„Ginny Weasley jelentkezik egy csodálatos nyár után egy évvel. Kész csődtömeg vagyok, én ezt nem bírom elviselni! Még hogy szerelem! Nem létezik, csak egy üres fogalom, ami szenvedéssel van megtöltve és csak arra jó, hogy az egyik fél a végén teljesen tönkremenjen. Én voltam a gyengébb, de te tehetsz mindenről. Mindenről! Arról, hogy megcsókoltál először. Tisztán emlékszem. A semmiből jelentél meg és mindenkire vágytam, csak rád nem. Magányos voltam, elkeseredett. Minden rossz irányba kanyarodott, és semminek nem volt értelme. 18 éves vagyok, és ha belegondolok, nem csináltam semmit eddigi életemben. Harry bezzeg… Megmenti a világot, kíváncsi leszek rá! Nem akart veszélybe sodorni. Igen, szerintem se! Mindössze annyi történt, hogy kedves akkori szerelmem, ahogy kell berezelt. Először beetet, hogy szeret és utána pedig ott hagy a nagy semmivel. Ron és Hermione vakon követik, pedig mindenki tudja, hogy a biztos halálba rohannak! Szegény anya, nem is csodálkozom, hogy a mai napig elsírja magát, ha szóba jönnek. Az a nyaram volt a legrosszabb Potter miatt! Rólad akkor semmi nem volt bennem. Egy kis darabot sem hagytál és nem is kellettél volna, hiszen utáltalak azért amit tettél. Amit tettetek! Legkisebb gondom is nagyobb volt nálad! Nem tudtam hol vagy, mit csinálsz, élsz-e egyáltalán?! Őszintén? Nem érdekelt. Abban bíztam, hogy nem élsz! Hogy soha többé ne kelljen látnom azt az önelégült képedet! Tudom, hogy gyáva voltál elvégezni a feladatodat, de te jutattad be az összes halálfaló a Roxfortba és miattad halt meg majdnem a bátyám!

Eltelt egy év és te betoppantál, elegánsan és ellenállhatatlanul rám köszöntél. A házunk melletti kis ligetben sétáltam. Ott volt a folyóm, a kis híddal, a fáim, tisztásaim, virágaim és te ezeken átlépdelve mellém álltál. Szürke szemeidben szenvedés és szomorúság látszott. Rám köszöntél, halvány mosoly volt az arcodon. Nem az a régi vicsor, amitől undorodtam. Mai napon azonban ismét a vicsorodat látom. Azt a gúnyt az arcodon, amit sosem lehet majd letörölni, mert már beleivódott minden porcikádba! Draco Malfoy nálad nagyszerűbb embert még sosem ismertem. És ezt utálom legjobban. Mai fejemmel első szó után darabokra átkoználak, és ezért mindenki hálás lenne nekem, az egész varázsló és mugli társadalom. De az én szívemről venném le a legnagyobb terhet. Miért kezdtél velem akkor beszélgetni? Mentél volna el mellettem, vagy löktél volna bele a vízbe! Nem, neked meg kellett állnod és kedvesen cseverészni kezdtél minden bűnöd után. Annyi éven át szidtad a családomat, engem, mindenkit, akit szerettem! Harryt! Igen, ezért most már csak gratulálni tudok! Túl egyszerű lenne minden, ha nem lennél! De itt vagy és minden zavaros, bonyolult! Akkor megkérdezted, hogy vagyok, mi közöd volt hozzá? Én válaszoltam, hiszen nem hittem el, hogy mi lett belőled. Magas, izmos férfi lett az undorító vadászgörényből. Szőke tincseid összekuszálódva, kócosan lógtak ki a fekete köpenyed alól, szürke szemeid, pedig nem csupán kegyetlen, gonosz és hideg acéldarabnak tűntek. Nem, minden átfogalmazódott akkor bennem. Te elmondtad mi történt akkor, este és én megértettelek. Onnantól minden nap megjelentél ugyanott, ugyanolyan beszéddel, kinézettel, szemekkel. Levettél a lábamról, minden forgott és nem kaptam levegőt. Egész nyáron a markodban tartottál, fojtogattál én, pedig nem akartam igazán levegőt venni. Egy egész nyáron keresztül, hogy lehettem ennyire vak? Ostoba!

