Ginny nem is remélt olyan békés napokat, amelyeknek részese lehetett. A nyugtalan, idegeskedéssel teli élete már-már idillivé vált. Blaise mindent megtette azért, hogy egy percig se unatkozzon. Rendszerint a nyomában járt, úgy tűnt az okozza a neki a legnagyobb élvezetet, ha Ginny kedvére tehet. Nem mulasztotta volna el az órák közti szüneteket, hogy a lányt egyik teremből a másikba kísérje, délutánonként pedig rendszerint még a leckéjét is a társaságában kívánta elkészíteni.

Mivel egymás nélkül nem nagyon mutatkoztak pár nap után már nem is volt olyan Roxfortos diák, aki ne tudott volna a viszonyukról. Míg eleinte sokan megbotránkoztak rajtuk és kitértek előlük a folyosón egy idő után mindenki kezdte megszokni, hogy ők ketten együtt vannak. Azonban volt aki nemcsak elfogadta ezt, hanem egyenesen követendő példának találta. Ginny egy nap, mikor Blaise-zel sétált a Roxfort udvarán egy kis szőke griffendéles lányt látott egy ötödéves mardekárossal egy félreeső helyen belefeledkezve egymás társaságába.

Ez a legkevésbé sem tetszett a vörös hajú lánynak és véleményének hangot is adott, ám ezzel nem értett egyet Blaise.
– Fel nem foghatom, mi bajod velük. Mi is jól megvagyunk, tudod az ellentétek vonzzák egymást.

– Hülyeség – jelentette ki Ginny. – Nem akarom azt látni, hogy az összes griffendéles lány egy-egy mardekáros fiúka után csorgassa a nyálát!

Blaise megvonta a vállát.

– Végül is mindegy, egyenlőre egy lányról és egy fiúkáról volt szó… Bár én nem bánnám, ha divatot teremtenénk – tette hozzá hamiskás mosollyal.

Ginny ellenben igenis bánta volna, feltette a többi griffendéles lányt a mardekárosoktól. Hiszen csak átvágnák őket!

Hiába járt Blaise-zel nem tudott megbízni a mardekáros társaiban, talán magában a fiúban sem teljes mértékig… Nem sikerült megfejtenie, mit is akarhat tőle. A túlzott ragaszkodását látva néha már úgy érezte többet akar egy futó kis kalandnál. Ebbe azonban egyszer sem mert mélyebben belegondolni. Megijesztette a gondolat, hogy Blaise esetleg komolyabban veszi a kapcsolatukat, mint ő azt szeretné. Ráadásnak ott volt még Pansy és Draco is, akikkel a kívántnál jóval több időt kellett eltöltenie. Akárhányszor ültek le Blaise-zel kettesben a klubhelységben, egy kis idő után mindig csatlakozott hozzájuk Pansy vagy Draco vagy éppen mindketten, de Ginny hamarosan megtanult egyszerűen tudomást sem venni róluk.

Végül Ginny olyannyira belefeledkezett a gondtalan életébe, hogy már szinte eszébe sem jutottak a nem is oly rég megoldhatatlannak tűnő problémái, de ismét összezavarta valami. Egy reggel a nagyteremben hangos szárnysuhogás közepette meghozták a baglyok a szokásos postát ezek közt természetesen az aznapi Reggeli Prófétákat is. Ginny bár egy ideig figyelte a híreket, mikor látta, hogy soha semmilyen érdemleges információt nem tud meg az újságból már nem törődött vele. Azon a reggelen azonban alighogy leült az asztalhoz Neville dobta oda neki a prófétát, a fiú kifejezetten zaklatottnak tűnt.
– Valami baj van? – nézett rá Ginny aggódva. Neville azonban nem válaszolt, csak az újság címlapjára bökött.

