Másnap reggel Draco első dolga az volt, hogy megkeresse az általa látni vélt négy diáktársát. Nem volt nehéz dolga, mert azok már a társalgóban ültek, némán a faragott asztal lapját bámulva. Természetesen mindent letagadtak a tegnap estéről és váltig állították, hogy nyolc után ők már nem hagyták el a Mardekár Házat. A dolog eléggé sántított, ugyanis nyolckor még Malfoy is ott tartózkodott, már pedig nem találkozott velük össze. De ez nem érdekelte őket. Tüntetően tovább bámulták az asztalt, és nem voltak hajlandóak több szót ejteni a témáról. Mivel Draco látta, hogy feleslegesen próbálkozik, inkább hagyta a dolgot és elment reggelizni.

Luna és Hermione aznap reggel a Nagyterem előtt találkoztak. Miután megbizonyosodtak róla, hogy senki sem figyel rájuk, elmélyült beszélgetésbe kezdtek:
-Összefutottál már velük? - Érdeklődött a hollóhátas.
-Igen, épp azelőtt mentek be a terembe, hogy te megérkeztél.
-És?
-Mintha élőhalottakat láttam volna. Halál sápadtak.
-A legkisebb is?
-Igen, bár úgy tűnik őt kevésbé viselte meg. - Töprengett Hermione.
-Ő annyira másképp viselkedett, mint a többiek.
-Ez a varázslat az emberek félelmeit használja fel, mint a két mamlasznál is. Az egyik, aki imádja a szép nőket és álmaiban attól retteg, hogy azok egyszer szörnnyé változnak és megtorolják a tetteit. A másik, aki a fájdalomtól és kínzástól fél.
-A lány pedig elájult, mielőtt bármit csinálhattunk volna. - Fűzte hozzá Luna.
-Pontosan. De a kis srác, ő más. Neki túl összetettek a félelmei. Nem lehet ilyen könnyen megragadni, mint a többiekét. Nála komolyabb terepre lett volna szükségünk.
-Azért így is rendesen berezelt.
-Tény.
A két lány most elgondolkozott, majd ismét a hollóhátas szólalt meg:
-Hermione, mi volt az a piros por a doboz harmadik rekeszében? Nem is használtuk.
-Szerencsére nem volt rá szükség – Mondta kicsit elhalkulva a griffendéles.
Luna értetlenül nézett, de hiába is várta, több szó nem esett a dologról.
A Nagyterembe lépvén Hermione már máshol járt. Azon gondolkozott, vajon Malfoynak milyen képben jelent volna meg a félelem.

A Legendás Lények Gondozása órán Draco megkönnyebbülve látta, hogy Hagridnak kutya baja.

„Nem tudom mi történhetett tegnap, de a lényeg hogy semmi hülyeséget nem csinált az a négy kis idióta. Dumbledorenak amúgy is különösen érzékeny pontja Hagrid. És … tényleg nem is olyan rossz ember. Illetve félóriás. Áh, mindegy.”

Gondolatmenetét Hermione érkezése szakította félbe. A lány közönyösen vonult végig előtte, majd Harry jobbjára állt.

„Hermione! - A fiú teljesen ledermedt. - Az én gyönyörű Hermioném. Vajon szívből jött a csók, amit annak a nyomorult Potternek adott? Bár ha belegondolok teljesen mindegy. Egyértelmű, hogy engem akart lerázni. De akkor miért hívott el pénteken, hogy tanuljunk együtt? Vagy azt is csak azért csinálta, hogy valamilyen módon keresztbe tegyen nekem? Miért gyűlöl ennyire? Megfogom valaha tudni? És vajon ő tudja?”

Ahogy így gondolkozott észre sem vette, hogy Harry, Ron és a lány már elmélyült beszélgetésbe kezdtek. Vidám kacarászásuk rántotta őt vissza a valóságba. Összeszűkült szemmel nézett a boldog trióra, és döntött:
-Na mi van Potter? Úgy látom már szent a béke - majd lenézően Ronra sandított.
Harry értetlenül nézett vissza rá, fogalma sem volt miről beszél. A vörös hajú szokásához híven csak hápogott, meg sem bírt szólalni. Hermione ereiben viszont megfagyott a vér. Mennyit fáradozott azon, hogy újra összehozza őket, hogy megmentse a barátságukat, erre jön Draco, akinek most a sarokban kéne gubbasztania, és elront mindent. Ijedt tekintete nem kerülte el Malfoy figyelmét sem.

„Hogy aggódik érte. A kis szerelméért. - száját fájdalmas fintorra húzta a mardekáros - Elég. Ennek nincs értelme.”

