Még most is megremegtem, amikor csak meghallottam a néhai Voldemort Nagyúr nevét. Legszívesebben elmenekültem volna a szó elől, hogy soha ne találjon rám. Voldemort neve egyet jelentett a teljes megsemmisülésemmel. Hiába telt el hat hosszú év, én mégsem tudtam megbékélni azzal, amivé váltam. Látni akartam a nyíló rózsabokrokat, a bátyámat, ahogy a kviddicstalárjában feszít büszkén egy-egy győztes meccs után. Tudtam, hogy még mindig csak tartalékos, de legalább már a hivatásosok között játszhatott. Egészséges volt, tulajdonképpen sikeres is, és legfőképpen boldog. Emlékszem rá, hogy milyen vidám volt a hangja, mikor elmesélte, hogy megkérte Hermione kezét. El sem tudtam képzelni, hogy valaha megteszi, de büszke voltam rá nagyon. Át akartam ölelni, de hirtelen karlendítésemmel csak azt értem el, hogy levertem anya egyik kedvenc vázáját a kandallópárkányról, és egy szilánk el is vágta a karom. Hermione persze készséggel megjavította egy egyszerű reparo-val a széttört vázát, de egy cseppet sem lettem tőle boldogabb. Ron megölelt, és úgy tett, mintha nem is lett volna szánalmas a próbálkozásom, de szinte láttam magam előtt, ahogy sajnálkozva mered rám. Nem akartam, hogy sajnáljanak és azt sem szerettem volna, ha minden pillanatban a sarkamban van valaki és segít elvégezni napi teendőimet. Elég volt a tudat, hogy nem vehettem részt a végső küzdelemben, melyben rengeteg szerettem életét vesztette. Nem kellett még szánalom is.

Ronék esküvőjén az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem az, aki Hermione fátylát fogta. Könnyen tudtam utána haladni, majdnem teljes embernek éreztem magam. Harrynek hála még az oltár előtt sem buktam orra, hanem szépen kecsesen arrébb tudtam lépni oda, ahová állnom kellett. Bár sajnáltam egy kissé, hogy nem láthatom a nevezetes eseményt, megnyugtatott a tudat, hogy hallani azért még hallom, nem úgy, mint Charlie, vagy épp apa. Ők ketten ugyanis azon csoportba tartoztak, akik alulmaradtak a küzdelemben, s bár hősiesen haltak meg, hiányuk soha nem múlt el teljesen. Gyakran hallottam úgy, hogy apa valamiért engem szólít, de minduntalan rá kellett jönnöm, hogy csak ábránd az egész.

Mikor Ron is és Hermione is kimondta a mindent eldöntő “Igen”-t, éreztem, hogy könnyek mossák arcomat. Azt ugyan nem vettem észre, amikor elhomályosultak szemeim, lévén, hogy a teljes sötétségben tengettem napjaim, de azt határozottan örömtelinek találtam, hogy még mindig vannak könnyeim. Apa és Charlie temetésén nem lehettem ott. Harry és Hermione ottmaradtak velem az Odúban, mialatt a család többi tagja a temetőben vett végső búcsút tőlük. Otthon nem voltam képes sírni. Úgy éreztem, hogy túlságosan kiürültem ahhoz, hogy egyetlen könnycseppet is ejtsek. Saját magamat büntettem még ezért is és az sem tudott kizökkenteni önsajnálatomból, hogy Hermione finomabbnál finomabb mugli csokoládékkal kínálgatott. Harry csak ritkán szólt hozzám, egy kicsit úgy éreztem, hogy nem tud mit mondani. Egy kicsit az ő hibája volt az egész, bár soha senki nem rótta fel neki, hisz tudtuk, hogy ő mentett meg minket a teljes pusztulástól.

