Kegyetlenül meg fogják hurcolni. Az újságírókban fel se fog merülni, hogy talán csak a fájdalmát leplezi így… Ki tudja, miért, de Harryt imádták sárba tiporni. Annak ellenére, hogy az egész varázsvilág hősként tekintett rá. Vagy talán éppen ezért?

Talán túl sok volt nekik az erőből, a bátorságból, a feddhetetlenségből – vagyis mindabból, amit Harry megtestesített? Mindenki rá akar hasonlítani, de ki versenyezhetne a tökéletességgel?

Ha adnak neki néhány rossz tulajdonságot, máris elérhetőbb az álom… És az újságok megtették. Beszámoltak persze sikereiről is, és nem tagadták érdemeit, de hihetetlenül éles karmaikkal megragadtak minden lehetőséget, hogy ócsárolják nevét és tetteit.

Harry, aki sosem vágyott másra, csak egyszerű, nyugodt életre, érthetően nehezen viselte ezt.

De ma még a várható negatív visszhang sem érdekelte. Gondolatai egészen máshol jártak, távol a temetőtől, távol az emberektől.

„Ígérd meg, hogy nem adod fel!”. Ezt kérte tőle kedvese nem sokkal a halála előtt. „Esküdj meg mindarra, ami bennünket összeköt, hogy elfogadod a halálom, és tovább élsz. Értem. Hogy legyen, aki emlékezzen rám.”

„Sokan fognak még emlékezni rád.” – válaszolta akkor Harry, nem akarván elfogadni, hogy Nélküle kelljen tovább élnie.

„De ők nem arra emlékeznének, amire te. Te felidézheted életem minden boldog napját. Mert mindet Veled éltem át. Az összes édes csókot, az összes forró ölelést. És nekem csak azok az emlékek a fontosak, amelyek Veled összekötnek. A többi lényegtelen.”

A gond csak az volt, hogy Harry is pontosan így érzett. Minden mozdulat, szó és tett csak Érte, csak Neki szólt. Miért éljen tovább, ha Ő már nem lesz?

Ám sose tudta megtagadni egyetlen kérését sem. Figyelte, ahogy napról napra egyre távolabb kerül tőle, testben és lélekben egyaránt. S ugyanakkor sosem voltak még ennyire közel egymáshoz. Minden perc óráknak tűnt, és minden óra pillanatokként suhant tova… A vég legalább olyan gyorsan közeledett, mint amilyen lassúnak a beteg érezte az idő múlását…

És most Harry némán figyelte a süllyedő koporsót, melyet beborított a távozó emberek által ráhelyezett rózsák tömege.

Végül már csak ő, Hermione és Ron maradtak a sírnál. Együtt a híres hármas. Nem szóltak és nem próbálták kifejezni a gyászukat. Jól tudták, mit jelent mindez a számukra.

Ron barátja vállára helyezte kezét, gyengéden megszorította, majd Harry alig látható biccentésére elindult hazafelé. Felesége egy utolsó pillantást vetett Harryre, majd szomorú, könnyektől csillogó szemekkel követte férjét.

Harry végül egyedül maradt, nem figyelte immáron semmi és senki. A szellő, mely addig tréfát űzve kergetőzött a gyászolók körül, most a sötéthajú férfit vette célba. Felkapta a lehullott rózsaszirmokat, és körbe- körbe fújta őket Harry teste körül. Beletépett hosszú talárjába is, és megcincálta fekete fürtjeit, mígnem olyan kuszán álltak, mint hajdanán, tinédzserkorában.

Harry elmosolyodott.

- Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy ne kócold össze a hajam. – suttogta boldog-szomorú mosollyal az ajkán.

Nevetés hallatszott, de hogy honnan, azt nehéz lett volna meghatározni.

- Gondoltam, hogy eljössz. – folytatta tovább Harry.

Kijelentését egy újabb szélroham követte, és a férfi teste összerezzent. Láthatatlan kezek érintését érezte a testén. Ugyanazon karcsú ujjak szorítását, melyet már jól ismert korábbról s melyekről két nappal ezelőttig azt hitte, soha többé nem érezheti majd.

De nem így történt.

- Végül is ez az én temetésem. – a hang halk volt és távoli, de egyértelműen valóságos. – Elég sokan eljöttek.

- Mondtam, hogy sokan emlékeznek majd rád. – válaszolta Harry rekedtesen.

- Nekem csak Te vagy a fontos. Ezért jöttem vissza.

- Nem. – válaszolta Harry kedvesen. – Azért jöttél vissza, mert ez a mi sorsunk. Együtt, örökké, jóban - rosszban.

- És minket a halál sem választhat el. – fonódtak köré a láthatatlan kedves karjai.

- Nem, szerelmem. Minket az sem.

Vége