Ginny aznap éjjel képtelen volt aludni, ahányszor csak lehunyta a szemét mindig Blaise arcát látta maga előtt, ráadásul zavarba ejtően közelről… Így inkább igyekezett éber maradni, még önmaga is megbotránkozott, a pillanatnyi megingásán, amikor is hagyta, hogy Blaise táncolni vezesse. A tánc még csak hagyján, na de, mégis hogy feledkezhetett el teljesen magáról? Ölelgetni egy önelégült, pökhendi mardekárost, mindenki szeme láttára… Átgondolva a viselkedését a lány igencsak kínosnak ítélte azt, és őszintén remélte, hogy a híre nem terjed el széles körben a Roxfortos diákok közt.

Végül Ginnynek mégiscsak sikerült elaludnia, és már közeledett az ebédidő, mire felébredt, ennek ellenére feltűnően fáradtnak érezte magát, szeretett volna még órákig nyugodtan az ágyban heverészni. Szerencsétlenségére alighogy kinyitotta a szemét, a már teljes pompájában viruló Pansy megkezdte szokásos gúnyolódását. Ginny meg volt győződve róla, hogy a mardekáros lánynak szüksége van erre a lelki nyugalma érdekében.
– Oh, kis Weasley! Éppen ideje volt felébredni, csodálkoztam volna, ha még ezek a csodás napsugarak sem tudnak kicsalogatni az álmok mezejéről – affektálta Pansy és kiemelkedő színészi képességeiről tanúbizonyságot adva még egy mézes-mázas mosollyal is megjutalmazta szobatársnőjét.
Ginny undorodó arckifejezéssel mérte végig Pansyt, majd kitekintett az ablakon.
– Parkinson, én egyetlenegy rohadt napsugarat sem látok – morogta fásultan.
– Ugyan már –, legyintett Pansy megjátszott lelkesedéssel. – a szerelmesek mindig kicsit másképp látják a világot… Rózsásabban!
Ginny arca elsötétült.
– Én nem vagyok szerelmes – kiáltotta idegesen, hogy a lehető leggyorsabban elejét vegye mindenféle pletykának.
– Nos, te lehet, hogy nem – vont vállat könnyedén Pansy. – Attól még más lehet! – tette hozzá titokzatosságot színlelve, majd szokásos kimért viselkedését megcáfolva, idétlenül kiugrált a hálóteremből.

Ginny megütközve bámult az immár zárt ajtóra. Sosem látta még ilyen vicces kedvében Pansyt, és volt egy olyan érzése, hogy ez neki semmi jót nem jelent. Ginny teljes mértékig tisztában volt azzal, hogy előző este milyen szánalmasan viselkedett, a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy még Pansy és közvetítésével a Roxfortos diákság fele is rajta szórakozzon.

A lány fáradtsága Pansy távozásával el is tűnt, gyorsan kiugrott az ágyból, hogy minél előbb elkészülhessen. Úgy vélte a legjobb lesz minél előbb megcáfolni a kósza pletykákat, róla és Blaiseről, és talán még magával a fiúval is összefuthat. Nem mintha különösebben vágyott volna a társaságára, inkább szerette volna megmutatni neki, hogy benne bizony nem hagyott mély nyomot a romantikus kis táncuk. Bár a lány a maga részéről meg volt győződve róla, hogy Blaise sem gondolhatta komolyam az előző esti ballépését, Ginny ki is talált magának egy tetszetős kis történetet, Blaise kitüntető figyelmének okára. Zambini bizonyára azért kérte fel, mert fogadott valamiben Malfoyjal. Ez a feltevés különösen tetszett Ginnynek, mivel nemcsak Blaise iránta való közömbösségét jelentette volna, hanem még arra is feljogosított volna, hogy Malfoyt mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül még az addiginál is jobban megvesse.

Ginny immár tettre készen és frissen lépkedett lefelé a klubhelységbe. Kicsit tartott attól, hogy amint megjelenik, a többi diák elkezd ujjal mutogatni rá és összesúgnak a háta mögött. Félelme azonban alaptalannak bizonyult, mindenféle feltűnéskeltés nélkül jutott keresztül a klubhelységen, ám végül valaki mégis hangosan a nevét kiáltotta. A hang tulajdonosa, Colin Creevey kipirult arccal ugrált oda hozzá.
– Ginny, már ezer éve téged kereslek! Hol voltál?
– Aludtam – felelte a lány kicsit zavarba esve Colin számon kérő hangsúlya miatt.
– Képes voltál aludni –, kezdte méltatlankodva Colin – amikor mi kora reggel óta kviddicsezünk!
Ginny értetlenkedve húzta fel a szemöldökét, az utóbbi időben tapasztalatai szerint a kviddics elvesztette korábbi népszerűségét.
– Madam Hooch sem lábatlankodik, talán alszik vagy csak megunta, hogy állandóan egyedül álldogáljon a kvidicspálya mellett – lelkendezett Colin. – Le kell jönnöd, már csak pár ember kell és összejön két csapat! Demelza is ott van – tette hozzá végső meggyőző érvként. Ám Ginny nem szorult különösebb biztatásra, már annak hatására is felébredt benne a játékkedv, hogy két csapat összegyűlhet.

