- Próbáljátok utánozni a víz csobogását! - hangzott egy lágy női hang egy hófehér ajtó mögül.
Ebben a teremben tartották a délelőttönként esedékes lantórákat, amelyek az igazgatónő szerint az évfolyam összetartását és harmóniáját erősítették. Az évfolyam elnevezés kicsit erős volt arra a nyolc fiatalra, akik a mesterséges vízesés szélénél üldögélve várták az ihletet. Legtöbbjük francia volt, csak két roxfortos diák és egy magántanuló volt köztük. A dölyfös oktató észre sem vette a három idegen lányt, és társaik sem foglalkoztak velük, de Ginnynek pont erre volt szüksége.
Láthatóan két szobatársát, Lunát és Asmát sem rázta meg a közönyös bánásmód: a szőke, misztikus erővel felruházott lány átszellemült arccal koncentrált a zenére, míg Asma maga alá húzott lábakkal a vizet nézte. Gondolatai - mint Ginnynek - máshol jártak.
- Lágyabban, lányok! Érezzétek át a természet szépségét!… Cheril, ne markold olyan görcsösen azt a lantot!
Ginny lehunyt szemmel, kedvetlenül várta az óra végét jelző gongszót, mely csak nem akart jönni. Mikor felharsant a hang, letette a hangszert, majd senkit és semmit nem várva, táskáját felkapva kirohant a teremből.
Csak pár perc múlva vette észre oldalán gyorsan, mégis elegánsan lépkedő fekete bőrű társnőjét. Asma ma is különlegesen szabott narancssárga ruhát viselt fittyet hányva a mágusakadémia évszázados hagyományaira. Ezen a reggelen Ginny sem tartotta magát a McGalagonynak tett ígéretéhez, szokásos kék selyemegyenruhája helyett elnyúzott griffendéles talárját választotta.
- Azért meg kell hagyni, brilliáns ez a Madame Maxima! Talán nem annyira, mint a ti híres Dumbledore professzorotok, de az, még ha ránk nem is hatnak a trükkjei. – szólalt meg olyan könnyedén Asma, mintha csak egy beszélgetést folytatna. Ginny úgy érezte magát, mint akinek kést mártanak a szívébe, amikor a másik lány kiejtette halott igazgatója nevét, de mélyet lélegezve nem állt meg.
- Milyen trükkök?
- A pszichológiai fortélyok. Mit gondolsz, miért pont a lant a Beauxbatons címerhangszere? Ez a béke és a művészet jelképe a zene világában. – magyarázta a lány.
- Most úgy beszéltél, mint egy vérbeli beauxbatonszos. – fintorodott el Ginny, barna szemét Asmára villantva. A szólított nevetve csóválta meg fejét.
- Pont én? Nem érzem magam egy fajsúlyúnak ezekkel a libákkal.
Épp ekkor haladtak el négy francia lány mellett, akik csak iskolájuk nevét hallhatták, és nem tudhattak angolul, mert illedelmesen mosolyogva „Bon jour!”-ral köszöntötték a két lányt. Ginny és Ama rájuk sem nézve folyatták az eszmecserét.
- Úgy látom, te sem nagyon bírod őket… - mosolyodott el fensőbbségesen az afrikai lány, mikor Ginny nem reagált a köszönésre.
- Mindig az jár a fejemben, hogy ők csak itt ülnek, és zenélnek, míg a világ veszélyben van. Szétnéztél, hány 16-17-18 éves lány van itt, akik ahelyett, hogy itt semmit sem tesznek, odakint harcolhatnának?
- És te? Te is 17 leszel nemsokára… - mondta halkan Asma. Ginny visszatartva kitörését válaszolt.
- Én harcolni akarok. – válaszolt Ginny, szemei kirobbanó indulatról tanúskodtak. – Én…
Asma nem tudott reagálni a kijelentésre, mert ekkor egy álmodozó, nyugodt hang szólalt meg mögülük:
- Én szeretek lanton játszani.
Ginny megtorpant, és megenyhült arccal várta be a lassan feléjük sétáló Luna Lovegoodot, aki kék talárt viselt és haját különleges fonatokba tekerte fel. Luna szelíden belépett két barátnője közé.
- Ezt már megbeszéltük, Gin. – húzta fel az orrát Asma, folytatva a beszélgetést. – De akárhogy is van, azt elismerhetnéd, hogy Madame Maxime jó igazgatónő.
Végre kiértek a parkba, és itt nyugodtan beszélhettek, nem kellett attól tartaniuk, hogy esetleg meghallja őket valamelyik magát túl fontosnak tartó beauxbatonszos.
- Ha olyan nagyszerű lenne, már rég helyreállította volna a park külső részét!
