Draco a kastély oldalában várta Hermionét a megbeszélt időpontban. Kicsit bizonytalan volt, mert túlságosan is felgyorsultak az események és ez gyanakodásra adott nála okot.
„Mi a fene ütött belém? Úgy viselkedem, mint valami idióta kis hugrabugos. Hogy mondhattam neki azt, hogy … Hiszen még önmagamnak is alig akartam beismerni, neki pedig alig néhány másodperc tétovázás után kimondtam. Kihasznál. Úgy éljek, száz százalékosan kihasználja az érzéseimet és az orromnál fogva vezet. De már belementem a játékba. És nincs megállás. Elindultam lefelé a lejtőn, és vagy szerencsém lesz, vagy nagyon csúnyán pofára esek.” Ezen gondolatok cikáztak a fejében, amikor megérkezett a lány.

-Hát már itt vagy? - Kérdezte egykedvűen Hermione.
Tekintete olyan volt, mintha minden érzelmet kizsigereltek volna belőle. Malfoy látván ezt először elbizonytalanodott, de eltökélte, nem hagyja magát sem lelombozni sem összetörni.
-Menjünk – felelte határozottan, miközben fejével a park irányába biccentett.
Az indulás pillanatában még kikapta a két vaskos könyvet a griffendéles kezéből, és a saját füzetével együtt egy kézben cipelte. A lány semmit sem mondott erre.
Draco szorosan haladt iskolatársa mellett. Ahogy végig mentek a füvön, a fiú egyre csak azon gondolkozott, vajon mi fog kisülni ebből az egészből. Rossz előérzete volt. Ránézett a lányra, és látta hogy az megremeg a novemberi szél hűvös fuvallatától. A tegnaphoz képest, mintha egy hónap telt volna el. Fel sem tűnt neki eddig a pázsitot borító aranybarna levelek kavalkádja. Csak most, ahogy a ropogó leveleken végighaladva elnézte a didergő lányt, tudatosult benne: már rég ősz van.
Levette vékony kabátkáját, és szó nélkül Hermione vállára terítette.
-Nem kell – mondta durván a griffendéles, és elrántotta magát a kabát alól.
-De igen – erőszakoskodott Draco, és újból megpróbálta rákanyarítani a ruhadarabot. Most sikerrel járt. Miután ráterítette, kezét nem vette el, hanem megpihentette a lány vállán.
-Rossz időzítés – közölte közönyösen a lány, és mire Malfoy felfogta volna mit is mond, már szembe is találták magukat a paprikavörös Pansyval.
-Ti meg mégis mit csináltok itt?
-Szerintem elég egyértelmű – mondta félvállról Hermione, majd a Draco felőli kezével átölelte a fiú derekát és szorosan hozzásimult.
Malfoy tudta, hogy csak azért csinálja, mert kínos helyzetbe akarta őt hozni, de egy dologgal a griffedéles nem számolt. Már egyáltalán nem érdekelte, mit mondanak róla a házbélijei. Főleg Parkinson véleménye hagyta hidegen. Talán még szívességet is tett vele Mio, hogy segít lerázni.
-Szerintem is – jelentette ki határozottan a fiú, és ellentmondást nemtűrően húzta még közelebb magához Miot.
-Ez undorító! Draco! Nem hiszem el, hogy te … ezzel a sárvérűvel...!
Pansy sértődötten viharzott el a kastély felé, és meg volt győződve róla, hogy Hermione valamilyen bájitalt itathatott meg a fiúval. Kizártnak tartotta, hogy magától enyelgett volna egy griffendélessel, pláne a sárvérű Grangerrel.