"Túléli-e a kis Túlélő?” – Ginny az ajkába harapott, ahogy elolvasta a címoldalon lévő cikk címét, majd végig a kezét tördelte olvasás közben. Nem írtak semmiről, amiről esetleg ne tudott volna.  Semmi konkrétum, egyszerűen csak azt taglalták, hogy vajon hova tűnhetett Harry Potter, hiszen jó ideje senki sem látta… Hiába volt szinte biztos benne, hogy Harry jól van, hiszen édesanyja alig pár nappal azelőtt tudatta, hogy Ron ismét írt, mégis elbizonytalanodott. Mi van, ha nem is Ron írja azokat a leveleket. Vagy nincsenek is levelek, csak az édesanyja akarja velük megnyugtatni? Legszívesebben rögtön felpattant volna az asztaltól és kifutott volna  a nagyteremből… Szerette volna egyedül átgondolni a cikkben írtakat. Blaise azonban barátnője izgatottságát látva, átkarolta lányt és aggodva kérdezte:
– Jól vagy?
– Minden rendben – bólintott Ginny és még egy halvány mosolyt is sikerült kipréselnie magából. Muszáj volt úgy tennie, mint akit a legkevésbé sem érdekelnek a leírtak, Pansy szúrós tekintettel meredt rá, minden bizonnyal a lányt nagyon érdekelte, hogy reagál a leírtakra.

Ginny délután megtörten rogyott le az ágyára és a szemközti falon lévő tükörbe bámult, végre volt ideje gondolkodni, kicsit magába nézni. Helyesek voltak-e a döntései? Nem egyszer próbálta már megfejteni ezt a kérdést. Mindannyiszor kudarcot vallott… Nem érette miért kavarta fel a Harryről szóló újságcikk, nem akart vele foglalkozni, hiszen nagy része csak találgatásokra épült… És mégis a fiúról olvasottak hatására újra előtörtek a már-már elfeledett kétségei: Felejtse el Harryt és élje a saját életét, vagy a külvilággal mit se törődve siránkozzon a fiú miatt? Ismét komolyan megfordult a fejében, joga van-e a szabadsághoz, míg Harry valahol az egész varázsvilágért és talán kicsit érte is harcol…

– Szóval itt vagy – lépett be Pansy a hálóterembe szúrós szemmel méregetve Ginnyt. A vörös hajú lány pedig dühösen tekintett a belépőre. A legutolsó személy akivel beszélni akart volna, az Pansy volt. Nem akarta meghallgatni a lány öntelt mondókáját, vagy lekezelő kioktatását.
– Sejtettem, hogy elbújtál valahová pityeregni – folytatta Pansy miközben undorodva méregette Ginnyt, aki kezébe temetve arcát gubbasztott az ágyán, igyekezve kizárni a külvilágot és legfőképpen Pansy.

– Ha jól sejtem, Potter miatt borultál ki. Nem tudom, miért érdekel annyira, a srác nem húzza sokáig. Neked pedig gondolnod kell a jövődre is.
Ginny nem válaszolt a mardekáros lánynak, nem találta rá érdemesnek a mondandóját… ettől függetlenül azért felemelte a fejét, de tűntetően, csak azért sem nézett Pansyra.
– A mostani helyzeted… Jobb nem is lehetne! Hálát kéne adnod érte az égnek – azzal színpadiasan felemelte mindkét karját. – Ezzel szemben, te itt búslakodsz Potter miatt…

Pansy szemei összeszűkültek az indulattól, mikor látta, hogy most ő az akit semmibe vesznek. Mérgesen toppantott egyet, majd odalépve Ginnyhez vállon ragadta a lány és keményen megrázta.
– Hozzád beszélek, Weasley! Vedd már észre magad! Blaise téged akar!
Ginny félrelökve a mardekárost felpattant, az öklét pedig keményen össze kellet szorítania, hogy elfojtsa remegését.
– Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – nézett lángoló tekintettel Pansyra.
– Blaise százszor többet ér Potternél! Mellesleg, ő minden bizonnyal él is… Már azért minimum imába kellene foglalnod a nevét, hogy rád nézett! De ő… Ő képes volt lealacsonyodni hozzád!

Ginny lesütötte a szemét, nem akart hallgatni Pansyt. Blaise valóban becsülte őt, és ahogy Pansy is mondta Blaise ott van mellette. Nem úgy mint, Harry… ő szakított vele. Egy időre legalábbis biztosan… Nem Harryvel kellene törődnie, sokkal inkább Blaise-zel. Meghálálni neki mindazt, amit adott. Segített neki újra könnyedén venni az életet, mintha minden tökéletes volna. Lehet, hogy nem érdemelte meg, lehet, hogy nem kellett volna elfogadnia… de már nem késő visszautasítani, meg kell hálálni.

