-Mit is mondtál, hol lesz a találkozó? A hatodikon?
-Igen, a vadkanon lovagló hercegnő képe mögött.
-Ajtó lenne az a kép?
-Ezek szerint.
-Ideje menni.
Még egy pillantást vetettek az élettelen testekre, majd elindultak. Pontosabban…

Egy negyedéves mardekáros fiú ácsingózott a terem közepén. Még egyedül volt. Kilencre beszélték meg a találkozót, de a többiek késtek. Nem hiába, a ravaszság nem feltétlenül vonzza maga után a pontosságot is. Kicsit aggodalmasan dülöngélt előre-hátra, két kezét a háta mögött összekulcsolta. Rossz előérzete támadt a kis tervükkel kapcsolatban. Valójában bizonytalan volt, de már késő lett volna visszalépni. Nem akarta, hogy a Roxfortban hátra maradt éveiben végig őt cikizzék, úgyhogy határozott tekintettel kihúzta magát, és abbahagyta a hezitálást. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ekkor – még maga sem tudta miért – ijedten fordította a fejét az ajtó felé. Nem azért mert a többieket hallotta közeledni, csak valami azt súgta neki… Az ajtó mintha egy pillanatra hullámzani kezdett volna, amitől megfagyott az ereiben a vér. A következő másodpercben már megint csak egy merev fadarab volt, aminek esze ágában sincs megmozdulni.

-Ostoba kastély! – Nyögte ezzel magát nyugtatván a srác.
Próbált lehiggadni, de valójában remegett. Elindult az ablak felé, hátha az éjszaka nyugalma rá is átragad.
Ekkor megnyikordult az ajtó, mire ő összerezzent, és hideg izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. Az ajtón három alak lépett be, két nagyobb darab és egy kisebb termetű ember. A fiú kifújta az elmúlt pár másodpercben benntartott levegőt, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel:
-Csak ti vagyok?
-Miért, kit vártál? – Mondta az egyik nagyobb darab - mint kiderült - fiú.
-Biztos egy mumust!– Röhögött fel a másik.
-Vajon milyen alakban jelenne meg előtted? – Gúnyolódott a harmadik, nyávogó női hang.
-Azért a helyedben nem szólalnék meg – vetette oda az egyik fiú – ha jól emlékszem, előtted egy szimpla fekete macska jelent meg!
-Előtted meg egy hiányos öltözetű nő az éjféli boszorkányok címlapjáról, úgyhogy te csak ne magyarázz, kedves Aaron!
Az említett szőke fiú fejébe szökött a vér.
-Az nem is én voltam, hanem Nick! – Mutatott közben a mellette álló, haját lófarokban hordó barnahajú fiúra.
-A nők a gyengéim!
-Keh! – Hördült fel a lány – Hiszen csak 15 éves vagy!
-Ugyan Sue, csak a féltékenység beszél belőled!
Nyomatékosításképp egy nagyot húzott a lány fenekére, aki dühösen lendítette a kezét felé, de Nick gyorsabb volt, és elugrott tőle.
-Befejeznétek? – Torkolta le őket Aaron. Az ötödévesek beszélgetését eddig némán tűrő kisfiú most bátortalanul megszólalt:
-Szerintem inkább kezdjünk neki. – Szemében látszott a zavarodottság, egyértelmű volt, hogy nem fűlött a foga a nála csupán egy évvel idősebb, de fényévekkel marhább házbélijeinek diskurzusához.
-Rendben – mondta a szőke, majd elővette a pálcáját, és a sötét sarokba mutatott – Invito üst!
-És hogy fogjuk a kész főzetet a serlegébe juttatni? – Érdeklődött Sue.
-Ez már a legkevesebb! – Bökte oda Nick, és most a kis negyedikesre sandított.
-Ezt majd Mikey elintézi. – Szemében gonosz fény csillant.
„Tudtam, hogy rossz ötlet az egész” – gondolta az említett, és nyelt egyet.
Hülyén érezte magát, hogy ezek miatt a vadbarmok miatt képes ilyenbe belemenni, hisz ő nem is gyűlölte Hagridot. Mindig imádta az óráit, cikizték is vele eleget. Talán épp ezért őt kérték fel az ötödévesek. Azt akarták, hogy bizonyítsa be, igenis ízig-vérig mardekáros, márpedig akkor gyűlölnie kell a volt vadőrt, ez afféle íratlan szabály.
-Mi ez? – Lendítette ki mély gondolataiból Sue rémült hangja.
Ahogy Mikey fülelni kezdett, ő is meghallotta. Mintha valaki lassan kifújta volna a levegőt, és lehelete körbejárta volna az ácsorgó diákokat. A szoba lehűlt, ők pedig – már koránt sem olyan bátran – kapkodták a fejüket jobbra-balra. Egy emberként néztek az ajtó felé, ami most megint hullámzott, középtájon megjelent rajta egy fekete lyuk, ami beszippantotta magába az egész ajtót, majd eltűnt.

