Mit tegyen? Hagyja ott Blaiset egy jól irányzott pofon kíséretében? Vagy inkább folytassa a fiú által kezdeményezett játékot?

Minek is gondolkodni? Mégsem agyalhat mindenegyes apróságon, mielőtt cselekedne. Úgy érezte, az utóbb időben túl komolyan fogta fel a dolgokat. Állandóan Harryék jártak a fejében, hogy mi lehet velük, vagy Malfoy, hogy mi rosszban sántikálhat, egy perc nyugta sem volt, amikor gondtalanul élvezhette volna az életét. Elege lett a magányból, az örökös egyedüllétből. Éppen ideje volt a változásnak. Akkor miért is ne csókolhatná vissza Blaiset? Nem ártana senkinek. Biztos volt benne, hogy a fiú sem azért kezdett ki vele, mert őt tarja élete szerelmének, talán inkább úgy gondolta, hogy jól mutatna mellette a griffendél üdvöskéje.

Végül a mardekáros erőt véve magán eleresztette Ginnyt és kérdő tekintettel nézett a lányra.
– Félsz mi, Zambini? – kérdezte Ginny kacéran pislogva Blaisere.
– Talán volna okom? – mosolyodott el a fiú is.
– Talán… Tudod, sokan nem szeretik, ha csak úgy, mindenféle udvarlás nélkül, gátlástalanul lesmárolják őket a kviddicspálya szélénél.
Blaise harsányan felnevetett és végigsimított Ginny arcát.
– De te nem tartozol közéjük, ugye? Egyébként szeretném felhívni rá a figyelmed, hogy az udvarlás sem maradt el, esetleg te nem vetted észre… Persze, ha gondolod, bepótolom – azzal könnyed mozdulattal ölbe kapta a lányt.
– Hé, Zambini! Megőrültél? – méltatlankodott Ginny. – Tegyél le, mindenki minket néz!
– Na, az az, ami a legkevésbé sem izgat. Viszont díjaznám, ha ezentúl inkább a keresztnevemen szólítanál…
– Szóval… Blaise - furcsa volt kimondania a fiú nevét, hiszen nem sokkal azelőtt már a puszta jelenléte is idegesítette. Úgy érezte, kell még egy kis idő, mire hozzászokik a köztük léve bensőségesebb viszonyhoz.

Blaise ellenben, miután készségesen visszaeresztette a földre egyszerű természetességgel fogta kézen, mintha már évek óta a lányhoz tartozott volna. Bevezette a kastélyba, fel a lépcsőkön, egészen a klubhelységig. Ginny egészen odáig meg sem szólalt, jó érzés volt, hogy végre valaki törődik vele, van valaki, akire rábízhatja magát.
– Itt akarsz maradni? – törte meg a hallgatását a túlzsúfolt klubhelységben. Egy kissé tartott a nagyközönség reakciójától, mikor is felfedezik Blaiset és őt együtt.
– Nem feltétlenül… Ha gondolod kereshetünk egy csendes kis szobát, ahol kettesben lehetünk – Ginny kétkedve nézett a fiúra. Meg volt győződve, hogy viccnek szánta a javaslatot. Szemei azonban nem erről árulkodtak, nem volt bennük semmi kis csalafintaság, Ginny szinte ijesztően találta a sötét szemek lángolását.
– Maradjunk – jelentette ki a lány. Úgy vélte nem biztos, hogy jó döntés volna Blaise-zel kettesben maradni. Megrettent a fiú elszántságától, eddig rendszerint ő irányította a kapcsolatait, azonban nagyon úgy tűnt, hogy Blaiset nem vezetheti majd mint egy kezes, szelíd kis báránykát.
Bár félve várta Blaise reakcióját, beleegyezik-e vajon a döntésébe, a fiú könnyed mosollyal vette tudomásul azt, és egy kanárisárga bársonykanapéhoz vezette.
– Igazad van, itt az ideje, hogy megismerjük egymást.

