Másnap Hermione meglehetősen korán kelt, és legnagyobb meglepetésére Harry már lent volt.
-Hát te? - kérdezte a fiút.
-Csak felpattant a szemem, és utána nem tudtam visszaaludni.
-Rosszakat álmodsz?
-Hát – pirult el kicsit Harry – olyasmi.
-Értem – mondta határozottan Hermione.
Harry felkapta a fejét. Olyan érzése volt, mintha tudta volna a lány, hogy ő maga okoz neki álmatlan éjszakákat. Mi tagadás, tudta.
-Mi történt a kezeddel? – terelte el a szót Harry, és egyre érdeklődőbben nézte Hermione kezeit, amiken kék-zöld foltok, és egy-két horzsolás is éktelenkedett.
-Elestem – mondta szenvtelen arccal.
Nem hazudott.
-Jól esett, hogy megvártál tegnap.
-Kár, hogy elaludtam.
-Az nem baj. Ébren sosem hívtál volna el egy bálba.
Harry álmaiban sem számított volna egy ilyen válaszra, így érthető volt a zavara. Mire reagálni tudott volna, addigra a lány eltűnt a hálókörletében.

Hermione lassan lépkedett az alagsorban a dupla Bájitaltan órára. Elsőnek ért a terem elé, mivel kihagyta a reggelit. Ébredés óta az előző este eseményei bombázták az elméjét, ami csupán egy pillanatra szakadt meg, amíg Harryvel váltott pár szót. Nem volt túl sok kedve a Nagyteremben zsivajozó tömeghez. Gyötörte annak tudata, hogy valami képes volt ennyire megrémíteni. Hogy veszíthette el a fejét? „Ha Luna nem üvölt rám azon a folyosón … bele se merek gondolni, mi történhetett volna!”
Gondolatiban elmélyedve támasztotta a falat, így fel se tűnt neki, hogy valaki őt nézi.

„Granger”-futott át Draco agyán, amikor meglátta egyedül a lányt, aki mereven bámulta a földet. Észre sem vette a mardekárost. „Egyedül van. Már megint. De …” - elmélkedését egy lécsőn lejövő diák zavarta meg. Sőt, nem is lejött, szabályosan szökdécselt. „Az a bolond hollóhátas.” - Sóhajtott halkan a fiú.
Luna odaugrált Hermionéhoz, figyelemre sem méltatva Malfoyt.
-Nem láttalak reggelinél – mondta a hollóhátas.
-Nem igazán voltam éhes.
-Én, ... sajnálom a tegnap estét. Nem kellett volna … - mondta kicsit bűnbánóan Luna.
-Nem! Én sajnálom. Ha te nem vagy ott … végünk – az utolsó szót már csak suttogta.
Luna mosolygott, majd elővett egy kis csomagot és a griffendéles kezébe nyomta.
-Messze még az ebéd. És nem kéne, hogy összeess – majd fogta magát, és vidáman elment.
Hermione kibontotta a csomagot, amiben mazsolás keksz és puszedli volt. Megeresztett egy mosolyt, és elkezdte eszegetni a sütiket.
-Nocsak – csendült fel egy hang a griffendéles fülében – már ennyire jóban vagy bolond Lovegooddal? „A francba, nem megfogadtam, hogy nem szólok hozzá, ha egyedül van?”- Futott át a gondolat Draco fején.
-Á, Malfoy, vette észre őt a lány – hozzá látványosan erőltetett mosolyt vett fel – kérsz sütit?
Draco már szidta korábbi meggondolatlanságát, majd se szó se beszéd hátat fordított a lánynak, és olvasni kezdett.