A következő sértést már nem mondta ki. Lenyelte. Lemondóan és szomorúan rápillantott még egyszer utoljára Hermionéra, és elment.

„Ez volt az utolsó, hogy fájdalmat okoztál nekem – gondolta eltökélten a fiú. - El foglak felejteni. Ha törik, ha szakad. Mégis csak egy Malfoy vagyok. Nem törhetek meg egy ilyen kis … arrogáns griffendélestől.”

Az óra további részében valóban nem nézett feléjük. Élete legnehezebb perceit élte át. Rosszabb volt, mint amikor Potter és Granger csókolóztak. Akkor legalább láthatta Miot. De így minden egyes perc szenvedés volt. Ott állt mellette, és nem nézhetett rá. Ha megtette volna, megint elgyengül. Nem akarta. Elhatározta, hogy megkeményíti a szívét. Büszkén kihúzta magát, és próbált úgy csinálni, mintha érdekelné a mögötte vihorászó Crack és Monstro Nevillre tett gúnyos megjegyzése.

Az elkövetkező három hét úgy telt el, hogy Draco a lányt levegőnek nézte. Egyre jobban belejött, de az arcára kiült mérhetetlen szomorúság mindent elárult. Szenvedett. LLG-n a lehető legtávolabb állt tőle, a Nagyteremben helyet cserélt az egyik társával, hogy háttal üljön neki, Bájitalon pedig sosem nézett a szemébe, ha hozzászólt. Mindig csak a legfontosabb tőmondatokat használta, miközben az üst tartalmát bámulta.
Hermione persze észrevette a változást és látta a keserűséget a szemében, de nem mondott semmit. Érezte, hogy neki is kezd elege lenni az egészből. Nem a mardekárosok kínzásáról volt szó, hanem Dracoról. Bűntudata volt a lánynak, ami szinte égette a gyomrát. És még valami. De abba bele sem gondolt.

Luna sem repesett az örömtől. Egyik napról a másikra arra lett figyelmes, hogy egyes iskolatársai – pontosabban szólva a hímnemű egyedek – folyamatosan bámulják őt. Eddig is megnézték, és rendszeresen összesúgtak a háta mögött, de ez más volt. Most nem kuncogtak rajta, inkább … a nyálukat csorgatták. Fiókjai lassan megteltek szerelmes levelekkel, amik – az írás alapján – a legkülönbözőbb évfolyamba és Házba tartozó fiúktól érkeztek. Rengeteg titkos imádója lett hirtelen, de akadt olyan is, aki nyíltan felvállalta a nevét és érzelmeit. Majdnem szívrohamot kapott, amikor Hermione évfolyamtársa Crack közölte vele, hogy ebéd után várja a Nagyterem bejáratánál, mert vele akar menni a karácsonyi bálba és szeretné személyesen is elhívni. Tény, hogy Luna megváltozott. Na nem lett szőkébb, gömbölyűbb vagy magasabb, csak kivirult. Méltán ki lehetett jelenteni, hogy ő volt a Roxfort legszebb növendéke.
-Átkozott vélavér! - Sziszegte gyakran magában, és gondolatban a legcifrább rontásokat küldte anyai felmenőire az „ajándékért”.

És ez még mindig csak a kisebbik baj volt. Bár azóta az este óta, hogy Firenze átölelte hetente ötször találkoztak, egyre inkább úgy érezte, a kentaur nem lát benne többet egy kislánynál, akit oltalmaznia kell a gonosztól.
„Talán csak azért érzékenyült el, mert talált végre valakit, aki elfogadja őt magyarázkodások nélkül és átadhatja neki a tudását.”
Egyre jobban nyomasztotta Lunát a kialakuló apa-lánya kapcsolat. Ő szerelmes volt Firenzébe és nem volt hajlandó megelégedni az elismerő vállveregetéssel. Igazi lelki társra talált a kentaurban, és nem akarta hogy iskola után csak egy kéthavonta váltott baráti levél maradjon az érzéseiből.

Hűvös december 8-ai éjszaka volt. Az ötödéves hollóhátas diákok már elhagyták a Csillagvizsgálót, csak Luna állt a terem közepén és bámulta az eget.
-Áh, kedvenc tanítványom már megint plusz tudásra szomjazik – mondta kedvesen Firenze.
A lány le sem véve a szemét az égről így válaszolt:
-Csak merengek.
-Netán a rengeteg hódolódon? - Kérdezte a tanár, de hangjában nem várt gúny villant meg.
-Nem. Ostoba az összes. Egyik sem érdekel.
-Miért nem? Hiszen fiatal vagy és gyönyörű – Itt egy pillanatra megcsuklott a hangja, de folytatta. - Annyi korod-béli varázslóifjonc rohangál a kastélyban. Szerintem akadna hozzád méltó.
-Gyönyörű. - Mondta ki cinikusan Luna.
A kentaur most a tanári asztalhoz állt, és ő is az eget kezdte kémlelni. Közben persze teljesen máshol járt.

