Kilátástalan helyzetük félelemmel töltötte el őket. Nem tudták hogy fognak visszajutni és nem tudták egyáltalán túlélik-e ezt a "kalandot".
Feltápászkodtak a padlóról, majd csodálattal és egyben szörnyülködve néztek végig a Roxforton, ami most az utolsó kőig ezüstszínben csillogott. Tétovázva elindultak a lépcső felé. Elképzelésük sem volt róla merre kezdjék, de egy dolgot biztosra vettek: még ha növelné is a túlélési esélyeiket, akkor sem vállnak szét.

Félelmetes volt a csend. Üresség töltötte be a szívüket, mintha a világ megsemmisült volna, és ők csak bolyonganának a nagy semmiben. Jeges fuvallatok hasították keresztbe az előcsarnokot, és fenyegetően suhantak el a lányok füle mellett. Mintha minden tiltakozna az ellen, hogy ők akár csak egy lépéssel is többet tegyenek a kastélyban.
-Vajon Fejnélküli Nickkel fogunk találkozni? - Elmélkedett a griffendéles.
-Remélem nem. - Mondta cseppet sem biztató hangon Luna.
-Nem kedveled őt? - Kérdezte Hermione, reménykedve, hogy nem valami komolyabbról van szó.
-Ebben a világban minden teremtmény a vesztünket akarja. És az Árnyékkastélyban élőkre ez különösen igaz.
-Ő biztos nem! - Méltatlankodott a lány.
-Ne felejtsd el hol vagyunk. Olyan helyen, ahol a szellemek elakadtak, mert féltek szembenézni a halállal és a túlvilággal. Irigyek, mert mi még élünk. És ilyenkor nem érdekli őket, hogy mi odaát kedveljük egymást vagy sem. Nekik az csak egy képi világ, ahová visszavágynak. Ez az ő valóságuk.
Eszébe jutott a griffendélesnek, amit barátnője még korábban mondott. Itt meg tudná érinteni a szellemeket. Beleborzongott a gondolatba, hogy mi történhetne velük. Hirtelen a biztonságosnak tűnő ezüstpalota vadászmezővé változott. Csak reménykedett, hogy nem találkoznak senkivel és semmivel. Luna elég nyugodtnak tűnt, így ő is próbált küldetésük céljára koncentrálni.

Hermione megint elgondolkozott, majd tovább elmélkedett.
-Ha innen nyílik egy átjáró az Életbe, akkor a Halálba is kell vezessen egy.
-Ahogy mondod. De mielőtt bármi meggondolatlanság jutna az eszedbe ne felejtsd, a halálból nincs visszaút! Erre nincs semmilyen bűbáj vagy sötét varázslat!
-Vagyis ha mi átlépjük a Halál kapuját ...
-Akkor soha többé nem tudunk visszajönni!. - Fejezte be a megkezdett mondatot Luna.
-Az ősi szövegben az Életből az Árnyékvilágba vezető átjáróról is az állt, hogy "ember ki odamegy, már nem fordulhat vissza ".
-Ne vedd szó szerint. Hiszen mi már egyszer visszatértünk.
-Nagy nehezen. - Fintorgott a griffendéles.
-Ezt inkább átvitt értelemben kell venni. Azt jelenti, hogy innentől kezdve egyre gyorsabban sodródunk a végzetünk felé. Olyan végzet felé, ami eddig nem volt a Sorsunkba írva. - Itt vett egy mély levegőt a hollóhátas, majd folytatta. - Már semmi sem olyan mint régen. Változunk. A világ is változik. És akkor éjjel, amikor együtt beléptünk ide, a Sorsunk is megváltozott!
-Várj csak! - Torpant meg Hermione. - Szóval te előtte még sosem jártál itt?
-A thesztrálokat jó párszor meglátogattam azelőtt is, de a kapun sosem léptem át.
-Mindig tudsz újat mondani.
Luna erre elmosolyodott.
A két lány már a lépcsőkön járt. Óvatosan szedték a fokokat, és visszafojtott lélegzettel méricskélték a festményeket. Ugyanúgy mozgolódtak, mint az ő színes világukban, de valahogy mégis mások voltak. Ijesztőnek tűntek.
A hatalmas csend szinte fejbe vágta Hermionét. Csak most jutott eszébe, hogy amikor Luna a Szolgára csapta az ajtót, az meg sem próbálta áttörni. Vajon elment? Feladta? Vagy csak lesben áll és várja, hogy kilépjenek az ajtón? Talán jobb bele sem gondolni a folytatásba.