Lassan megérkeztek a többiek is, majd Piton kíséretében bevonultak a terembe. A megszokottól eltérően Malfoy a leghátsó sorban telepedett le, Hermione pedig szokás szerint az elsőben. A lány úgy döntött visszafog magából egy kicsit, elvégre lassú víz partot mos. „Szép lassan foglak az őrületbe kergetni te kis féreg!”
Piton morcos hangulatban volt, és mielőtt bármit is felírt volna a táblára, elkezdett belekérdezgetni a tavalyi anyagba. Természetesen csak a griffendéleseket terrorizálta, és borzasztóan dühítette a tény, hogy még Neville Longbottom is tudta mindenre a választ. Nem is sejtette a tanár, hogy szegény fiú az egész nyarát a Bájitaltan-könyvek bemagolásával töltötte, csak ne tudjon üvölteni vele. Már-már könyörögnie kellett a nagymamájának, hogy ne írjon panaszlevelet Pitonnak. Okos ténykedés volt, mert bizony csak rontott volna a helyzetén.
Mivel nem volt „eredménye” a tanár kérdéseinek, aljasabb módszert választott. A hatodikos anyagot kezdte el kikérdezni, amit még persze senki sem ismert. Szerinte.

Éppen Neville-t kínozta azzal, hogy mi kell a csontnövesztő-szérumba, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Valami szokatlan érzés. Körülnézett a teremben és látta, hogy Granger fesztelen arccal figyeli őt. Arcán se a düh, se a szánalom jelei nem mutatkoztak meg, ráadásul nem is jelentkezett.
Kaján vigyorra húzta a száját Piton, már meg is feledkezett Longbottomról. Közelített a lány felé, rátámaszkodott az asztalra majd elégedett vigyorral megszólalt:
-Látom most nem olyan nagy a szája Granger! Netán nem tudja a választ?
-De tudom. Csak tőlem nem kérdezte meg.
A tanár feje komorra váltott, és ingerülten ráparancsolt:
-Akkor mondd! - Piton szinte üvöltött, úgy gondolta hazudik a griffendéles. Hermionéból megint előbújt az a jóleső érzés amit akkor érzett, ha Malfoy életét keseríthette meg.
Rezzenéstelen arccal, higgadt hangon sorolta fel a hozzávalókat. A griffendélesek alig bírták visszafojtani a röhögést.
A tanár mérgesen rácsapott pálcájával a táblára, ahol megjelent a csontforrasztó elkészítési módja.
-Kezdjék el! - üvöltötte, majd leült a tanári asztalhoz.
Neville egy hálás mosolyt küldött Hermionénak, a többi griffendéles pedig elismerően biccentett egyet neki.
A mardekárosokat nem hatotta meg a közjáték. Egy embert kivéve. Draco mellkasában megint ott volt az az égető érzés. Torkában gombócot érzett, kezei egy pillanatra megremegtek. „Fenébe veled, Granger!”

A rá következő két napot nem lehetett eseménydúsnak mondani. A pénteki dupla Bájitaltan órán Piton beviharzott a terembe, a táblára varázsolta az aktuális főzet hozzávalóit és elkészítését, majd egész órán a diákokra se nézve olvasott valamit. Szörnyen bosszantotta a tény, hogy nem tudott levonni tőlük egyetlen pontot sem! „Ha az eddig nem tanult anyagért vonnék le, az botrányt szülne, Granger pedig megmakacsolta magát, és nem hajlandó kötekedni!” - Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, mielőtt teljesen átadta magát az unalmas könyvnek.

Órák után mindenki a parkba rohant. Legtöbben sétáltak, a tó partján ülve beszélgettek vagy elfeküdtek a füvön és távolról nézték a kviddicsezőket. Hermione ezt a pillanatot várta, és nem törődvén Ron korábbi megjegyzésével - miszerint nagyon elhanyagolja barátait – ruhástól bedőlt az ágyába, és elaludt. Este 9 körül kelt fel, majd fáradtan letámolygott a klubhelységbe. Társai önfeledten beszélgettek, robbanós snapszert és varázslósakkot játszottak, vagy csak épp kergetőztek. Bár prefektus volt, most nem tartott semmi kifogásolni valót abban, hogy az elsősök a függönyre mászva próbálnak elérhetetlenné válni a fogó számára.
Kihasználva, hogy a többiek nem figyelnek, kisomfordált a lyukon, természetesen iskolai táskájával együtt.