Akkor, az esküvőn Harry átölelt. Egyszerűen barátként és nem máshogy, de mégis átölelt. Az én fényes és elvesztett világomban ő úgy élt, mint egy kapaszkodó, aki a legnehezebb időben néhány hétre elfeledtette velem, hogy mi vár ránk. Meg akart védeni, ezért ellökött magától. Talán jobb lett volna, ha hallgatok rá, de én nem voltam képes ölbetett kézzel nézni, ahogy szembeszegül egy nála sokkal hatalmasabb erővel, oldalán a bátyámmal, a legjobb barátnőmmel és a Renddel, melynek tagjait családomként szerettem. Valamit tennem kellett, s tettem is. Hogy helyes volt-e vagy sem, arról minden nap mást gondolok. Van, hogy úgy érzem butaság volt beleártanom magam, hisz semmit nem értem el, de legtöbbször mégis úgy gondolom, hogy megérte a végső győzelem ezt az apró, de számomra annál nagyobb áldozatot. A szemem világának elvesztését.

- Traumatikus vakság! - mondogatta az orvos állandóan. Rosszízű főzeteket itattak velem egy ideig, majd mikor már semmi nem segített, akkor kitalálták, hogy nincs is semmi bajom, csak akkora sokk ért, hogy az agyam elfelejtette irányítani a szemeimet, de a probléma majd megoldódik magától, ha elmúlik a trauma hatása. Hatalmas butaságnak tűnt az egész már akkor is, de évekkel később, mikor még mindig semmit nem láttam, na akkor aztán végképp úgy gondoltam, hogy egyszerű szédítőszöveg volt, amivel azt próbálták leplezni, hogy mennyire nem tudnak semmit tenni velem.

Keresztlányom nevetésének hangjára tértem vissza a valóságba. A kislány - akit Hopenak neveztek el a jobb világba vetett hit és remény jelképeként - vidáman mesélt valamit szüleinek, majd hirtelen elhallgatott. Éreztem, ahogy rámnézett, éreztem a melegséget, ami a kis, értetlen gyermek tekintetéből áradt felém, bár nem lehettem biztos a dolgomban, egészen addig, amíg pillanatokon belül Hope az ölembe nem fészkelte magát. A Grimmauld téren voltunk, a régi Black-házban, ahol az iskola elvégzése óta Harry lakott. Ron és Hermione az Odútól nem messze vettek maguknak házat egy Mailton nevű városkában. Fred és George még mindig az Abszol úton bérelt üzletük fölött laktak, az Odúban pedig csak én maradtam, és anya.

- Hope Weasley! Ne cibáld a hajamat! - dorgáltam meg a kislányt, mikor már tucatjára kapott bele copfomba. Ő sértődötten morgott egy sort, lehuppant az ölemből és hangos “Anyaaa!” kiáltással Hermione karjaiba menekült. Úgy éreztem, hogy menten megszakad a szívem. Nem akartam én őt megbántani, egyszerűen csak sűrűn előfordult, hogy ingerlékenyebb voltam a kelleténél.

- Ne haragudj, manócska! - motyogtam abba az irányba, amerre az anya-lánya párost sejtettem. - Tudod, hogy mennyire nem szeretem, ha valaki piszkálja a hajam..

- Iden, tudom! Ne hajadud Ginny néni, amiéjt elszaladtam tőled! - hangzott fel a válasz - feltehetően Hermione unszolására. Megnyugodtam tőle valamennyire, de nem győzött meg eléggé arról, hogy keresztlányom jókat fog eztán is gondolni majd rólam. Az este hátralévő részében igen csendes voltam, amit Ron meg is jegyzett, mikor egy időre kettesben maradtunk a ház nappalijában. Nem tudtam neki mit mondani. Ő azt fejtegette, hogy utoljára akkor voltam ilyen csendben, amikor a baleset történt. A baleset emlegetésére mérgesen csaptam ököllel a székkarfára. Ron elnézést kért, megsimogatta a karomat, majd másról kezdett el beszélni. Válaszolgattam is neki, de nem nagyon emlékszem már rá, hogy miről esett szó. Ron és Hermione lassan idejét érezték az indulásnak, Hope is fáradt volt már.