Luna kérdőn nézett a griffendélesre az első emeleten, mire ő magabiztosan biccentett a következő lépcső felé. Már tudta hova mennek. Volt egy olyan megérzése, hogy mivel Dumbledore valójában tudta mi a megoldás, először az ő irodáját kell megnézi. Az öreg az a fajta varázsló volt, aki az utolsó másodpercig hitt a jó és az igazság győzelmében. Hermione biztosra vette, hogy a felesleges és egyben veszélyes bolyongás helyett nála kell először keresniük a tégelyt.
Fölfelé haladva egy érthetetlen érzés kezdett motoszkálni a fejében. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy benézzen a Griffendél Házba. Agya kikapcsolt, szeme kimerevedett és a lábai lassan elindultak a másik irányba, mint amerre Luna tartott. A hollóhátas észrevette, hogy barátnője elengedi a kezét, ezért utána kapott, és meghúzta a haját. Hermione feljajdult. Kicsit értetlenül nézett maga elé, majd mintha misem történt volna indult tovább az igazgató irodája felé.

A megfelelő folyosóra érve viszont megtorpantak.
-Mi lehet a jelszó? - Gondolkozott hangosan Hermione, mire kisebb csörömpölés kíséretében megjelent előttük a fölfelé csavarodó csigalépcső.
„Most nem magától mozog.”- Futott át a griffendéles agyán. De közben már elindult a lépcsőn Lunával a sarkában. Felérvén egy könnyed mozdulattal belökte az ajtót, és egyenesen az asztal felé nézett mintha azt várta volna, hogy Dumbledore ezüst mása fog visszamosolyogni rá.
A szoba ugyanúgy volt berendezve mint eredetileg. Lunának rögtön szemet szúrt, hogy valami kilóg az összképből. Valami, ami nem volt ezüstszínű. Egyik kezét Hermione vállára tette, a másikkal pedig mutatta a lánynak hova nézzen. Az egyik festményre mutatott, ahol egy férfi kalapjának csúcsán különös fekete kulcs volt elhelyezve.
A griffendéles érdeklődve indult a kép felé, ami morcosan nézett rá és kényelmetlenül mocorogni kezdett. A lányt cseppet sem zavarta a dolog, és minden gond nélkül a kulcsért nyúlt. Miután levette és jobban szemrevételezte, egy apró szöveget vett észre a kulcsa vésve.
-Mindig ott, ahol szükség van rám – olvasta Luna, majd kivette Hermione kezéből és forgatni kezdte a szeme ellőtt.
-Gyerünk a Szükségszobába. – Jelentette ki teljes magabiztossággal a griffendéles.

Szinte rohantak a folyosókon, megfeledkezvén az őket fenyegető millió veszélyről. A Szükségszobához érvén, amikor megjelent az ajtó, szabályosan berontottak. Egy teljesen üres terem tárulkozott eléjük. Beléptek, az ajtó pedig magától becsukódott mögöttük. Csak járkáltak körbe-körbe, keresvén valami nyomot. Minden oldala a szobának egyforma volt, mintha egy ezüst kocka belsejében lennének. 5 perc múlva már keservesen néztek egymásra, a pillanatnyi remény ami felcsillant előttük, most szerte foszlott. Fáradtan dőltek neki egyszerre a falnak, mire valami nagyon furcsa történt. Egyik pillanatban még állva támasztották a falat, a másikban már feküdtek a padlón, pedig meg sem mozdultak. Az ajtó helyzetéből ítélve rá kellett jönniük hogy nem a padlón, hanem a falon fekhettek. Felálltak, és most a úgy sétáltak az ezüst tapétán, mint Ron nyolclábú kedvencei.
-Ez a fizika törvényeivel teljesen ellenszegül – méltatlankodott Hermione, de önmagát túlmagyarázva folytatta – persze a kviddics is. És minden más, ami a varázslóvilágban történik. Ezzel letudta a monológot, és újra körülnézett a teremben. Látta, hogy Luna már a plafonon sétál, és és integet neki. Megpróbált átbillenni a plafonra, és legnagyobb meglepetésére sikerült. Most már fejjel lefelé voltak az ajtóhoz képest.
Szemével újra keresni kezdett valamit, ami a segítségükre lehet a tégelyhez vezető úton. Amikor a lába elé nézett, meglátott egy halvány kulcslyukat, amit fehér krétával rajzolhattak fel.
-Megvan! - Kiáltott fel diadalmasan Hermione.
Luna odarohant, elővette a kulcsot, és közelíteni kezdett vele a kulcslyukhoz. Az nekiállt fehér fényben villódzani, és egy zár emelkedett ki a plafonból. A hollóhátas gondolkodás nélkül beleillesztette a kulcsot és elfordította. A zár most tovább emelkedett és alatta egy kis doboz jelent meg. Ajtaja felpattant, és meglátták az ezüsttégelyt.
Mindketten elmosolyodtak, Luna kikapta a kis gyűjtöedényt és elindultak a kijárathoz.
-Hogy másszunk le a plafonról? - Kérdezte a hollóhátas.
-Szerintem elég, ha elrugaszkodunk a padló felé! - Magyarázta a griffendéles.
A két lány ugrott egyet helyben, mire becsapódtak az alattuk lévő padlóba. Fájdalmas arckifejezéssel dörzsölgették megzúzódott végtagjaikat és a feneküket.
-Talán mégiscsak a kijárt utat kellett volna választani. - Nyöszörgött Luna.
-Majd legközelebb.
Ezen a kijelentésen kuncogtak egy jót, utána felálltak és elindultak kifelé.