Asmát meglepte a kifakadás, de amíg el nem érték a cikornyás fafaragásokkal díszített padokat, és a padok gyűrűjéből kiemelkedő szökőkutat – melynek tükrében szerény és kevésbé szerény leányzók vizsgálgatták magukat -, nem szólalt meg.
- Azért nem tette meg, mert egyszerűen nem lehet. – vett mély lélegzetet az afrolány. Luna leült a szökőkút márvány peremére, és ügyet sem vetett a vitára.
- Hogyhogy?
A két társnője állva maradt. A turbékoló galambok és a susogó szél adta háttérzajba egy dallamos hang szövődött bele.
- Bon jour, Ginny! Bon jour, Luna és Asma!
Ginny újdonsült rokona, a fiatal Gabrielle Delacour állt előttük, hirtelenszőke haja laza csigákban keretezte hamvas bőrét, ezüst fényű szemét még jobban kihangsúlyozta ezüstös talárja.
- Olyan… érdekesen néztek ki. – mondta mosolyogva, látszott rajta, hogy zavarban van, és nem tudja mivel kezdeni mondanivalóját.
- Ti is! – nézett el Ginny Gabrielle mellett, utalva a lány három barátnőjének csodálkozó arckifejezésére, majd hirtelen Asmához fordult. – Tehát?
Asma egyetlen pillantással elnémította.
- Most kaptam egy levelet Fleurtől! – újságolta boldogan Gaby. Barátnői összesúgtak háta mögött, és bár ezt észrevette, cseppet sem zavartatta magát. Ginnynek vele ellentétben hatalmas önfegyelemre volt szüksége, hogy mosolyogjon, és ne verje fejét a nem messze álló, ezüstmetszetekkel díszített ion oszlopba. – Holnapután érkezik!
Ginny arcáról egyszerre lehervadt a mosoly. Szélfútta haját hátrasimítva, fáradt arccal kérdezte:
- Miért?
- Madame Maxime hívta valami fontos ügy miatt. – vont vállat Gaby. Asma szemei elárulták, hogy elkezdett töprengeni: lila színűvé halványodtak.
- Jaj, de jó! – próbált vidám hangulatot erőltetni magára Ginny, de ez annyira nem ment neki, hogy nemcsak Gabrielle, de még Luna is észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Hát… igazán nem gondoltam, hogy… ennyire fogsz örülni… - Gaby egyik lábáról a másikra állt, Ginnynek pedig egyszerre lelkiismeret-furdalása lett, látva tanácstalan arcát. „Nem tehet róla, hogy ő Fleur húga… Az esküvőn is igyekezett mindent úgy csinálni, hogy tetsszen nekünk.”
- Örülök, Gaby, csak… fáradt vagyok. Ennek semmi köze nincs a nővéredhez. Azt hiszem, felmegyek és lefekszem. – jelentette ki, és hirtelen tényleg felfordult a gyomra.
- A következő óránk süteményvarázs. – figyelmeztette barátnőjét Asma, de Ginny csak intett. Már így is eléggé hányingere volt, most végképp nem akart hallani kajákról.
- Légy szíves, Luna, szólj, hogy ezt most kihagyom.
A lány maga elé meredve bólintott, nem kérdezősködött.
- Majd azt mondom, hogy Flitwick professzor sürgősen beszélni akar veled.
Ginny fájdalmasan bólintott, és megszorította Luna kezét. Kettőjükön és Madame Maximen kívül senki sem tudta a Beauxbatonszban, hogy a Roxfort kiváló bűbájtan professzorát is meggyilkolták a halálfalók.
A lány máris indulni akart, de Gabrielle keze megállította.
- Várj, Ginny! Odaadom neked Fleur levelét, jó? Neked is írt benne, és azt mondta, hogy nálad jobb helyen van. – hadarta el, és máris vette ki táskájából a levelet. A világoskék borítékon ezüsttintával a Delacour család címere díszelgett.
Ginny elvette a levelet, majd biccentve elköszönt a többiektől. Míg a palota felé tartott, megpróbálta teljesen elzárni elméjét a gondolatok áradatától, de a Liliomok termébe érve újra hatalmába kerítette egy nyugtalanító érzés. Előbb az az éjjeli támadó, aztán most Fleur neki is ír levelet…
Mikor végre felért a hálószobába, nem a megszokott kép fogadta: huzat dagasztotta a függönyöket, Luna jegyzetei repültek át Asma kedvenc ruháján, mely összegyűrődve hevert a földön. Ginny pupillája kitágult a félelemtől, előkapta pálcáját, és hevesen dobogó szívvel, nesztelenül belépett a kis előszobából a tágas térbe.