- Ron! Keresd meg anyát! Nekünk is indulni kellene. Tudom, hogy nem szertekésőn az utcákon mászkálni. - kértem. Megcsókoltam Hope arcát, mikor Hermione közelebb tartotta hozzám, majd sután és vigyázva megöleltem barátnőmet is. Vártam, hogy Ron távozó léptei és “Anya! Ginny hív!” kiáltása felhangozzon, de nem történt semmi. Hirtelen akkora csend támadt, hogy attól megrémültem. Ijedten kapkodtam ide-oda a fejem és közben egyre csak az járt a fejemben, hogy valami szörnyűség történhetett. Mikor már majdnem kiabálni kezdtem, megéreztem, hogy valaki megfogja a kezem.

- Nincs semmi baj, Ginny! Ron és Hermione elmentek, édesanyáddal együtt.

Harry utolsó mondata még idegesebbé tett. Anya nélkül nem juthatok haza!

- De nélküle nem tudok hazamenni! Tudod, hogy nem tanultam meg hoppanálni.. Ugye csak vicceltél? Ugye itt áll az ajtóban és engem figyel? - éreztem, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Nem gyakran fordult elő velem, de amikor mégis, olyankor elemi erővel tört fel belőlem a pánik. Harry nyugtatólag megsimogatta a kézfejem.

- Én kértem rá, hogy menjen haza. Csak szerettem volna, ha itt maradsz velem! El szeretnék mondani valamit, amit Ronék társaságában nem tudtam megtenni..

Valamennyire megnyugodtam, bár nem örültem annak, hogy idegen házban kell töltenem az éjszakát. Tudtam, hogy rengeteg szoba van, és ha véletlenül éjjel fel kell kelnem, s nem találom meg a megfelelő ajtót, akkor jól elkeveredhetek.

- Mi lenne az? - kérdeztem rá, s magam is meglepődtem azon, hogy mennyire kíváncsi lettem. Nem láthattam ugyan, de a felcsendülő hangjából tudtam, hogy mosolyog.

- Sajnálom az elmúlt hét évet, Ginny! - kezdte. Nagyon halkan és lassan beszélt, mintha nem tudná hogyan mondja el. - Akkor a tóparton azt hittem, hogy meg tudlak óvni mindattól, ami szörnyűség következett. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy utánunk jössz!

Megnevettetett a tudat, hogy Harry ennyire nem vette észre, hogy mennyi makacsság szorult belém. Nevetgéltem egy keveset, de hamar elhallgattam és hagytam, hogy folytassa.

- Sokszor néztelek, amikor aludtál. Mármint amíg Szent Mungóban voltál. Nem szóltam semmit, mert nem akartam, hogy tudd, ott vagyok. Attól féltem, hogy haragudnál rám és felhergelnéd magad.. Elvégre miattam történt minden.

- Soha nem haragudtam rád. És anya sem okol apa és Charlie halála miatt! - előztem meg következő mondatát. Tudtam, hogy mardossa a bűntudat azért a rengeteg áldozatért, amit az ő megsegítésére hoztunk oly’ sokan.

- Tudom, Ginny! De nem tehetek arról, ahogy érzek.. De most nem erről szeretnék beszélni veled. Sokkal fontosabb az, hogy nagyon sokszor gondoltam rád. Az ég a tudója, hogy hányszor akartalak magamhoz ölelni, elmondani, hogy mindent megbántam, és elölről kezdeni veled. De minden alkalommal meggyőztem magam arról, hogy nem lenne jó ötlet bolygatni a múltat. Amit kimondtam, azt vissza nem vonhatom, s nem hiszem, hogy ennyi év után te még mindig éreznél valamit irántam. De mégis el akartam mondani, hogy tudd. Ezért kértem meg Ront, hogy kísérjék haza édesanyádat, s hagyjanak itt velem. Igazság szerint.. - ennél a pontnál röviden felnevetett. - elég bugyután érzem magam, hogy erről beszélek, amikor lehet, hogy halálosan unod már..