Ahogy haladtak az előcsarnok felé, egyre inkább kezdték elveszíteni a színüket. Az első és második emelet közötti lépcsőn már halálsápadtan néztek egymásra. Tisztában voltak vele mi következik.
Egyszerre hördültek fel, amikor meglátták, hogy a kapu tárva-nyitva van. Egy gúnyos kacaj futott végig a levegőben.
-Szellemek – sziszegte Luna.
-Most mi lesz? - Kérdezte Hermione, de a válaszra már nem volt idő.
Dühös üvöltés hasított a csarnokba, amitől mindkét lány vére megfagyott. Az épületben volt. Arra sem jutott az idejükből hogy magukhoz térjenek, mire jött a következő sokk. A falon itt-ott izzó vörös pontok jelentek meg az ő magasságukban. A lányok zavarodottan kapkodták a fejüket egyik oldalról a másikra.
-Futás – üvöltötte Luna, mire őrült módjára kezdtek rohanni lefelé.
Ekkor a falon izzó pontok körül kezdett valami kirajzolódni. Másodpercek teltek csak el, és ott kapaszkodtak a Szolgák, akik eddig a falba olvadva várták, hogy áldozataik előkerüljenek a fentebbi emeletekről. Mély vicsorgás töltött be mindent. A lányok eszeveszett rohanása hasztalannak tűnt. Épp hogy ráfordultak az utolsó lépcsőre, Hermione sikoltást hallott. Hátrakapta a fejét, és Luna már nem volt mögötte. Az egyik oszlopba csimpaszkodó Szolga karmai belegabalyodtak a hollóhátas hajába, és úgy lógott le róla a lány, mint egy rongybaba. A griffendéles előkapta a pálcáját, és rászegezte a szörnyre.
-Stupor! - Erre az lemerevedett a kábítóvarázslattól, és Luna kicsúszott a markából. Mielőtt földet ért volna a lány, Hermione elkiáltotta a lebegés igéjét, és szép lassan letette a földre. A falról meredező Szolgák most mind a griffendéles felé vetették magukat. Ő pedig mást nem tudván tenni levettette magát a lépcsőről, egyenesen Luna felé. Egy lebegő ige után ő is földet ért és most reményt vesztve figyelte a támadókat, akik már teljesen körülvették őket. Úgy hatan lehettek, szemükben éhes vágy csillogott.

Luna kezdett magához térni és csak most tudatosult benne újra, hogy mi történik velük. Elkezdett a pálcája után kotorászni. Mire felemelte a kezét, Hermione már két Szolga markában volt, akik nyálukat csorgatva szaglászták őt. Bár odaát nem érezték a szagokat, itt az ő világukban más volt a helyzet. Győzelemittasan szívták be a lány lelkének illatát, aki szó nélkül állta ezt, közben szemével a kezéből kivert pálcáját kereste. Ekkor meghallotta Luna hangját:
-Petrificus Totalus! - Kiáltotta el magát, majd ismételve az igét a másikra is kimondta a varázslatot.
A két Szolga sóbálvánnyá dermedve meredt Hermionéra, aki nagy nehezen kiszedte magát a szorító karmokból, majd pálcája után kutatva rogyott a földre.
Lunát ekkor valami égető érzés járta át. Kinyújtott kezébe – amiben a varázspálca is volt – az egyik Szolga teljes erővel belemélyesztette a fogait. A lány fájdalmasan felüvöltött, hangja belehasított az éjszakába. Hermione ijedten kapta oda a fejét, és látván mi történik barátnőjével oda akart rohanni hozzá. A többi Szolga viszont útját állta, és egy hatalmasat lekevervén neki lökték keresztbe az előcsarnokon.
Luna kezéből lassan csordogált a vér. A Szolga egy pillanatra elengedte a kezét, de csak azért, hogy agyarait a felkarjába is belemélyeszthesse. Ezt a harapást már csak egy halk sikkantással tudta lereagálni Luna. Ereje kezdte elhagyni a testét, már képtelen volt küzdeni. Kezében még mindig pálcáját szorongatta, de megszólalni és koncentrálni egy varázsigéhez már végképp nem tudott.