Most Hermione zavarodottsága következett.
-Engedj el – suttogta a szőkének.
-Miért tenném, hisz te bújtál hozzám – mondta elégedetten a fiú.
-Az csak …
-Egy aljas kis terv volt, tudom. De ahogy elnéztem, nem ilyen végkifejletet vártál.
-Mutatok én neked végkifejletet! - Mondta dühösen a lány, kitépte magát a fiú öleléséből, és sebesen elindult előre.
Draco, még mindig a sok tanulnivalóval a kezében loholt a nyomában, és kezdett nagyon nem tetszeni neki a dolog. „Mire készül?”
Vagy 2-3 perce mentek, amikor meglátta a célt. A kviddics pálya. A lelátók mellett ott állt Harry, aki épp elmélyülten nézte a hollóhátas csapat edzését. A lány egyenesen felé ment, és odaérvén se szó se beszéd, átölelte őt, és hevesen megcsókolta. Harry a pillanat meglepetésétől ledöbbenve állt, de fél másodperccel később minden kérdés nélkül már vissza is csókolt. Szorosan magához húzta a Hermionét, és érzéki mozdulattal túrt gyönyörű hajába. A griffendéles fiú teljesen megfeledkezett magáról! Nem értette mi történik, de már nem is akarta. Teste tűzben égett, és a lelátó falához szorította barátnőjét. Kezdte elveszíteni a fejét. Csak hagyta magát, hogy sodródjon az árral. Érzelmei felülkerekedtek az eszén, és körül se nézve kezdte letolni Malfoy kabátját a lányról.
A szőke megrökönyödve nézte a párt. Ezt nagyon övön alulinak tartotta. Dühösen földhöz vágta Hermione könyveit, és önmagából kikelve kiabált rá:
-Nehogy azt hidd, hogy ezzel fájdalmat okozol! Nem vagy más, csak egy sárvérű cafka! Egyszerűen szánalmas a viselkedésed!
A hangra Harry észhez tért, és most megrökönyödve nézte az eddig mögötte álló Draco ingerült fejét.
-Te meg mi a fenét csinálsz itt?
-Semmi közöd hozzá Potter! Te is csak egy báb vagy a mi kis hercegnőnk színpadján! - Mondta gúnyosan a mardekáros.
-Nem tudom miről beszélsz, de nem is érdekel! Csak egy dolog biztos! Csúnyán meg fogod bánni, ha nem szállsz le Hermionéról! - Szeme szinte szikrázott a fekete hajú fiúnak.
Malfoy itt tényleg besokallt. Még egy villámokat szóró pillantást vetett a lányra, majd kemény tekintettel, de belül darabokra tört szívvel elsietett.

Aznap éjjel a griffendéles lány zaklatottan érkezett a Lunával megbeszélt találkozóra. A titkos szobába mentek, hogy gyakorolhassanak, de az ő gondolatai mégis máshol jártak. Már maga sem tudta mit akar. Hiába küzdött ellene, a dolgok kezdtek kicsúszni a kezéből. El akarta felejteni az eddig történteket, de ez képtelenség volt. Lovat adott Harry alá, aki most szerelmesen gondolt az ő kis Hermionéjára. Malfoy, hát őt legalább sikerült feldühíteni. De tényleg ezt akarta?
-Igen! - Mondta ki hangosan a lány.
-Tessék? - Kérdezett vissza Luna, fel sem pillantván a sötét varázslatokat tartalmazó könyvből.
-Ne haragudj. Csak elkalandoztam.
-Mi történt veled? - Érdeklődött a hollóhátas, most már a griffendéles szemét fürkészve.
-Hosszú lenne elmondani, de azért megpróbálom összeszedi dióhéjban! - Sóhajtotta, és nagyjából elmesélte neki, mi is történt vele csütörtök délutántól kezdve addig a percig, hogy Lunával találkozott.
A hollóhátas érdeklődve hallgatta barátnőjét, és közben hümmögött néha egyet.
-Szerinted? - Kérdezte a végén Hermione.
-Szerintem mi?
-Helyesen cselekedtem?
-Ha Malfoyt akartad kínozni, igen. És hogy Harryvel mi legyen? Hát, talán lehet még köztetek valami. De ha nem akarod, legfeljebb duzzog pár napig, és minden olyan lesz, mint azelőtt.
-Attól tartok, már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
-Kérdés, hogy ez miért zavar téged! – Nézett rá sejtelmesen Luna.
-Ezt meg hogy érted?
-Sehogy. „Csak nem vagyok benne biztos, hogy Harry miatt vívódsz!”- Gondolta a lány, de ezt már nem akarta kimondani Hermione előtt.

Eközben...

