-Mégis csak el kéne indulnunk valamerre! - Mondta ingerülten Aaron.
-Szerintem meg nem lenne túl jó ötlet. – Jelentette ki egykedvűen Mikey.
-Miért nem? - Nézett rá Sue.
-Mert az ajtó itt tűnt el valahol, ennél fogva itt is fog felbukkanni.
-De nem ülhetünk itt tétlenül, várván hogy valami megtámadjon!
-Az a valami menet közben is ugyanúgy megtámadna. Ez így sokkal pihentetőbb.
-Mi a franctól vagy ilyen nyugodt? Csak nem tudtál erről a kis mókáról? - Nézett rá gyanakodva Aaron.
-Ha tudtam volna, nyilván nem jövök ide.
-Esetleg helyszíni megfigyelés, hogy tényleg sikerül-e a kis tervetek.
-Kísérleti nyulak vagyunk? - Sápítozott Sue.
-A fenébe! Hogy a fészkes fenébe kerültetek a Mardekárba? Komolyan ennyire gyengeelméjűek vagytok? - Hördült fel dühösen a negyedéves srác.
-Vigyázz a szádra te kis majom! - Indult felé Aaron, de ekkor a föld ismét megremegett, bár koránt sem olyan erősen, mint előtte.

Sue vette először észre a talajban képződő lyukakat, és sikítozva mutogatott rájuk. A két fiú odakapta a fejét, majd rémülten hátrálni kezdtek. A lyukakból egyik pillanatról a másikra kis zöld mozgó dolgok bukkantak elő, majd jobbra-balra tekeregve elindultak a diákok felé.
-Mi ez? - Tette fel a költői kérdést kétségbeesetten a lány.
-Lápvidéki varangyinda. Már kihaltak. - Suttogta ledermedve a nemvárt választ Mikey.
-Akkor mégis mit keresnek itt? - Nyöszörgött Aaron.
-Már megint baromságot kérdeztél. - Jelentette ki a negyedéves.
Aaron csak hátrált a növényektől, nem vette észre a mögötte álló fát. Ahogy rálépett a föld feletti gyökerére, az öreg fa dühösen megrázta magát, és ágaival megragadta a fiú karját. Ő rémülten felüvöltött, mire a többiek odakapták a fejüket. Segíteni már nem tudtak, mert addigra mindkettőjük lábát elkapták az indák, és szorosan a földhöz ragasztották őket. A lány térdre esett, mire a csuklóján is körbetekeredtek az elvadult növények. Mikey nem mozdult. Csak állt megbéklyózott lábbakkal, mint aki kővé dermedt.
-Ne mozogjatok! - Kiáltott a többiek felé, de szavai süket fülekre találtak. Aaron vergődött az ágak között, Sue pedig pánikszerűen próbálta magáról letépni a szorító varangyindát.
A kisfiú fejébe ekkor bevillant egy kép.
„A pálca! - Hirtelen a zsebéhez kapott, de abban nem volt semmi. - Nem értem! Hol a pálcám? Most mit csináljak? Nem nézhetem végig a halálukat!” De több gondolatra nem jutott idő, mert a szőke fiú megint felüvöltött, de most nem félelmében, hanem fájdalmában. Hangjában érződött a kín, amit a bőrét feltépő és ereibe lassan bebújó indák okoztak.
Sue ahogy ezt meglátta, nem bírta tovább cérnával. Idegei elpattantak, és eszméletlenül dőlt el a talajon. Már nem vehette észre, hogy a növényszörnyek ekkor leoldódtak róla. Mikey csak nézte a lányt. Kezdte ő is elveszíteni a fejét. A magára erőltetett nyugalmából már semmi sem maradt, teste reszketett, mint a nyárfalevél. Az inda ezt megérezhette, mert lassan elkezdett feljebb kúszni rajta. Pánikszerű fejkapkodását egy – szinte a semmiből – berobbanó alak szakította félbe.