Épp indult volna a Szükség Szobájához, amikor valami szöget ütött a fejében. „A DS edzések óta nagyon népszerű lett az a terem, nem biztonságos!” Így elindult inkább a konyha felé. A MAJOM akciónak és Dumbledore megértésének köszönhetően a Roxfortban egy ideje már minden manó szabad volt, és fizetésért dolgoztak. Eltartott egy darabig, mire mindegyikük feldolgozta ezt, de egész jól belejöttek, és éjszakánként oltári bulikat csaptak a konyhában. Hermionéra úgy néztek mint egy Istennőre, és bár szabadok voltak – lelki békéjük és a megszokás végett – mégis őt tekintették első számú és egyetlen gazdájuknak. A griffendéles nem tudta ezt az ostoba gondolatot kiverni a fejükből, de rájött, hogy még mindig jobb így, mintha egy Malfoy-féle patkánynak tartoznának engedelmességgel.
Amikor belépett a konyhába, a manók nagyon megörültek, és köré sereglettek, hogy miben segíthetnének neki.
-Először is szeretnék enni valamit, átaludtam a vacsorát – nyögte ki nagynehezen, mire a manók már tuszkolták is az asztalhoz, és terítettek neki.
Pár másodpercen belül előtte termettek a legfinomabb ételek és – Hermione nagy meglepetésére – egy korsó vajsör.

Miután jól lakott, odafordult az egyik házi manóhoz – nevezetesen Donniehoz – aki igen csak közel állt a szívéhez. A teremtmény egy fejjel kisebb volt a többi manónál és kétszer olyan mozgékony. Fejében mérhetetlen tudás foglalt helyet, és mindig nagy bölcseleteket mondott.
-Donnie!
-Igen Úrnőm?
-Kérlek ne hívj így! Hermione a nevem!
-Bocsáss meg, Hermione.
-Szükségem lenne egy helyre, ahol nyugodtan tudnék olvasni. Egy olyan hely, ahol senki sem zavarhat meg. Ahol senki sem járt, talán évtizedek óta. Tudnál segíteni?
Donnie egy pillanatra elgondolkozott, majd felcsillant a szeme.
-Mi sem egyszerűbb – majd megfogta Hermione kezét és húzni kezdte.
Persze a méretbeli különbségek miatt nem sokra ment vele, de ahhoz éppen elég volt, hogy Hermione kövesse őt.

Kiléptek a konyhából, majd elindultak lefelé a lépcsőkön. A földszintre érve Donnie balra fordult, és rámutatott egy fal mellett álló kis sárkányszoborra, ami nem volt nagyobb 1 méternél.
-Az 5 év alatt egyszer sem vettem észre ezt a szobrot!
-Mert csak az látja, aki keresi.
-Értem.
Donnie odament a szoborhoz, megmozgatta az egyik tüskét a farkán, és kimondta a jelszót:
-Teknősbéka! - A sárkány szeme felizzott, majd mellette hirtelen megmozdult a fal, és egy ajtó rajzolódott ki a semmiből. A manó benyitott, és betessékelte a lányt.
Egy elég nagy szobában álltak, amiről lerítt, hogy tényleg évtizedek óta nem járt ott senki. Inkább tűnt egy elhagyott könyvtárnak, mint tanteremnek. A fal mentén könyvespolcok tornyosultak, de könyv az nem volt rajtuk. A terem közepén egyetlen asztal, és egy szék állt. Az asztalon volt penna, tinta, pergamen és néhány mécsestartó.
-Tudta, hogy jössz – mosolygott Donnie.
-Ki? - kérdezte gyanakodva Hermione.
-Hát a szoba.
-Ez is afféle szükség szoba?
-Igen, de ezt nem lehet akármire használni. Csak annak jelenik meg, akiről úgy érzi, hogy megérdemli. És ellenben a hetediken lévő Szükség Szobájával, ez nem tud a semmiből bútorokat vagy tárgyakat elővarázsolni, csupán a meglévőeket variálni.
-Donnie … - de mielőtt kérdezhetett volna, a manó folytatta, ahol abbahagyta.
-A Roxfort nem csak egy egyszerű kőhalom. Él, gondolkozik és rengeteg titka van.
-Én találtam egy könyvet – nyögte ki Hermione – a könyvtárban. Ami valószínűleg a zárolt részlegből van, de most ott volt a szabadon és helyben olvasható polcon.
-Ebben a kastélyban mindennek akarata van. Az a könyv azt akarta, hogy megtaláld. Akárcsak ez a szoba. Nem tudni miért, de nem lehet figyelmen kívül hagyni – ezzel a manó megfordult és eltűnt a sötétségben.
A lány zavarodottan nézett maga elé, kicsit sok volt ez neki egyszerre. Becsukta az ajtót, majd leült az asztalhoz, és elővette táskájából a korábban elcsent könyvet.