Pár perc múlva Ginny és Colin csatlakoztak a kviddicspálya szélénél összeverődött társasághoz. Cody Wilkes kezében seprűt szorongatva kajánul vigyorgott Ginnyre.
– Jó, hogy jössz, beszállhatnál a csapatomba.
Ez a megjegyzése nem csak Ginnyit botránkoztatta meg kellőképpen, hanem Andrew Harpert is, aki egy dühös vicsorogva keményen hátba vágta mardekáros társát.
– Hát… Wilkes –, kezdte Ginny csípőre tett kézzel. – nehéz szívvel, de a testi épségedre tekintettel, vissza kell utasítanom hízelgő ajánlatodat.
Cody megvonta a vállát és az előbbi nyájasságát hátrahagyva válaszolt a lánynak.
– Ahogy gondolod, Weasley, de remélem észrevetted a ti többen vagytok…
Ginny a háta mögött állókra tekintett, vele együtt pontosan heten voltak, viszont a Cody mögött már csak öten álltak. Idegesen harapott az ajkába, mégsem játszhatnak létszámfölényben! Mit érne úgy a győzelem?

Hirtelen azonban valaki felkiáltott a háta mögül:
– Ott jön Malfoy is!
Valóban, Ginny is meggyőződött róla, Draco egyenesen a kviddicspályfelé vonult, kezében fényesen csillogó versenyseprűjével, oldalán a karjába csimpaszkodó Pansy Parkinsonnal, és a mellettük közeledett hanyag eleganciával, kezét zsebre vágva Blaise Zambini is.
Ginny szemében harcra kész tűz csillant és gyorsan csapattársaihoz fordulva kijelentette:
– Fogót játszom.
A többiek egy szóval sem ellenkezte, bár Ginnyt az sem hatotta volna meg, ha van valami kifogásuk a döntése ellen. Úgy érezte, nem szalaszthatja el az alkalmat, hogy életében először Malfoy ellen fogót játszhasson, tudatosíthassa a fiúban, hogy a legkevésbé sem kellene őt lenéznie, és végül természetesen lealázza a pályáról.

Ginny türelmetlenül toporgott, alig győzte kivárni, míg Draco odaandalgott a társasághoz, hátrahagyva Pansyt és Blaiset, akik a lelátó felé vették útjukat.
– Ott a csapatod – szólt Ginny gyorsan a fiúra és Codyék felé mutatott.
Draco felvont szemöldökkel nézett a lányra.
– Weasley, nem is te lennél, ha törődnél az olyan formaságokkal, mint a köszönés és nem kezdenél el rögtön dirigálni. Persze, a szüleid nem tanítottak jó modorra…
Ginny mély levegőt vett, keményen érőt kellett vennie magán, hogy szó nélkül hagyja a családját ért sértés, végül mégis higgadt hangon szólalt meg.
– Malfoy, ha cseverészni akarsz, húzz a haverjaidhoz – intett a lelátó felé. – Mi itt játszani fogunk!
– Azt hittem látható, hogy én is ezért jöttem… – sóhajtott Draco, majd csapattársaihoz fordult. – Ki az ellenfél fogója?
– Weasley – válaszolt Cody készségesen, Ginny pedig elégedett arccal húzta ki magát.
– Költői kérdés volt –ironizált Draco, mire a vörös hajú lány még magasabbra szegte a fejét.
– Ne félj, Malfoy, gyors meccs lesz!

Nem telt bele sok idő, minden egyes játékos a levegőbe röppent és ki-ki tette a dolgát. Ginny a magasban körözött figyelemmel kísérve társai játékát, de közben a cikesz kereséséről sem feledkezett meg. A meccs bár meg sem közelítette az egykori bajnokságok színvonalát jó pár diákot a pályához csalogatott. Malfoy természetesen nem tudta megállni, hogy ne fitogtassa tehetségét, különféle trükkökkel és bonyolult figurákkal szórakoztatta a közönséget. Pansy pedig lelkesen kurjongatott és tapsolt minden egyes mutatvány után, viszont Blaise nem törődött vele, szemével egyre csak az ide-oda cikázó vörös „lángcsóvát” követte.