Dumbledore kifürkészhetetlen tekintettel meredt ki az ablakon, amikor valaki kopogott. Várakozóan nézett az ajtóra, mire az kinyílt. Firenze állt ott. Az igazgató szeme elkerekedett, száján huncut mosoly foglalt helyet.
-Üdvözöllek. Reméltem, hogy ilyen lesz a következő találkozásunk. Mivel nem szerettél volna látogatókat fogadni, nem tudtunk semmit a hogyléted felől.
-Haldokoltam. Nem akartam, hogy lássátok. És most nem értek semmit. - Mondta kicsit zavarodottan Firenze.
Ez meglepte Dumbledore-t, még sosem látta bizonytalannak vagy határozatlannak a kentaurt.
-Fáradj be, és elmesélem.
Firenze beljebb lépett, mire becsukódott mögötte az ajtó.
-Már meg kellett volna halnom.
-Talán igen. De az ellenszer mindig is létezett. Csak épp senki sem volt képes megszerezni a hozzávalókat.
-Ismerem az ősi szöveget. Az Ezüstfolyam az Élet és Halál mezsgyéjén található. Amiről viszont senki sem tudja hol van. Az átjárót csak nagyon kevesen láthatják. - Tűnődött a kentaur.
-Így van. Nagyon kevesen és nagyon különlegesnek kell lennie az illetőnek. - Fűzte hozzá az igazgató.
-Ráadásul … csakis ember léphet át rajta. - Egy pillanatra elgondolkozott, majd felkapta a fejét – Albus! Gondolod, hogy a kapu itt van a Rengetegben? A Roxfort Tiltott Rengetegében?
-Minden jel erre utal.
-De vajon ki lehetett? Az a valaki elment az Ezüsttégelyért, megküzdött az Árnyékvilág szörnyeivel, megfőzte az ellenszert, és észrevétlenül beosont a szobámba, hogy bedörzsöljön vele.
-Mikor érezted a változást? - Kérdezte Dumbledore, aki most megint az ablakon meredt kifelé.
-Nehéz meghatározni. Álmom volt. Két napja. Azt álmodtam, hogy egy arc nélküli angyal fölém hajol, és az aurája körbe lengte az egész testemet. Mintha az Életet szívtam volna magamba. Reggel felébredtem, és furcsa módon fel tudtam állni. A testem már nem lángolt, és a nap különös fénnyel ragyogta be a szobámat. Úgy éreztem, újjászülettem. - A kentaur csodálattal gondolt vissza erre a pillanatra.
-Azon az éjszakán, amit említettél, egy halálsikoly hasította ketté az éjszakát és az álmokat. Biztos voltam benne, hogy odaátról jött. Biztos voltam benne, hogy valaki megpróbálta. Sőt, ha nem tévedek, valakikről van szó. Másnap összeszűkült gyomorral jártam végig a folyosókat várván és mégis rettegve, hogy hozzák a halálhírt. De nem történt semmi. Ez új reményekkel töltött fel. És most itt vagy.
-És ők? Vajon ők most hol vannak? - Kérdezte kicsit aggodalmasan a kentaur. - Talán utolsó perceiket élik valahol halálos sebeiket ápolgatván.
-Élnek. Tudom. Érzem. De észérvekre is tudok támaszkodni.
-Valóban? - Nézett rá Firenze.
-Diákok voltak. Ebben száz százalékig biztos vagyok. És ha egy is hiányozna, arról már tudnék. Hamarabb, mint a házvezető tanáraik.
-Értem. Illetve nem mindent. Még nem fogtam föl, miért. Miért dacol valaki a halállal értem? Egy kentaurért.
-Ha jól tudom, különleges csillagzat befolyása alatt áll ez a hét. Talán valaki úgy érezte, meg kell ragadnia a lehetőséget, mert most változtathat az életén. Valaki, akinek az életéhez a tiéd is hozzátartozik. Van egy olyan érzésem, hogy tudni fogod, ki az.
Firenze elgondolkozott Dumbledore szavain, majd némi tétovázás után megszólalt:
-Azt hiszem, most visszamegyek pihenni. Jövő héten szeretnék már tanítani.
-Ezt örömmel hallom – mosolygott az igazgató, és búcsút intve a kentaurnak, megint elmerült az ablakon túli „világban”.
Firenze a Csillagvizsgáló felé vette az irányt. Az éjszaka szélcsendes volt, a csillagok pedig sejtelmes fénnyel hunyorogtak a sötétségben. „Valaki, akinek az életéhez a tiéd is hozzátartozik.” - jutottak eszébe az igazgató szavai, majd elmélyedt az éjszaka gyémántjainak fürkészésében.