– Tudd, hogy hol a helyed! – fejezte be Pansy.
– Tudom – bólintott Ginny csendesen és elindult kifelé a hálóteremből, Pansy hangja azonban megállította.
– Állj meg! Hova mész?

Ginny megütközve nézett a másik lányra, miért akarhatja hirtelen, hogy maradjon?
– Fontos vagy Blaise-nek – mondta riadtan. – Ugye nem, ugye nem akarsz…?
– Nem, nem akarok szakítani vele – rázta meg a fejét Ginny, mire Pansy láthatóan megkönnyebbült.  Furcsa volt látni, hogy a mardekáros lány így szívén viseli a kapcsolatát Blaise-zel, bár talán inkább csak Blaise sorsát.

Pansy már hagyta Ginnyt elmenni, aki letörten lépdelt le a klubhelységbe. Kicsit kellemetlenül érezte magát, Pansy szavai megtették a hatásukat, sikerült a griffendéles lányban lelkiismeret furdalást ébreszteniük Blaiset kereste, hogy elkezdhesse törleszteni a fiúnak a tartozását. Persze, ehhez mégsem vághatott olyan fájdalmas arcot. Igyekezett száműzni gondolataiból Harryt és már mosolyogva ugrott a klubhelységben Blaise nyakába.
– Azt hittem már elő sem kerülsz – suttogta Blaise a lány fülébe, miközben magához szorította.
– Ugyan már, alig egy órája még együtt voltunk!
– Lehet, de én beszélni szerettem volna veled – Blaise komolyságát hallva Ginny akaratlanul is elnevette magát.
– Ne nevess – szólt rá a fiú. – Fontos dologról van szó.
– Csak nem megakarod kérni a kezem? – nevetett Ginny még jobban. Nem gondolta volna, hogy ilyen hitelesen tudja színlelni majd a vidámságot, egészen megrémült magától. Ilyen gátlástalanul tud hazudni? Nem, Blaise jelenléte valóban felvidította kissé, de ettől függetlenül nem tudta elfelejteni a kétségeit sem.
– Majd arra is sor kerülhet – mosolygott Blaise, majd szájon csókolta a lányt. – Gyere – fogta meg Ginny kezét, és a szokásos helyükhöz, egy kényelmes kanapéhoz vezette.

Mikor mindketten elhelyezkedtek Blaise belekezdett a mondandójába.
– Remélem, nem késtem el és nem terveztél még semmit a karácsonyi szünetre.
Ginny kérdőn nézett a fiúra, kicsit félt attól, hova is akar Blaise kilyukadni.
– Szeretném, ha velem töltenéd ezt az időt, vagy legalábbis egy részét.
Ginny Blaise kérlelő szemeibe nézve először képtelen volt megszólalni. Nemet akart mondani, túl sok, amit a fiú kíván tőle, nem érezte még elég mélynek ehhez a kapcsolatukat. De túl jól emlékezett a Pansyval való beszélgetésére és azt követő gondolataira. Meg kell hálálnia Blaisenek, hogy törődött vele, megérdemli a fiú, ráadásul abban is biztos volt, hogy élvezetesen tudnák eltölteni egymással az idejüket.
– Ez most egy kicsit hirtelen jött – mondta végül Ginny. –, de ha minden igaz semmi akadály, hogy elmenjek…
– Tökéletes – mosolygott Blaise és megcsókolta barátnőjét. – Édesanyám már nagyon szeretne megismerni.
Ginny nem válaszolt, Blaise ismét kellőképpen meglepte. A fiú már mesélt róla otthon, ezzel szemben ő nemhogy nem említette szüleinek Blaiset, de nem is szándékozott… Úgy vélte egyszerűbb lesz annyit mondania, hogy a karácsonyt Roxfortban tölti, bele sem mert gondolni, mit szólnának a szülei, de legfőképpen a testvérei, ha bejelentené, Blaise Zambininél, a barátjánál tölti az ünnepeket…