Ginnynek úgy tűnt Blaise kissé furcsán értelmezi az ismerkedés fogalmát. Nem bombázta különböző kérdésekkel a családját vagy a kedvteléseit illetően. Igazából nem is nagyon beszélt, leszámítva a hízelgő bókokat, amiket a fülébe suttogott. Helyette inkább csókokkal halmozta el a lányt, nyakát, arcát, száját… Ezzel persze sikeresen felkeltette a klubhelységben pihengető diákok figyelmét. Ginnyt azonban már nem különösebben izgatta a nézőközönség. Ha már bele ment ebbe a kapcsolatba, akkor előbb-utóbb úgyis fel kell vállalnia. Miért is halogatná a dolgot? Igyekezett nem a jövőn töprengeni, de akaratlanul is felmerült benne a kérdés, mi lesz később, ha már az első este sem tudnak egymáshoz szólni Blaise-zel? Illetve Ginny biztos volt benne, tudnának ők beszélgetni is, de talán jobb, ha még halasztják ezt egy cseppet. Így legalább nem derül rögtön fény a köztük lévő nyilvánvaló ellentétekre, amik egyértelműen adódhatnak, származásukból és helyzetükből…

Ginny pontosan tudhatta, hogy a Roxfortosok nem fogják szó nélkül hagyni Blaise és az ő hirtelen egymásra találását, de a legkevésbé sem akart minden egyes kérdezősködőnek magyarázatot adni, hogy mégis, hogy képzeli, hogy griffendéles létére egy mardekárossal hetyeg. Eleinte azonban senki sem mert odalépni hozzájuk, a Roxfortos diákok többsége, érdeklődét palástolva, inkább csak a szeme sarkából vizslatta őket.

Pansy jelent meg először mellettük és sejtelmesen Blaisere mosolyogva kényelemesen elhelyezkedett a párral szemben, egy fotelben. Ginny gyűlölködő pillantásokat vetett felé, úgy vélte egy lány, aki olyan büszke a tökéletes modorára, mint Pansy igazán nem engedhetne meg magának egy ilyesféle pofátlanságot. Ginnyt egyenesen feszéjezte a jelenlét. Felemelte fejét Blaise válláról is igyekezett távolabb húzódnia fiútól, bár ő nem igazán hagyta ezt. A griffendéles lány tisztában volt vele, hogy Blaiset meglehetősen szoros szálak fűzik Pansyhoz. Olykor már az is felmerült benne, hogy kapcsolatuk esetleg több is, mint barátság. Ezt a teóriát azonban mindig elvetette, Draco bizonyára nem tűrné el, ha a barátnőjén osztozkodnia kellene valakivel. Ráadásul kétség sem férhetett hozzá Draco előkelőbb helyen állt a mardekár képzeletbeli ranglistáján, mint Blaise. Miért is állna le titokban Pansy Blaise-zel, ha Dracot is megkaphatja? Ennek ellenére hiába győzködte magát, Ginny nem tudta elképzelni, hogy a mardekárosok között is szövődhetnek valódi barátságok, ezért inkább azt az elméletet fogadta el, hogy Blaise és Pansy barátsága is valamiféle érdekből köttetett.

– Alig akartam elhinni, hogy titeket látlak – szólalt meg Pansy kizárólag Blaisehez intézve szavait. – Már azt gondoltam, sosem lesz elég bátorságod, hogy lépj – Ginny kérdő tekintettel nézett Pansyra, felettébb dühítőnek találta, hogy a lány úgy beszél, mintha ő ott sem lenne. Pansy figyelmét sem kerülhették el a másik lány sötét pillantásai, de csak elégedetten somolygott, kifejezetten élvezte, hogy Ginny kétségek közt vergődik miatta.
– Ám azt kell, hogy mondjam, meglep, hogy kis Weasleynk ilyen könnyen megadta magát – folytatta Pansy Ginny semmibevételét. A vörös hajú lány ezt igazán nem tűrhette tovább.
– Idefigyelj, Parkinson – csattant fel. – ne tegyél úgy, mintha itt se volnék!
Pansy bujkáló mosollyal az arcán nyugtázta, hogy ilyen egyszerűen sikerült kihoznia Ginnyt a sodrából, és hogy egy fegyvere már biztos van a griffendéles lánnyal szemben.