Másnap együtt ment a két lány a kviddics meccsre. A Hollóhát játszott a Griffendél ellen, de ők ettől függetlenül egymás mellé ültek egy semleges területen. Éjjel sokáig fent maradtak, így a késő délutáni eseményre is még álmatagon vánszorogtak le. Felfogni sem volt idejük, mi történik, mert alig 15 perc után Harry elkapta a cikeszt. Szeméből sütött az elégedettség, és a boldogság. Seprűjével körözve egyfolytában a Griffendél lelátót kémlelte, és ez mindkét lánynak feltűnt.
-Téged keres.
-Valószínű. Még jó, hogy nem oda ültem.
-Ezek szerint már döntöttél.
-Én nem szeretem őt. Csak eszköz volt. Vagy elfogadja, vagy nem. - Mondta őszinte közönnyel a griffendéles.
-És Malfoy?
-Mi van vele?
-Még mindig szúrja a szemed az a srác?
-Igen. Akárcsak a többi mardekáros! - Jelentette ki eltökélten a lány.
-Értem. Akkor, menjünk enni. - Váltott gyorsan témát Luna, és kikerülvén az ujjongó tömeget, célba vették a kastélyt, hogy még a tömeg érkezése előtt elkölthessék a vacsorájukat.
Étkezés után egy ideig még csevegtek a folyosón, majd az egyik rég nem használt prefektusi fürdőben áztatták magukat órákig. Azért választották ezt a kevésbé kényelmes helyet, mert a másiknak – mint kiderült – túl sokan tudták már a jelszavát. Már elég későre járt az idő, amikor Luna felállt, és kimászott a medencéből.
-Mennem kell.
-Programod van?
-Igazság szerint igen. Felmegyek a Csillagvizsgálóba. Ma utoljára látható a Sors és Akarat csillagképe, hajnalban eltűnik. És még a könyvtárba is be szeretnék ugrani, mert van ott egy könyv, a Ritkán Felbukkanó Csillagképek Gyűjteménye. Átlapozom, hátha kiderül, mi lesz a következő különleges kép az égen.
-Értem.
-Nem tartasz velem? - Nézett rá reménykedve Luna.
-Ha nem bánod, nem. - Mosolyodott el Hermione. - Át kell gondolnom néhány dolgot. Ehhez most egy kis magányra lesz szükségem.
A hollóhátas megértően bólintott, felkapta a fürdőköpenyét, majd búcsúzóul intett egyet barátnőjének, és eltűnt a folyosó sötétjében.
-Ez a lány! Az ajtót persze nyitva hagyta. - Dörmögte az orra alatt Hermione, és pálcájával suhintva egyet, becsapta az ajtót.

Luna árnyékként suhant végig a folyosókon éjféltájt. Kezében egy hatalmas könyvet cipelt, R.F.CS.GY. címmel. Útja most a Csillagvizsgálóba vezetett. Szerette volna, ha ott összefut tanárával, de valójában bizonytalanság töltötte be a szívét. Az ominózus este óta nem látta a kentaurt, és semmit sem tudott az állapotáról. Meg nem látogathatta, mert a diákok elvileg nem tudták, milyen súlyos betegségben szenved. Ha beállított volna hozzá, azzal elárulta volna Hermione és természetesen saját sötét kis ténykedéseit is, szóval maradt a reménykedés és az ábrándozás.
Belépve az üres helységbe körülnézett, s nyugtázván hogy csak ő tartózkodik ott egyedül, odament az egyik távcsőhöz, és belenézett. A bűvös szerkentyű a Hold krátereire volt beélesítve, de ő távolabbi pontokat szeretett volna kémlelni az égen, így elkezdte állítgatni a távcsövet. Pár perc múlva már a Plútó sötét felszínét pásztázta, teste szinte érezte a jeges bolygó fagyasztó leheletét. Elmélyülten tanulmányozta a szomszédos Neptunuszt, majd megelégelvén a hatalmas távolságot távcsövét a Vénusz felé tekerte. Miután megcsodálta őt is, szabad szemmel kezdte kémlelni az eget, és bámulta a már jól ismert csillagképet. Fejét csak nagy nehezen fordított el az égtől, de a kíváncsisága mégis csak győzött. A könyvért nyúlt, és felcsapta középtájt. Ahogy lapozgatott, furcsa érzése támadt. Mintha figyelné valaki. Teljesen ledermedt a meglepetéstől, amikor a háttérben felszólalt egy hang. Szíve szinte szétpattant az izgalomtól és a boldogságtól.