A diákok rémülten hördültek fel, szemüket még mindig az ajtó egykori helyére meresztgetve. Ekkor valami hideget éreztek a testükön. Egyre közelebb húzódtak egymáshoz. Ahogy feleszméltek, két irányból ezüstös köd gomolygott feléjük, és lassan beszűrődött a közöttük már centiméterekre szűkült résekbe. Ők ijedten ugrottak el onnan, és a terem egyik sarkába zsúfolódtak be. Ahogy nézték a hátrahagyott ködgomolyagot észrevették, hogy az lassan rendeződik két nagyjából egyforma halmazzá. Ledermedve várták, mi fog történni. Mikey egy pillanatra két női arcot látni vélt formálódni, de csupán néhány másodpercig, majd zavarosak lettek és eltűntek.

Legnagyobb meglepetésükre az ezüstös füst most oszlani kezdett, és beszívódott a falba. Az ötödévesek megkönnyebbülten fellélegeztek, de Mikey valahogy nem tudott velük együttörülni. Nem túl bíztató, hogy csak úgy felszívódott a köd, az pedig még kevésbé az, hogy az ajtó még mindig nem került elő.

Teljes csend ült a szobára. Sue már felszabadultan kezdett volna kacarászni, amikor hatalmas robaj kíséretében megrengett az egész terem, ők pedig egyensúlyukat vesztve elestek. Hirtelen valami hegyes dolog átszakította alulról a padlót, Nick kezétől alig egy méterre. A szabálytalan kúp alakú képződmény olyan sebességgel nőtt ki a földből, mint valami varázspaszuly. A fiú hátrálni kezdett, mert az a valami ahogy nőtt, szélesedett is, egyre közelebb kerülvén az ő kezéhez. Felugrott és futni kezdett a fal felé, de az mintha egyre távolabb került volna tőle. Ekkor megint hatalmas rengés következett, és újabb képződmény tört elő a padlóból. Majd még egy. És még egy. A folyamatosan rengő földön egyensúlyozva próbált valamerre elindulni, de gőze sem volt melyik irányba. A szoba falai eltűntek, lába alatt puha, majdnem hogy mocsaras talajt érzett, iskolatársait pedig szem elől veszítette. Ahogy körülnézett látta, hogy a földből korábban előtört képződmények már nem mozdulnak, megelégedtek a maguk hatvan-hetven méteres magasságával. Felettük a hatalmas égbolt terült el, ami méregzöld színeivel adott enyhe megvilágítást a kopár tájra. Csak néhol állt egy-egy kopasz, göcsörtös fa, ami több száz évet engedett magáról leolvasni. Nick tanácstalanul bámulta a végtelennek tűnő vidéket. „Hol a fenében vagyok?”

A rengések után Sue, Aaron és Mikey tanácstalanul néztek egymásra. Valójában egyiküknek sem tűnt fel, hogy Nick nincs velük.

-Ezzel nem jutunk egyről a kettőre. – Pattant fel a kis negyedéves, majd rá sem nézve még mindig remegő társaira odalépett az egyik többtíz-méteres képződményhez, és elmélyülten vizsgálni kezdte.
-Hmm. Érdekes. – Dünnyögte.
-Mi olyan érdekes? – Dohogott a lány.
-Ez itt, barnacsonkos fémkristály-szerkezet. Nagyon különleges.
-És? – Kérdezte türelmetlenül Aaron.
-Ezt nem a kastély csinálja.
-Hogy? Úgy érted? – Akadt a szó Sueba.
-Úgy értem, hogy egy sötét varázslat áldozatai vagyunk.
-Gratulálok az észrevételhez – mondta gúnyosan Aaron, miközben feltápászkodott a földről.
-Nem érted, ugye? – Kérdezte ellentmondást nemtűrően Mikey. Hangjából most sütött az arrogancia és a cinizmus, az igazi mardekár-vér! Két társa megrökönyödve nézte őt, nem mertek megszólalni.
-Valaki játszik velünk. Valaki, a kastélyból. Tudta jól, hogy idejövünk.
-És mit lehet tenni? – Vett erőt magán Sue a kérdéshez, de hangja egy cincogó kisegéréhez hasonlított.
-Semmit. – Vont vállat a Mikey. – Próbáljuk megkeresni a kijáratot. De úgy sem fogjuk megtalálni, amíg ő nem akarja.
A másik két diák egyszerre nyelt egyet.

