Hűvös novemberi este volt, a Roxfort magas tornyai szinte elvesztek a sűrű szürke felhők között. Ginny egyedül üldögélt a klubhelység egy félreeső foteljében és üres tekintettel bámult ki az ablakon. Szeretett volna belefeledkezni a hold ezüstös csillogásába, ahogy azt sokszor tette az utóbbi időben, hold híján azonban ez elképzelhetetlen volt.

Magányosnak érezte magát, lassan elfogytak mellőle a barátok, vagy inkább ő űzte el őket… Hiába győzködte magát, hogy neki tökéletesen megfelel az egyedüllét is, közben pontosan tudta, hogy szüksége van társaságra, támaszra.

Lavender Brown újólag feltűnően sokat időzött a hollóhátasokkal, közülük is leginkább Anthony Goldsteinnel, így a nem is rég még „oly kedves barátnőjével” leginkább csak akkor beszélt, mikor már végképp nem tudta magában tartani a legfrissebb pletykákat. Bár Ginny nem is igazán hiányolta a lányt, és a legkevésbé sem örült volna, ha Lavender egyszer véletlenül bekerült volna a családjába, szerencséjére erre már nem is volt esély. Lavender szenvedélyesen lángoló érzései Ron iránt egyszer csak kialudtak, Ginny sejtései szerint ehhez köze volt Anthony Goldstein Lavender iránt való erős hajlandóságának…

S bár a szép reményű barátság kettészakadt Ginny és Lavender között, Ginny továbbra is egy szobában lakott a lánnyal. Ki is akart volna cserélni vele? Pansy nehézkesen tolerálható magatartásának híre hamar körbejárta Roxfortot, természetesen Lavendernek köszönhetően, akinek a kedvenc témáinak egyike volt a mardekáros lány szidása. Olykor Ginny is szívesen panaszkodott volna Pansyra, aki egyszer különféle megjegyzésekkel illette őt, például, hogy egyre sápadtabb lesz, vagy lassan elveszíti a formáját, ha továbbra sem kviddicsezik. Máskor pedig Ginnyből meglehetősen agresszív indulatokat kiváltó eszméit ecsetelte a lánynak.

– Ha egy kicsit is szép vagy, még ha nincs se rangod, se pénzed, még könnyedén segíthetsz magadon. Mindig akad egy-egy szánalomra méltó arisztokrata, aki örömmel besétál az ilyen bájos lánykák csapdájába! Utána pedig, tiéd a pálya! – közölte egyik este kioktatóan, mire Ginny csak fintorgott.
– Igazán értékelhetnéd, hogy próbálok beléd verni néhány fontos szabályt, amik az Életre készítenek fel – hangzott el többször a mardekáros lány szájából. Az ehhez hasonló kijelentések után Ginny rendszerint magából kikelve ordibálni kezdett Pansyval, hogy a legkevésbé sem érdeklik az eszméi, vagy látványosan, az ajtót maga után bevágva kivonult a hálóteremből.

Ginnynek fogalma sem volt róla, hogy Pansy vajon miért őt szemelte ki „tanítványának”. Talán ez is egyfajta hiúsági kérdés volt részéről, kitűzte, hogy csak azért is beleneveli a mardekáros nézeteit Ginnybe… Ám a kívánt hatást nem igazán sikerült elérnie, Ginny bár felettébb tájékozott lett a mardekárosok gondolkodásmódját illetően, egy cseppet sem érezte magát közelebb hozzájuk. Bár egy pillanatra még az az ötlet is felmerült benne, hogy Pansy célja esetleg bevonni őt a köreikbe, ám ezt gyorsan el is vetette.

Draco viszont továbbra is maximum csak egy lekezelő, gúnyos mosollyal tisztelte meg Ginnyt, arra hogy egy szót szóljon hozzá, párbajra hívja vagy legalább megbeszéljék félbemaradt ügyüket, nem méltatta. Sőt, még arra sem, hogy egy gonoszkodó megjegyzést tegyen rá. Talán némasági fogadalmat tett? Erre persze rácáfolt a tény, hogy csak Ginnyhez nem volt hajlandó szólni. A lány hiába provokálta, csakúgy, mint az ominózus estén:
– Nem tudom, Malfoy emlékszel-e, olyan információk vannak a birtokomban, amik esetleg kompromittálóak lehetnek a számodra… – Draco azonban erre sem gurult dühbe, csak egy vállrándítással hagyta magára a griffendéles lányt. Ezután Ginny véglegesen meggyőződött róla, hogy Draco őt semmibe veszi és minden bizonnyal alábecsüli a képességeit is. Noha többször késztetést érzett rá, hogy bebizonyítsa a fiúnak, van oka tőle félni, az utóbbi időben elhatalmasodott melankolikus hangulata miatt nem érezte elég erősnek magát a cselekvéshez.

Ginny nem szabadulhatott a mardekáros trió harmadik tagjától sem, bár Blaise nem akarta sem kioktatni és nem is vette semmibe, mégis talán ő idegesítette a legjobban a lányt. A folyosón rendszerint önelégült képpel megbámulta, de ennek ellenére egy árva szót sem szólt hozzá, így Ginny sem tehetett egyebet mint, hogy lenéző pillantásokkal illesse.

A legjobban mégis az bántotta a griffendéles lányt, hogy érezte, nem csak a véletlen műve a magánya, hanem ő is erősen közrejátszott ebben. Egyszer sem lépett oda Nevillehez, hacsak nem volt valami mulaszthatatlan mondandója a fiúnak. Lunával is esetleg csak az órák közti szünetben beszélt néhány percet. Igazából megértette, hogy Luna és Neville nem hiányolják, hiszen soha sem részesítette őket különösebb kitüntető figyelemben, bár abban is biztos volt, hogy mindketten szívesen fogadnák a társaságát.