Olyan csodálattal nézte a cirádás vonalakat a fekete szőrkötésen, mint a gyerek az első elefántot, amit életében lát. Remélte, hogy valamelyik általa ismert varázslattal sikerül majd felnyitnia a lakatot, ezért elővette a pálcáját és nekilátott. Végig sorolta az összes nyitóvarázslatot, amit ismert, de egyik sem működött. Gondterhelten sóhajtott egyet, fejét ráhajtotta a könyvre, és csalódottan megérintette a lakatot. Ebben a pillanatban mintha egy fuvallat haladt volna el az arca mellett, és a függőzár lepattant magától. A lány felkapta a fejét, majd gondolkodás nélkül felnyitotta a borítót.
-Amit Sehol Sem Tanítanak – olvasta hangosan.
-Sötét Varázslatok és Esetleges Kivédésük – folytatta az alatta lévő sorral.
-Írta: Harvolus Handolus. Hát ez meg ki a szösz? - Tette fel a költői kérdést, majd lapozott egyet.
A tartalomjegyzéket olvasván teljesen elámult.
-Még sosem hallottam ilyen varázslatokról, hírükben sem.
Hevesen lapozott még egyet, és olvasni kezdte. Az órák csak repültek, a lány pedig falta a könyv szavait. Egyetlen varázslatról sem hallott eddig a leírtakból. Az illúziókeltés művészete, legilimencia másképp, az okklumencia legyőzése, a fájdalomküszöb túllépése, és még sok-sok varázslat, amik egyre csavartabbak, egyre furfangosabbak, egyre gonoszabbak voltak. Feltűnt neki, hogy egyes igék még a főben járó átkoknál is durvábbak.
Kicsit elbizonytalanodott a könyv használatát és annak helyességét illetően, de be kellett látnia, hogy úgy is ki fogja próbálni az olvasottakat, és mivel nem szeret félmunkát végezni, akkor már rendesen be is gyakorolja.

Lassan indulnia kellett, mert még azelőtt szeretett volna a hálókörletbe érni, mielőtt bárki fölkelne. Elrakta a könyvet, kilépett az ajtón és hátra se nézve sietősen elindult a Griffendél Házba.
Hajnal 4 körül járhatott az idő, amikor felért. Senkinek sem tűnt fel, hogy kimaradt éjszaka, még a szobatársainak sem. Szerencsére nem érdekelte őket Hermione, eltűnéseit családi tragédiájának tudták be, és bár sajnálták őt, ezzel együtt unalmasnak is tartották. Lefekvés előtt még olyan gondolatok jártak a fejében, hogy valamin gyakorolni kéne az elsajátított varázslatokat. „Talán megkérem Donnie-t, hogy szerezzen be nekem egy mumust.” Ezekkel a gondolatokkal lépett át az álmok világába.