-Nagyon okos.
-Valóban.
-Igyekszem nem megfeledkezni róla.
A levegőben szálló ezüstös porból most két női alak formálódott ki. Hermione-é és Lunáé.
-Nézd! – Mutatott a hollóhátas a kétségbeesetten bolyongó Nickre.
Gonoszan összevigyorogtak, majd Hermione megszólalt:
-A tiéd lehet.
-Nem is tudod, hogy a véla vér mi mindenre képes. Azzal alakja szertefoszlott és útját, hogy a fiú felé tart csak egy halvány fehér csík mutatta meg a griffendélesnek.


Nick ahogy céltalanul gyalogolt, valami szokatlan dologra lett figyelmes.
-Egy tó?
A fiú közelebb ment. A kristálytiszta víz látványa megnyugtatta, szinte megbabonázta.
Mikey persze már akkor gyanút fogott volna. Először is azért, mert az előbb még semmilyen tó nem volt ott, egyik pillanatról a másikra került oda. Másodszor azért, mert ebben a sivár és nyomasztó világban egy ilyen gyönyörű jelenség csak is csapdára enged következtetni. Harmadszor meg azért, mert miért ne? Még is csak bábok voltak egy sötét és alattomos játékmester kezében. De Mikey most máshol járt. Nicknek kellett ezzel szembenéznie, ő pedig a "szexi és buta" kategóriát képviselte.
A tóból valami kezdett kiemelkedni. A mardekáros ostoba tekintettel nézte, majd arcára kaján vigyor ült ki. Egy gyönyörű lány volt áttetsző fehér ruhában, koszorúval a fején. Hosszú szőke haja a derekáig ért és rakoncátalnul lobogott, amikor belekapott a szél. Bőre hófehér volt, szája pedig halványrózsaszín. Ujjai finom mozdulatokkal hívogatták a fiút, akit teljesen megigézett a jelenség csábító pillantása. Fel sem tűnt neki, hogy ez a nő nem más, mint a kis hollóhátas Lüke Lovegood, akit napjában legalább háromszor kiröhögött, a közös Bűbájtan órákon pedig halálra szekált. Persze a lány sosem vette fel a megjegyzéseket, és ez felettébb dühítette Nicket. Most viszont csak bámulta őt, teljes kábulatba esve, lábai pedig engedelmeskedtek Luna hívogató mozdulatainak. Megbabonázva térdelt le előtte, és közben azon járt az esze, bárcsak megcsókolhatná.
A lány lassan lehajolt hozzá, megfogta Nick vállát és elmosolyodott. A fiú nem tudott betelni a látvánnyal. Csak bámulta a tökéletes vonásokat. Néhány másodperc múlva viszont furcsa dologra lett figyelmes. A szépség fogai, mintha sárgábbak lettek volna. Megrázta a fejét, majd újra rámeredt. Nem látta rosszul. Sőt, nem csak hogy egyre sárgultak azok a fogak, de folyamatosan nőttek is. Luna arca kezdett megnyúlni, bőre befeketedni. Teste egyre nagyobb lett, annyira, hogy a ruha majd szétrepedt rajta. Nick riadtan nézett le a vállára, amit ekkorra már száraz, hosszú csontos ujjak markoltak, végükön hegyes, sárga karmokkal. A lány arca addigra teljesen eltorzult, tüskeszerű óriásfogairól zöld nyálka csöpögött. Hörgése velejéig megrázta szerencsétlen mardekárost. Az ütő is megállt benne, amikor a teremtmény kitátott szájjal közelített felé, hogy leharapja a fejét. Őrült módjára kezdett rohanni, nem is érdekelte merre indul, csak minél távolabb kerüljön a már koránt sem olyan szép nőtől. Futás közben hátrafordult, aminek az volt az eredménye, hogy elbotlott és kiterült a földön. Mint később észrevette, ez lett a szerencséje, ugyanis a szörnyeteg nyitott szájjal repült felé, és épp akkor esett el, amikor már a fejéhez ért volna. Pánik uralkodott el rajta, érezte, hogy nincs kiút. "Meg fogok halni!"- Síránkozott magában, és a földre kuporodva várta a végzetes csapást. Nem jött. Egy perc is eltelt, mire fel mert nézni, de a nő már sehol sem volt.
Nagy nehezen felállt a földről, lábai még mindig remegtek.
-Meg kell találnom a többieket! Ki kell jutnunk innen!