Ginnyt kellőképpen dühített Malfoy magánszáma, egyre idegesebben körözött a pálya fölött. Egyértelműnek tűnt, a fiú célja kizárólag az ő megalázása. Ezt mégsem hagyhatja!
– Higgadj le, kis Weasley! Élvezd a játékot! – szólt rá Draco, mikor elröppent mellette. Ginny dühösen fújt egyet, esze ágában sem volt abba energiát fektetnie, hogy visszaszóljon a fiúnak, így inkább tovább kémlelte a pályát. Már hetven-harmincra vezetett az ellenfél, Ginny még mindig hiába kutatott a cikesz után, mikor is szeme a lelátóra tévedt, egyenesen oda, ahol Pansy és Blaise ült. Bár ne így történt volna! Hiába igyekezett gyorsan elkapni a tekintetét, még láthatta, ahogy Blaise fellelkesülve felpattan és egy csókot dob feléje.

Ginny megbotránkozva rázta meg a fejét. Mégis, mit képzel magáról Zambini? Hogy lehet valaki ilyen önelégült majom? Ginny kissé megfeledkezett a játékról, éppen Blaise viselkedésén mérgelődött, mikor észrevette, hogy Malfoy nagy sebességgel száguld egy pont felé. Ginny nem habozott a fiú után eredt és már ő is látta, amit Draco, a cikesz ott lebegett nem messze tőlük. Ginny már majdnem utolérte a szőke mardekárost, amikor a fiú diadalittas üvöltéssel a markába zárta kis aranylabdát.

Az ellenfél csapata ujjongásba tört ki és kórusban kántálni kezdték Draco nevét, majd diadalittasan vagy éppen bánatosan lassan mindenki leszállt a földre. A közönség soraiból pedig páran letódultak a pályára, hogy gratuláljanak, vagy hogy méltatlankodjanak, amiért őket nem vették be a játékba. Ginny igyekezett a lehető legkevésbé feltűnően a pálya szélénél landolni, mélységesen szégyellte magát, amiért egy olyan apróság, mint Blaise idétlenkedése megzavarta a játékban.

Ekkor a lehető legnemkívánatosabb személyfékezett le mellette. Draco tetetett sajnálkozással szólította meg a lányt:
– Kár, hogy ez nem sikerült, de nézd a dolog jó oldalát, az imádott Pottered nem látta a lebőgésedet – itt már nem próbált szánalmat színlelni, nyíltan vigyorgott.
– Örülj a kis győzelmednek – vetette oda neki mérgesen Ginny. – Igazán nagy dicsőség, hogy végre a közelembe mersz jönni…
Draco felnevetett.
– Szeretnéd, ha állandóan körülötted lebzselnék, mi? Mint Blaise…
Ginny megbotránkozva meredt a fiúra, de készen állta arra, hogy visszavágjon, amikor megjelent az emlegetett személy Pansy kíséretében. A gesztenyeszín hajú lány rögtön Draco nyakába vetette magát, és fülébe súgta:
– Szép volt, drága – azzal kézen fogta a fiút és elvezette.

Ginny pedig, aki kettesben találta magát Blaise-zel, azon tűnődött, mit is volna a legcélszerűbb mondani a fiúnak, hogy békén hagyja végre. Blaise azonban megelőzte:
– Jól játszottál, jobban, mint Draco, neked kellett volna elkapni a cikeszt. Sajnálom, hogy megzavartalak a koncentrálásban.
A lány zavartan tekergette az egyik vörös tincsét. Blaise és az ő bocsánatkérései… Ginny megbizonyosodhatott róla, a fiú pontosan tudja, hogyan kell másokban szánalmat ébresztenie, képtelen lett volna durván elküldeni. Már azon volt, hogy tervezett mondandóját finomabb formába öntse, Blaise azonban nem habozott. Közelebb lépett Ginnyhez, kezével finoman felemelte a lány állát, miközben hüvelykujjával az ajkát simogatta, lassan Ginny fölé hajolt és megcsókolta. A griffendéles lány a döbbenettől mozdulni sem tudott. Blaisetől valahogy egészen másmilyen csókra számított. Talán kissé erőszakosabbra, követelőzőbbre, úgy képzelte a mardekárosok durván és hűvösen csókolnak. Blasie csókját azonban inkább lehetett volna tüzesnek és lágynak nevezni. Ginny már-már ismét beleesett az alig egy nappal azelőtti hibájába és majdnem teljesen elvesztette a fejét, de igyekezett gondolkodásra késztetni magát. Mit tegyen? Hagyja ott Blaiset egy jól irányzott pofon kíséretében? Vagy inkább folytassa a fiú által kezdeményezett játékot?