Ahogy ezen az estén is, az otthonról jött hírek mindig lehangolták. Harry, Ron és Hermione még mindig nem tértek vissza, bár Ron bizonyos időközönként tudatta a családjával, hogy jól vannak, más egyebet azonban nem írt. Ginny ahogy a sötétségbe bámult megpróbálta elképzelni milyen is lenne Harryt segíteni és vele lenni a helyett, hogy az üres falakat, vagy éppen a hideg őszi tájat bámulja esténként…

Ekkor lassú, kellemes dallamok zökkentették ki a merengéséből. Ahogy a hang irányába fordult látta, hogy az első- és másodévesek sikeresen beüzemeltek egy mágikus gramofont. A fiúk zavartan tébláboltak, míg a lányok kuncogva pislogtak feléjük. Aztán az egyik kisfiú határozottan előrelépett megfogta egy szőke lányka kezét, aki mosolyogva fonta karját a fiú nyaka köré és esetlenül jobbra-ballra billegve, lassan táncolni kezdtek. Ez felbátorított a többi kis diákot is és követték társaik mintáját. Ginnyt akaratlanul is nevetésre késztette a látvány, valószínűleg ő is ilyen lehetett néhány évvel ez előtt… Talán könnyebb volt akkor, bár elsőéves korában sem kímélte a sors, jelenlegi helyzete sokkal kiábrándítóbbnak tűnt, hiszen ami volt, elmúlt és jól végződött, viszont azt nem sejthette, milyen lesz a jövője…

Hirtelen egy magas alak lépett oda Ginnyhez, akaratlanul is kissé megijesztve őt. A lány, ahogy felemelte a fejét tekintete Blaisével találkozott. A fiú valahol hátrahagyta az elégedett ábrázatát, szeme tisztán csillogott, karját pedig Ginny felé nyújtotta. A lány nem tétovázott, megragadta Blaise kezét, a kezet ami talán segíthet neki kijutni a kínzó magányból.

A fiú pedig egyenesen a táncolók közé vezette, és lassan a hátára csúsztatta a kezét, mire Ginny kissé megremegett. Mit is tesz tulajdonképpen? Semmi rosszat… Ahogy a fiú sötét szemeibe nézett száműzte agyából az előbb támadt kétségeit, s karját Blaise nyaka köré fonta. Nem mert közeledni a fiúhoz… Az már túl sok lenne! Blaise azonban finoman simogatni kezdte a hátát és határozottan, de mégsem durván magához húzta, így testük szorosan simult egymáshoz. Ginny úgy érezte nem kap levegőt, már szinte zilált, reszkető kézzel markolta meg Blaise talárját.
– Nyugodj meg – suttogta fülébe a fiú.
Igaza van! Hiszen ő, Ginny szabad! Nem tesz semmi rosszat! Még szorosabbra fonta a karját Blaise nyaka körül, fejét pedig a fiú vállára hajtotta és még mindig szorosan markolva annak talárját behunyt szemmel ringatóztak tovább a zene dallamára. Blaise lágyan játszani kezdett Ginny vörös tincseivel, a lány szinte egészen elveszett a pillanatban, mélyen beszívta Blaise illatát, ami leginkább valamilyen különleges fűszerre emlékeztette. Hirtelen zavarodottan nyitotta ki szemét és emelte fel fejét a fiú válláról. Nem Blaisenek kellene a karjaiban tartani őt! Valaki másnak, aki nagyon távol van…

Hamarosan elhangzottak a szám utolsó taktusai is és Blaise egy őszinte mosollyal búcsúzott a zavart lánytól, aki gyors léptekkel a hálótermük felé menekült. Berontva az üres helyiségbe elkeseredetten roskadt az ágyára. Mit tett? Semmi rosszat! Csak egy tánc volt, ezzel nem sérti senkinek és semminek az emlékét. Hogy lehet egyáltalán egy emléket megsérteni? Ő egy szabad lány, azt tesz, mait jónak lát. Ginny hiába érezte a tökéletes, harmonikus biztonságot Blaise karjaiban, ellenszenve ismét felerősödött a fiú iránt. Hogy merészelt egyáltalán hozzáérni? A lány kénytelen volt bevallani magának, hogy az érintések igenis jól estek neki… Mégis az alig pár pillanattal az előtti vonzódása gyűlöletté csapott át. Úgy érezte minden a fiú hibája, ha ő nem kéri fel táncolni nincs lelkiismeret furdalás, nincsenek kétségek…

Ginny ökölbe szorította a kezét, mérgesen kirázta arcából a haját és elszánt kifejezéssel az arcán meredt maga elé. A közte és Blaise közt történteket semmisnek veszi. Hiszen nem is történt semmi! Marad minden a régiben, szépen elkerüli az egész mardekáros bandát és legfőképpen Blaiset. Már nevetségesnek tartotta, hogy hirtelen ilyen erős fellángolást váltott ki belőle a fiú, hiszen egészen addig Blaiset magát is nevetségesnek tartotta! Ginny eltökélte, az este számára semmit sem jelent és meg volt győződve róla, hogy Blaise is hasonlóan érez.

Kitárul a hálóterem ajtaja Ginny pedig, alvást színlelve gyorsan magára rántotta a takaróját. A kívülről beáramló fény megvilágította belépő Pansy arcát, aki felvont szemöldökkel nézett rá. Ginny megkönnyebbülhetett, mivel Pansy nem szólt hozzá, tehát valószínűleg bedőlt a színlelt álomnak. A griffendéles lány elégedet lehetett a helyzettel, kissé tartott Pansy esteleges megjegyzéseitől a közte és Blaise között történt őrültségről, ahogy minden egyébtől, ami az estre emlékeztette.