Gyorsan körülnézett, személyhívó igézettel kereste az illetéktelen behatolót, de nem talált senkit. Továbbra is nyugtalanul, nagy levegőt véve, összeszorított fogakkal lépett ki az erkélyre. Suhogást hallott, de mégis… sehol senki.
- Láthatatlanná tévő köpönyegben vagy? – kérdezte bátran, kezét ide-oda kapva. A suhogás nem maradt abba, mégsem érzett senkit. Sietve visszament a szobába, és egyik fiókjából előhúzott egy malíciamutatót, körbepásztázta a szobát, majd az erkélyt is, de nem vett észre semmi különöset. A bizarr suhogás is eltűnt, és Ginny sóhajtva tette vissza helyére a varázskelléket.
„Hogy ez eddig nem jutott eszembe.” Csalódottam megborzongott, miközben bezárta az erkélyajtót, és a két ablakot. Miután gyorsan rendet tett a szobában, egy pillanatra sem lankadt tekintete, mint ahogy azt régen Mordon professzornál tanulták… „De az a professzor sem igazi auror volt, hanem halálfaló. Mindenestre jó tanácsot adott.”
Mikor hiába várt, semmi szokatlan nem történt, előkapta a levelet, és - pálcáján tartva egyik kezét - kinyitotta.
A három oldalas levél szimpla, Fleur-szerű csacsogással kezdődött, természetesen franciául, amelynek első részében az idősebb Delacour-testvér arra kérte húgát, hogy vigyázzon a család hírnevére. Ginny szemeit forgatva lapozott, egészen az utolsó oldalig, amelyen a szöveg harmadától Fleur átváltott angolra, és a lány felismerte a kicifrázott betűkkel leírt nevét.

„ Ginny!
Tudom, hogy furcsának fogod tartani ezt a levelet, talán őrültnek is fogod gondolni Gabriellet, mikor odaadja neked ezt a borítékot. Sajnálom, de nincs időm, hogy szép szavakkal körülírjam neked a tényeket. Éppen pár perccel ezelőtt tudtam meg, hogy Billt és Charliet egy új küldetéssel látta el Alastor Mordon.”

Ginny akaratlanul is összerázkódott. Felült, és még egyszer szétnézett a szobában, mely most ismét barátságos légkörű volt.

„ Én nem bírok itt arra várni, hogy mi történhet Bill-lel, és ő világosan megmondta, hogy ez a küldetés csak rá és a testvérére vonatkozik. Ezért fogadtam el Madame Maxime javaslatát, hogy segítsek neki ott. Légy szíves ne áruld el Gabriellenek, hogy miért megyek.. Ezeket a sorokat megigéztem, csak az olvashatja el őket, akinek íródtak. Így a húgom nem tud semmiről. Az a helyzet, hogy baj van a vélákkal, akik nem messze a palotától élnek. Félő, hogy Tudodki kiszámíthatatlan természetüket kihasználva őket is tőrbe ejti. Az én feladatom lesz, hogy éjjelenként felkeressem őket, és megpróbáljak hatni rájuk. Madame Maxime velem fog tartani.
Mindezt azért kell, hogy tudd, mert nem akarok semmiféle személyes és általános ellenségeskedést sem köztünk, sem közted és az iskola más tanulói között. Jegyezd meg, hogy csak akkor segíthetsz nekünk, ha összehozod a különböző embereket, ha megbékíted az ellenségeskedőket. Holnapután érkezek, és akkor még további információkat is elárulok.
Hermione átadott nekem egy levelet megőrzésre még egy hónappal ezelőtt. Neked szól, de nem küldhettem el, mert egészen biztosan elfogták volna, és sokat írt, nem tudtam megigézni. Nemsokára ezt is megkapod.
Vigyázz magadra: Fleur”

Ginnynek másodszor is el kellett olvasnia a levelet, hogy felfogja a szavak jelentését.
- A bátyáim! – kiáltott fel akaratlanul, és újraolvasta a levelet. Könnyek égették a szemét. – Miért csak saját magáról ír? Miért nem ír egy kicsit sem Billről és Charlieról?
Görcsösen belekapaszkodott az ágy támlájába, és felállt. Már cseppet sem félt, nem aggódott önmagáért, az sem érdekelte volna, ha a szoba tele van láthatatlan halálfalókkal, csak a családja és a barátai élete foglalkoztatta.
Mélyet lélegezve betette a levelet a malíciamutató, a Harrytől kapott zsebgyanuszkóp és a különleges bájitalok mellé, majd egy ősi, nagyon erős védőbűbájt vont a szekrény köré. „Megint szólnom kell majd Lunának és Asmának, hogy csak akkor menjenek közel az éjjeliszekrényemhez, ha meg akarnak tanulni repülni.”
Odasétált az erkélyhez, és szomorkásan figyelte a kéklő eget, mely talán új reményeket rejtett.