-Ma különös szögben áll az Uránusz és a Szaturnusz. És az utóbbi gyűrűjét sűrű köd lengi körül. - Mondta Firenze, aki egy ideje már figyelte a csillagok világában elmélyedő lányt.
-És ez mit jelent? - Érdeklődött a hollóhátas.
-Nem tudom. De gyönyörű.
Luna végre hátrafordult és látta, hogy a tanár őt nézi, szemét egy pillanatra sem veszi le róla.
-Jobban van, tanár úr? - Kérdezte csevegő hangon a lány - A teremajtóra kiírták, hogy az órák betegség miatt elmaradnak.
-Köszönöm jól vagyok. Biztos nagyon csalódott voltál a kihagyás miatt. Te vagy az egyik leglelkesebb tanítványom. "És egyben az egyik legkülöncebb is" - Tette hozzá ezt már csak úgy magában Firenze. - Bizonyára a ciklus-zárás miatt jöttél fel ma ide.
-Részben. - Mondta nyugodtan a lány.
A tanár közelebb lépett diákjához, de egy lépés után megtorpant. Ez nem kerülte el a hollóhátas figyelmét sem.
-Minden rendben tanár úr?
-Az aurád zavaros - mondta hirtelen a kentaur - negatív hullámok vesznek téged körbe. Mint aki nem rég még a halál küszöbén táncolt.
-Az ember mindig a halál küszöbén áll. Csak kérdés ki áll mellette, és melyik irányba billenti.
-Vagyis minden rossz előjel ellenére te szerencsésnek érzed magad?
-Igen. A megérzései valószínűleg csalnak.
-Talán igen. Talán nem.
Firenze lassan a lány mögé lépett. Luna érezte a közelségét, szíve egyre jobban zakatolt. A tanár kinyújtotta a kezét, és a lány vállára tette. A hollóhátas összeszorított fogakkal tűrte az erős kéz markolását, szisszenni se mert, nehogy észrevegye szenvedését a kentaur. Nem akart ugyanabba a helyzetbe kerülni, mint Hermione. Bár megmentették Firenze életét, sosem merte volna neki beismerni ezt. Nem akarta, hogy csak hálából szeresse őt a tanár, vagy esetleg megvesse, mert belenyúlt a Sors kerekébe.
-Miért tetted ezt? - A kérdés hideg zuhanyként érte Lunát. Egy pillanatig talán fel sem fogta az elhangzott szavakat. "Honnan jöhetett rá?" - Gondolta kétségbeesetten. Tudta, hogy egyszer be fog következni, de hogy ilyen hamar!

Firenze keze még mindig a lány vállán nyugodott, és érezte ahogy tanítványa egész testében megremeg.
- Én csak egy kentaur vagyok. - Folytatta, miután tudatosult benne a diák "némasági fogadalma". - Sokáig még a népem is lenézett. Az emberek pedig undorral vegyes kíváncsisággal bámulnak meg. Nem kellett volna az életed kockáztatnod.
Luna tekintete végre elszakadt a padlótól, és csillogó szemével egyenesen Firenze szemébe nézett. A tanár kénytelen volt magában elismerni, hogy diákja több, mint elbűvölő. Amikor a lány csengő hangon megszólalt, egészen beleborzongott.
-Ne értse félre, de csupán saját önző céljaim vezéreltek.
„Mert az életedhez az enyém is hozzátartozik?” - Kérdezte magában a kentaur.
A hollóhátas addigra már zavartan rugdosott egy porcicát a földön, és elmélyülten tanulmányozta, hogy sikerül átbukfenceznie a padló repedésein.

Firenze nem szólt többet, csak még közelebb lépett diákjához. A lány most felnézett, remegve felemelte egyik karját, és tenyerével lágyan megsimogatta a tanár arcát. Ő szinte elveszett a puha érintésben. Két kezével megfogta tanítványa tenyerét, és azt finoman megcsókolta.
„Mit csinálsz te bolond – viaskodott önmagával Firenze – hisz ő egy ember! Ráadásul a diákod! Nincs több 16-nál! Ennek nem lehet jövője!” - De az észérvek már nem hatottak.
A lány könnyű húzást érzett a kentaur felől, és engedett neki. 2 másodperccel később már a karjaiban volt, és belesimult az erős ölelésébe. Mindketten úgy érezték, hogy a mennyországban járnak, hogy a láthatatlan perzselő tűz mindjárt elemészti őket. Még sokáig álltak egymást ölelve, szótlanul a csillagokkal meghintett éjszakában.