„Még nincs is tizenhat éves. Nem teheted meg vele. Nem teheted meg Dumbledore-ral. Ő más világ. Nem keveredhetünk. Az a rengeteg megaláztatás, amit át kéne miattam élnie. Soha!”

Észre sem vette, hogy a lány közben felmászott a tanári asztalra és a sarkára ült. Amikor tekintete elhagyta a csillagokat, Luna igéző szemével találta szemben magát. A kentauron látszott a zavartság, és hogy megpróbálja megint magára erőltetni a „kedves jó barátom” arckifejezést. Ijedten vette tudomásul, hogy a lány átkarolja, és gyengéden húzni kezdi. Engedett. Nem tudott parancsolni magának. Hagyta, hogy a hollóhátas egy apró puszit leheljen a szájára. Lábai elgyengültek, és megbabonázva „tűrte” Luna puha ajkának kényeztetését. Itt elszakadt benne minden. Vadul megcsókolta a lányt, aki készségesen engedett, és egyre szorosabban ölelte magához Firenzét. Érezte a szívverését, érezte ahogy minden porcikája megfeszül.
-Bocsáss meg! - Súgta bele a csókba Luna, akinek szeméből már patakokban folyt a könny.
-Miért? - Kérdezte értetlenül a kentaur.
-Én nem akarom, hogy az iskolatársaim körbeudvaroljanak, de nem tudok ellene tenni semmit. A vélavér … Én nem akarom.
-Sose szégyelld azt, ami vagy!
Luna felnézett a kentaur büszke tekintetére, majd odahajolt hozzá, és ismét megcsókolta. Gondolatban szárnyai nőttek, és a csillagok közt repült a mélykék éjszakában.

Firenze képtelen volt már türtőztetni magát. Hevesen csókolgatta a lány nyakát, majd a vállait. Közben letolta róla a talárt, és a pulóvere ellen kezdett küzdeni. Fél pillanat alatt megszabadította a feleslegessé vált ruhadarabtól, és egyetlen mozdulattal levette róla a vékony kis atlétát is. Vágyakozva simogatta tanítványa fedetlenül maradt testét, és forró leheletével kényeztette a formás domborulatokat.
Amikor keze Luna sérült karjára tévedt, hirtelen felocsúdott. Oda kapta a fejét, és csak most vette észre a harapásnyomokat, hegeket és a számtalan forradást, amit egyértelműen nem látott még mestergyógyító.
-Luna – suttogta rémülten, és hátrálni kezdett. Forgott vele a világ. Megint arra gondolt, hogy milyen veszélyben is lenne a lány, ha vele maradna. Nem tudta, hogy veszíthette ennyire el a fejét.
-Ne! Firenze! - nyögte elfúló hangon a hollóhátas. - Kérlek! Ne hagyj magamra! Maradj velem. - Az utolsó szavakat már csak suttogta.
Ha most összeszedte volna minden lelki erejét a kentaur, talán sikerült volna. De nem tudta. Vagy nem akarta. Szívét már teljesen rabul ejtette tanítványa, és fél pillanat alatt ott tartottak megint, ahol abbahagyták. A szenvedély egy másik világba vitte őket. Ott bármi megtörténhetett, amire csak vágytak.

Másnap Luna csordultig boldogsággal lejtett végig a folyosón. Nem érdekelte most a sok vizslató szempár, nem érdekelte a sok elkábult szerelmes tekintet. Csak ő volt és Firenze. És Hermione. A griffendéles lány épp akkor lépett ki a Bűbájtan terem ajtaján, és tekintete lehervasztotta barátnője arcáról a mosolyt. Megfáradt és elgyötört arckifejezése arról árulkodott, hogy már régóta nem alhat jól és valami nagyon nyomhatja a szívét. Ebben a pillanatban fordult be Malfoy is a folyosón, és a két ember hidegen, egymásra sem pillantva ment el egymás mellett.
-Úgy látszik a sejtésem kezd beigazolódni – suttogta maga elé Luna és elhatározta, hogy innentől kicsit kézbe veszi a dolgokat.