|
Metro
 Egy szokványos reggel a metro megállóban. Merengés a főnök újabb düh kitörésén egészen addig amig fel nem tűnik egy vörös üstök...
Szokásos reggeli sétámat teszem a metró megálló felé. Bár tudom a főnököm David nagy valószínűséggel lefejez, kirúg vagy csak spontán leüvölti a fejemet, mégsem igyekszem. El tudom képzelni, ahogy egyszer csak felfújódik, mint egy léggömb arca lilásvörösre vált sípolva ereszti ki a levegőt majd hirtelen ordítani kezdd. Ezt a gondolatot nem állhatom meg egy hatalmas vigyor nélkül. Ezért rengetegen féleszűnek néznek az utcán, sőt egy kis lány azt visítva, hogy „Anya!” rémülten elrohan.
Oh, ennyire rémisztő lennék? Hát tudod a 180 centid meg a napszemcsid hozzá a fekete cuccaiddal igen csak rémisztővé tesz nem gondolod? Mondaná somolyogva Hermione ha itt lenne… De nincs itt. Évek óta őt, Ront és Ginnyt se láttam. Mély szaggatott sóhaj tör fel a mellkasomból, ha Ginnyre gondolok. Azt hiszem, még mindig szeretem. Fleur és Bill esküvőjén láttam utoljára s lehet soha többet nem fogom. De én választottam ezt: a visszahúzódást, a magányt, az eszeveszett hajtóvadászatot Voldemort megmaradt horcruxai ellen. Nem akartam, hogy még egyszer bárki, akit szeretek még ha egy ici-picit is meghalljon miattam. Nem akartam egy újabb védőpajzsot köztem és a Sötét Nagyúr között. Dumbledore halálakor ezt végleg eltökéltem, amit azóta sem szegte meg. A horcruxok már mind elpusztultak. Mikor szembe kerültem vele. Tizennyolc év összes gyűlölete ott lángolt bennem kiolthatatlanul. Nem néztem a szemébe, nem azért mert nem mertem, tudtam, hogy Denem kiváló legilimentor. Lezártam az elmém amennyire csak lehetett és amennyire csak tudtam. Önmagam erejéből tanultam meg az okklumenciát. A kényszer vitt rá de akkor nagyon is jól jött. Legfőbb ellenségem változatlanul nem hagyott békén. De nem tudott felhergelni engem annál jobban már nem lehetett. Végül emelt fővel a szemébe néztem és ezzel akaratlanul is behatoltam az elméjébe. Piton bizonyára szólt neki, hogy mennyire gyászos teljesítményt nyújtottam a vele töltött külön órákon, ezért úgy gondolta velem szemben fölösleges ilyen fajta védelmet alkalmaznia. Tévedett. Már megint az emberi butaságra és saját sötétségre hagyatkozott. S ez lett a veszte. Dumbledore előre látott mindent, ha tovább élhetett volna talán Voldemort legsötétebb titkát is tudná. Csak ennyi időm volt gondolkodni, mert megrohantak a számomra ismeretlen emlékek. Ezeket kapásból elvetettem, hiszen hatalmas veszély leselkedett volna rám, ha érdekelni kezdenek. Inkább a mostani gondolataira voltam kíváncsi. Azt hittem azokat már nem ismerhetem, meg mivel hamarosan kidob az agyából, de nem. Láttam, ahogy ott áll előttem ledermedve a Halálfalói közelében teljesen tehetetlenül. Nem értettem mégis mitől van ez, őszintén szólva akkor épp nem is igazán érdekelt. Gondolatai mély lenyomatot hagytak bennem. Belül rettegett a haláltól. Félt, hogy én akit mindig is lebecsült esetleg megölöm. Bár próbálta magát bíztatni azzal, hogy a horcruxai miatt nem lehet meggyilkolni, belül valami még is az súgta neki, hogy azok a lélek darabok nincsenek többé. S ez a hang tudta jól. Nekem már csak egyetlen feladatom volt hátra: megtámadni az utolsó lélekdarabot és megsemmisíteni azt. Kis híján mindketten belehaltunk a párbajba de végül csodával határos módon megmenekültem. Hogy mi folytán arra sajnos nem sikerült a mai napig se rájönnöm. Miközben ezen gondolkodok, egyszer csak észreveszem, hogy már a metró aluljárójában vagyok. Hiába is lábam már annyira megszokta ezt az útvonalat, hogy már nem is kell figyelnem, merre megyek reggel automatikusan idehoz. Felmutatom a bérletemet mire az át enged egy külön kapun. Lerohanok a lépcsőn, hallom épp most érkezik egy szerelvény. Villámgyorsan beugrok az ajtón. Huh, pont befértem. Így legalább már Davetől megmenekültem. Gyorsan mp3 a fülbe, oda kapcsolok valami jó számra, hogy legalább ezzel jól induljon a napom. Még öt meg álló van vissza mikor bambulásomból kizökkent egy feltűnően vörös hajzuhatag.
Ginny
Rögtön ez ugrik be. Akár hogy is, nem tudtam és nem is tudom elfelejteni. Csak nézem eltűnődve, hogyan csillan meg a haja a halovány lámpafényben. Vajon ő mért választotta a mugli világot? Neki nem kellet volna elzárkóznia a varázslótársadalomtól. Hiszen nem érhette ott semmi baj. Vagy igen? Megölöm aki bántotta! Istenem még mindig olyan szép, mint régen. De valami mégis meg változott rajta, sokkal komolyabb lett az arca ahogy az enyém is...