Nick. A srác arcán félelem tükröződött, de mikor meglátta szenvedő barátját a fánál, összeszedte magát, és a segítségére sietett. Próbálta kitépni az indákat Aaronból, de ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozott neki. Észre sem vette, hogy a gonosz növények, már őt is elkezdték körbenőni. Helyzetük egyre kilátástalanabb lett.

-Erről egy darabig nem fognak megfeledkezni – jelentette ki nyugodtan Hermione.
-Méltán mondhatom kedves barátnőm, hogy te vagy az illúziók nagymestere!
-Azért te sem voltál semmi! - Mosolyodott el a griffendéles. - Azt hiszem itt az ideje, hogy feltegyük az „i”-re a pontot! - Itt egyszerre ránéztek a két vergődő melákra, és a ledermedt kisfiúra.

Az égen megint feltűnt az ezüstös csillogású köd, és lassan a fiúkhoz ereszkedett. A jelenség egyiküknek sem tűnt fel, szinte már alig fogtak valamit a külvilágból. Percek teltek bele, mire kivételesen Nick kapott észbe, és zavarodottan nézte a sűrű, szinte már elfolyósodott gáznemű valamit. Az csak terjedt, és szokatlan formát öltve nyúlt két egyforma oszlopban a méregzöld ég felé. Nick megfeledkezett Aaronról, aki szerencsétlenségére még mindig eszméleténél volt, és csak vergődött a varangyindáktól, amik már befúrták magukat az egész testébe.
A szőke mardekáros kezdett kivenni a két hatalmas, közel 10 méteres képződményből valamit. Mintha végtagok formálódtak volna rajtuk. Szinte fel sem fogta mi történik, már előtte is állt két, félelmetes szörny, akik éhesen meresztgették sárga pupillájukat a fiúra. Két izmos, pikkelyes lábuk lépésre mozdult, mire hatalmas tüskés farkuk is fellendült a levegőbe. Mind a hat kezükkel Nick felé nyúltak, akiből egy hatalmas ordítás erejéig futotta, utána sírva rogyott a földre, várva a végzetét.

A két szörny viszont nem mozdult. Riadtan néztek egymásra, majd egy pontra a levegőben. Dörömbölés ütötte meg a fülüket. Egy pillanat alatt újra ezüstös köddé váltak, és megjelent benne Luna és Hermione alakja. Riadtan lebegett a két szellemforma lány az égen.
-Gyorsan! - Kiáltotta a griffendéles.
A hollóhátas a kezében lévő pálcájával suhintott egyet, mire megjelent az a doboz, amit a titkos szobában szorongatott. Fedele felpattant, és három kisebb rekesz tárult a szemük elé. Luna belemarkolt az egyik tartalmába és egy marék sárga kristályos anyagot vett ki belőle. Tenyerét előre tartotta, majd lefújta róla a felmarkolt varázsport. Az másodpercek alatt szétterjedt a levegőben, mire minden olvadni, oszlani kezdett. Egy másik rekeszbe markolva egy adag lila por került elő. Ezt a félig, vagy éppen már teljesen alélt mardekárosokra szórta. A harmadik rekeszhez nem nyúlt. Nem volt rá szükség.
A dörömbölés egyre erősebb lett, a táj feloszlott, az ajtó pedig kezdett kirajzolódni az egyik, éppen eredeti helyét elfoglaló falon.

Draco Malfoy csak annyit tudott, hogy néhány házbéli diák rosszban sántikál. A Legendás Lények Gondozását tanító Hagrid volt a célpont, és eltökélt szándéka volt, hogy megakadályozza a tervüket. Bár régen sok borsot tört a félóriás orra alá, az utóbbi néhány hétben rá kellett jönnie, milyen jámbor és rendes teremetés valójában.
Három pofonnal sikerült kivernie a találkozó helyét és idejét az egyik ötödéves fiúból. Tisztában volt vele, hogy késésben van. Rohanva indult fel a hatodikra „A vadkanon lovagló hercegnő” festményét keresve. Mikor odaért, előkapta a pálcáját, és kimondta a nyitóvarázslatot. Nem történt semmi. Vagy egy tucat bűbájt végigsorolt, de csak annyira jutott, hogy a kép felhúzódott, és megjelent mögötte egy ajtó. Az viszont már semmilyen igétől nem volt hajlandó megmozdulni. Draco dühödten vágta zsebre pálcáját, és dörömbölni kezdett az ajtón. Mivel nem történt semmi, teljes erejéből nekifeszült. Érezte, hogy a zár elbizonytalanodik, de még tartja magát. Neki feszült még egyszer. És még egyszer. A negyediknél az ajtó megadta magát. Ő berontott a szobába, de ami elé tárult, az teljesen összezavarta. Halvány rózsaszín köd borította padlót, amiben a földön heverő diáktársait vélte látni egy pillanatra, majd nyomtalanul eltűntek. A szobában egy felborult üstön kívül semmit sem talált. Nem is sejtette, hogy most mentett meg négy mardekárost a végső ideg-összeroppanástól.