– Oh, nézzétek csak, ott jön Draco! – kiáltott fel továbbra is figyelmen kívül hagyva Ginnyt és intett a fiúnak. Draco vette barátnője üzenetét, és odasétált a kis társasághoz, majd leült Pansy foteljének szélére.
– Milyen szépen összegyűltetek itt – nézett végig az ott lévőkön Draco,és sokatmondó pillantást váltot Pansyval.
– Látom sikerült feldolgoznod a vereséget – nézett a szőke fiú Ginnyre, a lányt legalább egy kis elégedettséggel tölthette el, hogy Pansyval ellentétben Darco kivételesen felfedezte ottlétét, ám a legkevésbé sem tetszett neki a hangsúly, ahogy a fiú hozzászólt.
– Bizonyára nagyon jó a szemed, Malfoy – jelentette ki közönyösen. Úgy sejtette, közeleg az idő, mikor a fiú belátja, nem engedheti meg magának vele szemben ezt a gúnyos hangsúlyt. Talán Blaiseből kiszedheti, mit tervez Draco az anyjával Roxfortban. Akkor pedig ő lesz az első, aki lépni fog ellenük…

Lassan múlt az idő, Ginny idegesen nézelődött jobbra-balra, elege volt Pansy és Draco lekezelő, fellengző stílusából és abból, hogy rendszerint sokatmondóan egymásra pillantottak, miután mindkettőjük ajkán megjelent a mardekárosokra annyira jellemző sunyi mosoly. A lány igazán nem értette, miért nem hagyják már őket magukra. Blaise sem törődött velük különösebben, inkább Ginnyt tűntette ki figyelmével, ám a lánnyal ellentétben őt nem is zavarta barátai viselkedése. Mikor végre-valahára kettesben maradtak, Ginny megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Nehéz volt kibírni? - nézett rá Balise ártatlanul, kerekre nyitott szemekkel.
– Úgy is mondhatjuk… – felelte ironikusan a lány. –Parkinson megtanulhatná visszafogni magát.
Blaise egy halvány mosollyal bólintott.
– Olykor nem könnyű vele… de remélem majd összeszoktok és jól meglesztek. – Ginnynek nehezére esett visszafognia magát, hogy nem fejtse ki Blaisenek, hogy ő ugyan semmi esélyt nem lát arra, hogy Pansyval mindenféle hátsó szándék nélkül akár két értelmes szót is váltson, de nem akarta Blaise reményeit azonnal szertefoszlatni sem, így inkább nem szólt semmit.
– Tulajdonképpen rendes lány – folytatta Blaise komolyan. – Soha egy percig nem nehezményezte, hogy te és én összejöjjünk. Ellenben Draco…

Ginny próbálta megemészteni a hallottakat. Hogy lehet, hogy Parkinson, aki őt gyűlöli, vagy legalábbis mélységesen megveti, nem bánta, hogy az egyik legjobb, vagy inkább egyetlen barátja neki kezdjen el udvarolgatni?
– Dracoval még lehet, hogy meggyűlik a bajunk, sosem tudhatod, hányadán is állsz vele.
– Tipikus mardekáros vonás – szúrta közbe Ginny a szája sarkában bujkáló mosollyal figyelve Blaise reakcióját, mire a fiú elhallgatott és töprengő arcot vágott.
– Meglehet – vonta meg végül a vállát könnyedén. – Egy biztos, előbb vagy utóbb úgyis kifejti rólunk a nézeteit… nem szokta magában tartani, ha valami nem tetszik neki…
Ginny a legkevésbé sem tartotta tragikusnak, hogy Dracot esetleg felbosszantja a Blasie-zel való kapcsolata. Úgy érezte ez tökéletes visszavágó a kviddicsmeccsért. A lány elégedett arccal bújt Blaisehez és a fiú mellkasát simogatta. Már alig várta, hogy Draco kifakadjon miattuk. Talán holnap, vagy azután…