Az első csók elvakított és az utána következők. Álltunk a fűzfa alatt, köd volt, a holdfény világította meg arcunkat. Te átöleltél és akkor… Igen, akkor csókoltál meg először. Az a csók mindennél édesebb volt. Tudtam, hogy nem szabad, de akkor már menthetetlenül beléd szerettem. Sajnos, hogy történhetett ez meg? Ennyire csak nem lehettem elkeseredett?! Csókok, ölelések, együtt töltött éjszakák következtek, ott az én ligetemben. Megrontottál minden ott lévő szépséget. A fáim kiszáradtak, a virágaim elhervadtak, a folyóm kiapadt, a tisztásaim füve kisült és a hidam is összeomlott. Igen, mert ráléptél, belélegezted a levegőt és beleszóltál a csendembe. Egy nyáron keresztül pusztítottál! És végül eldobtál, ellöktél magadtól egy undorító vallomással, amit soha, érted, soha nem fogok megbocsátani! Boldogan, mosolyogva vártalak, ugyanott, ugyanakkor, mint egész nyáron, minden este. Te jöttél, és csak ridegen megálltál előttem. Szemed nem volt a régi, nem öleltél meg azonnal. Éreztem, hogy baj van, de ezt az érzést elnyomta a szerelmem, az örömöm, hogy újra láthatlak. Nyakadba ugrottam, de te eltoltál magadtól. Azt mondtad, nem akarod megnehezíteni egyikünk dolgát sem ezzel. Egy öleléssel? Azzal nehezítetted, hogy elvetted tőlem azt! „El kell mennem.” Közölted tárgyilagosan. Szemedbe néztem és nem értettem egy szót se. Hova, mikor, miért? És nélkülem? Aztán, valóban? Csak bólintottál. Arcod közönyös volt, ahogy régen. Láttad, hogy nem értem, nem hiszem el, vagyis hogy nem akarom ezt. Csak elvigyorodtál.

„Látom, búcsúzkodni akarsz. Nem nekem fog fájni. Azt hittem értelmes lány vagy, és elengedsz egyből, de nem. Weasley, te ezt az egészet elhitted? Mindent elhittél? Kár érted. Kösz a nyarat, nem fogom elfelejteni. Ja, ha elhitted, bocs. Nekem mennem kell, lehet, hogy még találkozunk, de akkor egymással szemben leszünk, előreszegezett pálcával. Sok sikert, talán eljutsz addig!”
Mondtad gúnyosan, végig a szemembe nézve, és ami legjobban fájt és ma is fáj, hogy vigyorogva. Aztán sarkon fordultál és kész. Eltűntél a ködben. Az összes szavad, a gúnyos vigyor a képeden, a kis kézmozdulat, minden mai napig a szemem előtt lebeg, és mérhetetlen gyűlölettel tölt el. Akkor ugyan egész éjszaka magamba roskadva zokogtam a fűzfa tövében, és kértem, hogy ne tedd ezt, gyere vissza. Ha ma megjelennél, mit tennék, már leírtam. Lehet. De lehet, hogy ismét beleszeretnék a másik oldaladba és megölelnélek. Nem hiszem, hogy egész nyáron, mindent eljátszottál, egyszerűen ugyan olyan vagy, mint a többi férfi. Megijedtél! Így évekkel később már könnyű okosnak lennem, de minden megváltozott. Ugyanott állok, ahol először rám köszöntél, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában. Köd van, a hídon ülök és világító pálcám mellett írom neked ezt a levelet. Te az Azkabanban csücsülsz, várod a holnapi ítéletet. Azt hiszem többre vittem, mint te. Készülj csak a harcra! Elbuktatok. Soha többé nem fogsz látni, nem segítek, ez a levél érezteti majd még jobban, hogy mennyi szenvedést okoztál eddig! Remélem, szenvedni fogsz, jó sokat, mert megérdemelnéd! Igen, Draco Malfoy, nem felejtelek el, soha. Nagyon szeretlek, még mindig. És gyűlöllek, annál sokkal jobban, mint ahogy azt te el tudod képzelni! A gyűlölet és a szerelem közti vékony kis vonalon állok és élvezem. Kimondhatatlanul!”