Nyílik az ajtó hoppá le kéne szállnom. Ezzel gyorsan elnézést kérek az előttem állóktól, átcsörtetek az ajtóig, majd leugrom a peronra. A mozgólépcső felé veszem az irányt, amely szokás szerint tömve van muglikkal. Fellépek a legalsó fokra, mikor észre veszem, hogy tömeg közepén egy vörös hajkorona virít. Onnantól kezdve le se veszem róla a szemem. Végig követem a tekintetemmel, hogy merre halad s megjegyzem melyik kijáraton hagyta el az állomást. Közben végig egyetlen mondat dübörög a fejemben: Nem szalaszthatom el még egyszer. Nem szalaszthatom el még egyszer… Egyetlen óriás lépéssel leszállok a lépcsőről és máris futva a nyomába eredek. Egyesek azt hiszik valami tolvaj vagyok, de az most egyel talán nem érdekel. Kizárólag Ginnyre koncentrálok. Az utcai forgatagban végül megpillantom lángvörös üstökét. Nagyot dobban szívem, még beérhetem. Sűrűn elnézést kérve vágok át az ember áramlaton majd végül mögé kerülök. Próbálom lelassítani a légzésemet kisebb nagyobb sikerrel. Gondolkodom vajon mit csináljak, hogy szólítsam meg stb… A nemes egyszerűség kerekedik felül. Nem bírom megállni. Egy hirtelen mozdulattal befogom a szemét, mire ő egy hatalmasat sikít, s azt kiáltja, hogy engedjem el.
- Ugyan mért? – mondom neki somolyogva, hangomat elváltoztatva.
- Mert kü-különben…
- Különben mi lesz? – már majdnem elnevetem magam, alig tudom megállni, hogy ne áruljam el ki vagyok.
- KÜLÖNBEN MEGÁTKOZOM! - üvölt egy akkorát, hogy azt hiszem kiszakad a dobhártyám.
- Nyugalom. Nyugalom. Hiszen boszorkányok nem léteznek – jelentem ki most már a saját hangomon.
Erre mintha kicsit megnyugodna. Egy hirtelen mozdulattal meg fordul, és rám néz.
- Ha-harry? – kérdezi nagyra tágult szemekkel, értetlen kifejezéssel az arcán – mit keresel itt?
- De ezt inkább én kérdezhetném – mosolygok rá - Itt élek.
- Mi?!
- Itt é-lek – elismétlem szótagolva.
- Jól van na. Én is értem, hogy mit mondasz csak ez olyan meglepő. Te itt a muglik között – az utolsó mondatnál lehalkítja a hangját, nehogy a járókelők bármit is meghalljanak.
- Én is így vagyok ezzel. Nem hittem volna négy évvel ezelőtt, hogy egyszer egy metróban fogok össze futni Ginny Weasleyvel.
- Hát igen. Elég lehetetlennek tűnt volna és annak tűnik most is.
Én csak mosolygok rá és nem mondok egy szót se.
- Most mi van? – kérdezi félig felháborodva félig viccelve.
- Semmi. Csak örülök, hogy újra látlak.
- Az jó. Én is. Akkor nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont látlak – mondja miközben arca merengő kifejezést ölt.
- Sajna nem volt nagy az esélye. De mindig nem tudtam meg, hogy tulajdonképpen mért vonultál vissza a mi világunktól?
- Nem láttam értelmet, hogy ott maradjak. A sulit még persze kijártam eztán húztam el onnan. Anyuéknak meghagytam, hogy ne keressenek, jól leszek. Persze nem örültek, hagytak az utamra menni.
- S te? Mért jöttél el? A híres Harry Potter! – miközben ezt mondja nevet, jelezve, hogy nem cikizni akar.
- Nem volt kedvem azt hallgatni, hogy Jajj a kis túlélő legyőzte mindannyiunk nagy ellenfelét! …stb. Nem éreztem volna magaménak ezt a címet. Hisz engem a kényszer és a bosszú hajtott vagy hogyan mondjam, nem a népszerűségi és hősiességi vágy. De ezt jól tudod. Hiszen még te magad mondtad, nem bírom ki, hogy ne vadásszak Voldemortra. Ez lett az eredménye.
- Értelek. A helyedben én is ezt tettem volna. Valójában én azért is jöttem még el, mert úgy gondoltam itt könnyebb lesz elfelejteni téged – miközben ezeket a szavakat mondja remény járja át a lelkemet. Időközben észre se vettünk, hogy elindultunk – nem tudtam, mi van veled meghaltál élsz-e még? Senki nem tudott semmit. Ezért úgy döntöttem akkor inkább ne halljak egyel talán a varázsvilágról se. Ennyi.
- Én sose próbáltalak elfelejteni – vallom be és mélyen a szemébe nézek – Úgy se tudtalak volna.
Ő rám mosolyog, közelebb lép és meg fogja a kezem:
- Én se tudtalak.
S én ugyan úgy, mint négy évvel ezelőtt azon bizonyos napon magamhoz húzom és megcsókolom. Egy pillanatig meg lepetten néz rám majd viszonozza a gesztust. A munkahelyemről ismét elkésel, de most már tudom a napjaimat ezentúl nem egyedül fogom tölteni…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