A négy diák éjfél körül térhetett magához a parkban. Feltápászkodtak az avarról, és megborzongtak a könnyed ruhájukat átfújó novemberi széltől. Nem tudták, hogy jutottak ki abból a pokolból, és még most is alig akarták elhinni, hogy élnek. Némán pislogtak egymásra, mire Mikey törte meg a csendet.
-Erről egy szót se senkinek. Megértettétek?
A másik három gyerek megszeppenve bólintott. Még ők is felfogták, miért nem beszélhetnek. Megalázó volt a helyzet, az tény. A késő esti találkozó és az aljas kis terv is kirúgást vonzott volna maga után. De ők mégis csak attól tartottak a legjobban, hogy aki ezt csinálta, újból megteheti ha beszélnek. És ők nem tudnak ellene védekezni, semmivel.

-Ez meleg helyzet volt – sóhajtott Luna, aki barátnőjével egyetemben még mindig egy szellemképként lebegett, most épp a Bagolyvárban.
-Nem számítottam rá, hogy bárki megjelenhet.
-Te láttad ki volt?
-Igen.
Erre érdeklődve nézett fel rá a hollóhátas.
-Ki?
-Draco Malfoy.
-És vajon meglátott valamit?
-Nem. Ebben biztos vagyok.
-Figyelj csak Hermione. Ezt a varázslatot, eredetileg nem Malfoyon akartad kipróbálni?
A griffendéles arcán még áttetsző ezüstszínű alakjában is látszott a pír.
-A helyzet adta magát. Ezek négyen gonosz kis tervet szövögettek Hagrid ellen, és muszáj volt előbb alkalmazni. Különben is, már régóta terveztem, hogy kipróbálunk egy komolyabb illúzió-varázslatot. Nem akartam tovább várni.
-Értem. - Mondta gyanakodva Luna. „Szóval meg se forduljon a fejemben, hogy túlságosan féltetted volna Malfoyt egy ilyentől?”- Gondolta hozzá magában a hollóhátas.
-Ideje visszatérni a testünkbe! - Váltott gyorsan témát Hermione. - A testelhagyás nem játék. Ha véletlenül valaki rátalálna a lélektelen vázunkra és elmozdítaná … nos az örök idők végezetéig bolyonghatnánk a kastélyban.
-Rendben. - Bólintott beleegyezően a hollóhátas, majd lassan lelebegtek a földszinti titkos szobába. - Szerinted tényleg elhitték, hogy megennénk őket? És tényleg annyira fájt annak az Aaronak, amennyire üvöltött?
-Igen. Az illúziókeltés veszélyes tudomány. Tulajdonképpen ugyanazt érzed, mintha valóban megtörténnének a dologok, csak a végén felébredsz belőle, mintha álom lett volna. - Magyarázta Hermione.
-Feltéve, ha engedi az illúziómester. - Szúrta hozzá Luna.
-Pontosan.
-Te jó ég! – váltott témát a hollóhátas, miközben meglátta a testét a párnákon. - Kérlek emlékeztess, hogy készítsek egy hidratáló bájitalt! Pocsékul nézek ki.
-Mint egy hulla. - Jelentette ki tárgyilagosan Hermione.
Erre mindketten elnevették magukat, és egy zuhanó repüléssel visszatértek a testükbe.