattad nekem azt a helyet. Igazán gyönyörű volt.
-Majdnem széttépték a testünk, és elrabolták a lelkünk.
-Megérte – mosolygott Hermione, majd félresöpörte Luna arcából a koszos és nedves hajszálakat, és hatalmas, csillogó szemeibe nézett. Most már mindketten mosolyogtak, és elindultak a kastély felé.

A Rengeteg szélén megneszeltek valamit, így lépteiket óvatosabbra vették, és megindultak
a hang irányába. Hagrid kunyhójából jött, ahol Hagrid és Dumbledore professzor beszélgettek.
-Biztos benne Hagrid?
-100 százalékosan professzor! Ma éjjel megint átjöttek a kapun, pedig ma telihold van!
-Ez rendkívül aggasztó. Bár a Roxfortig úgysem jutnának el soha, de mégis csak szokásaiktól eltérően viselkednek. Mit jelenthet ez?
A két lány összenézett, és jobbnak látták, ha mennek.

Már a folyosókereszteződésnél jártak, amikor megálltak, és szembe fordultak egymással. Luna csak szégyenlősen pislogott, mire Hermione magához ölelte őt. A hollóhátas lányt boldogság járta át, és szorosan hozzábújt barátnőjéhez. Mikor kicsit eltávolodtak egymástól Luna simogatni kezdte Hermione arcát, majd hevesen megcsókolta. A lány viszonozta ezt, és kezével eljátszott a szakadt ing gombjaival. Egyre hevesebbek lettek, és mindkettőjükben egyre erősödött a vágy a másik érintéséért. Lassan elkezdte tolni Hermione Lunát hátrafelé, de ajka nem engedte el az övét. Megállt egy ajtónál, ami egy prefektusi fürdő volt. Elkezdte kigombolni a lány ingét, miközben a csókok miatt alig érthetően mondta ki a jelszót:
-Levendula!
Az ajtó felpattant, mire ők beestek a terem méretű fürdőhelyre. Forró gőz fojtogatta őket, amitől mindketten rögtön felkapták a fejüket.
-Ki van itt? - kérdezte egy férfi hang, de a lányok nem várták meg, hogy kiderüljön a tulajdonos kiléte, hanem kuncogva elrohantak a lépcsőfordulóig, pajkosan adtak egymásnak egy puszit, és ki-ki elindult a saját Háza felé.

Hermione boldogan ment fel a lépcsőn, majd belépvén a portrélyukon hirtelen észbe kapott. „Harry! Mi van, ha megvárt?” De elég volt a kandalló felé néznie, hogy tudja a választ. A fiú ott aludt a kanapén, kezében a tavalyi Bájitaltan könyve. „Harry, te annyira kedves vagy hozzám”-gondolta, majd odament a fiúhoz, hogy felébressze. Már épp megsimogatta volna az arcát, mikor rájött, hogy is nézhet ki. „A tegnapihoz képest most sokkal kiakasztóbb vagyok”. Így inkább elment lefürödni, majd a meleg miatt egy ujjatlan hálóinge bújt, és visszament a fiúhoz. Az arcát finoman megsimogatta, mire ő csukott szemmel, halkan azt suttogta:
-Hermione! Eljönnél velem a bálba?
A lány ezt hallván elmosolyodott, hogy vajon miket is álmodhat a fiú. Beletúrt Harry hajába, mire ő felkapta a fejét, és most álomtól ittas szemmel nézett a lányra.
-Hermione! Ö...
-Igen Harry! Elmegyek veled a bálba...- nevetett a lány
Ezzel rendesen zavarba is hozta Harryt, mert most tudatosult benne, hogy hangosan beszélhetett álmában.
-Jó éjt! - nyomott egy puszit a fiú orrára, és elindult felfelé a lépcsőn. Még egyszer hátrafordult és megszólalt a továbbra is őt bámuló sráchoz.
-Köszönöm, hogy megvártál.
-Igazán nincs mit – mondta zavarodottan, majd ő is jó éjt kívánt, és felment lefeküdni.