Hermione feltápászkodott a földről, és dühösen nézte a felé közeledő Szolgákat. Hirtelen magához tért, mintha egy mély álomból ébredt volna fel. Szája torz formát vett fel a haragtól, és szinte villogó szemekkel mondta ki a varázsigét:
-Ictus fulminis!
A teremben villámok kezdtek cikázni és körbetáncolták a Lunát agyarai közt tartó szörnyet. Az ijedten elengedte a lányt, és nyüszítve lapult a földre. De a villám nem kegyelmezett. Szénné perzselte a Szolgát, aki éltében utoljára még egyszer felüvöltött. A többi lény most mind Hermionét figyelte. Kimért szuszogásuk arra engedett következtetni, hogy rémültség helyett inkább bosszú izzott bennük.
-Ictus fulminis! - Üvöltötte torka szakadtából Hermione, és pálcájával végigmutatott az őt figyelő három szörnyetegen. A villámok most nem cikáztak össze-vissza, hanem egyetlen csapással lesújtottak a Pokol Szolgáira.
Amikor eldőltek, ő gondolkodás nélkül odarohant barátnőjéhez, és megpróbálta felültetni. Elborzadva nézte szétmarcangolt karját, és – bár tisztában volt vele, hogy ideiglenes megoldás – ráolvasott a kezére egy bűbájt, amitől a sebek valamennyire összehúzódtak, így a vér csak szivárgott itt-ott.
-Addig talán tart a varázs, amíg kijutunk innen – mondta magát meggyőzve Hermione.
Felsegítette a félig kábult Lunát és hagyta, hogy a lány ránehezedjen.
-Várj! - nyögte, és az egyik sóbálvánnyá meredt Szolga felé mutatott.
A griffendéles észbe kapott, és elindultak felé. Ennyi veszélyt vállalni, és a végén itt hagyni amiért jöttek, nem lett volna túl szívderítő gondolat.
Menet közben a hollóhátas sérült kezével az egyik kiterült szörnyeteg felé nyúlt, és minden erejét összeszedve a szétégett szájból az egyik agyart kitépte.
A sóbálványhoz érve belevágta azt a szívébe, mire a rögtönzött fegyver mentén szivárogni kezdett az ezüst színű folyadék. Ahogy a földre csurgott, azt rögtön elkezdte kimarni, hatalmas lyukat hagyván a helyén. Luna felnyitotta a tégelyt, és a vérfolyam alá tartotta. Amikor megtelt lezárta, és elrakta a zsebébe.
-Mehetünk – mondta.
-Menjünk – válaszolta Hermione.
A kastélyból kilépvén tudatosult bennük, hogy még mindig az Árnyékvilágban vannak. Varázsigék helyett most imákat mormolva tartottak az Átjáró felé.

Már a kapunál jártak, amikor megint meghallották a jellegzetes üvöltést. Fásultan és reményt vesztve néztek egymásra.
-Utánunk fognak jönni. - Jelentette ki Luna.
-Igen.
-Vagy talán … - kapta fel a fejét a hollóhátas, bár látszott, hogy még ez a mozdulat is nehezére esik.
-Hermione! Gyorsan! Egy patrónus bűbájt!
-Mit? Hogy patrónus bűbájt? Hát persze! - Kapott észbe a lány! - Hiszen tiszta pozitív energia!
-Életenergia! - Egészítette ki Luna.
-Expecto Patronum! - A megjelenő vidra mintha tudta volna a dolgát. Gondolkodás nélkül indult el az ezüsterdő mélyére, hogy teljesítse feladatát.
-Ez eltereli a figyelmüket – mondta diadalittas hangon a hollóhátas, majd Hermionéval átléptek az Életbe vezető kapun.