Hirtelen olyan melegség töltötte el szívemet, amilyet utoljára Ron és Hermione esküvőjén éreztem. Harry felé nyúltam, kitapogattam vállát és kissé előrehajolva megöleltem őt. Ó, ha tudnád, hogy mennyire rosszul gondolod!

Mikor elengedtem, ismét hátradőltem a székben. Ő nem fogta meg újra a kezem, de tudtam, hogy még mindig ugyanott térdel előttem, ahol az előbb. Most rajtam volt a sor, hogy válaszoljak neki. Hét év valóban sok idő.

- Tizenegy éves korom óta nem sok minden változott bennem veled kapcsolatban. Ötödikes koromban csodálatos néhány hetet kaptam tőled, és nem volt jogom a szemedre vetni, hogy véget vetettél a kapcsolatunknak, hisz csak engem akartál védeni.. Soha többé nem beszéltem a veled kapcsolatos érzéseimről senkinek, de magamban mindig..

Folytattam volna, de ő egy hirtelen mondattal belémfojtotta a szót.

- Ezek szerint még vannak érzéseid irányomban? Pozitív érzéseid?

Meglepődtem a szavain. Miért gondolja, hogy negatívan éreznék iránta? Nem feleltem azonnal, csak bólintottam egyet. Nem tudtam, hogy ki merjem e mondani. Sűrű csönd nehezedett ránk, s én nagy levegőt vettem, hogy belekezdhessek mondandóm folytatásába, de Harry újból megelőzött engem.

Meglepő volt, amit tett, de cseppet sem idegen. Arcomat elöntötte a forróság, mikor ajkaival az enyéimhez tapadt. Hagytam, hogy magához öleljen, hogy olyan szorosan tartson, amilyen szorosan csak akar. Végül magam sem tudom miért, de elsírtam magam. Akkor már vállára hajtott fejjel ültem az ölében, s ő a hajammal játszadozott. Hosszú ideig zokogtam vállgödrébe hajtott fejjel, s nem tudtam eldönteni, hogy ezek csupán a felszabadulás örömkönnyei, vagy éppen az elmúlt hat, sötét év fájdalmának könnyei e. Mikor végre kissé megnyugodtam, Harry az állam alá tette mutatóujját és felemelte fejemet, hogy ránézhessek. Tudta, hogy nem látok, de egy cseppet sem törődött vele.

- Ha így kiborít a közelségem, akkor megígérem, hogy soha többé nem jövök három méteres körzetedbe! - jegyezte meg tréfásan. Hálás voltam neki, amiért viccelődik velem. Mérgesen összevontam szemöldököm és közöltem vele, hogyha akár egyszer is megpróbál eltűnni a közelemből, akkor ráuszítom Fred és George összes törpegolymókját. Ezen mindketten jóízűen nevettünk, majd levitt a konyhába, ahol egy-egy csésze tea mellett beszélgettünk tovább. Később felkísért a szobába, amit használhattam hálószobaként. Leült mellém az ágyra, megígérte, hogy velem marad, amíg el nem alszom. Csakugyan félálomban voltam már, amikor hallottam, hogy megnyikordul a padló, s ő elindul kifelé. Felültem, hogy áldühösen ráparancsoljak, hogy maradjon, de csak egy szánalmas nyöszörgésre futotta. Valóban megrémültem attól, hogy egyedül akar hagyni egy szobában, ahol addig soha nem voltam. Ő visszaült mellém az ágy szélére, majd nem sokkal később leheveredett, s én a mellkasára hajtott fejjel, mosolyogva merültem álomba.

Másnap késő délelőtt kezdtem ébredezni. Macskamód nyújtózkodtam egyet, felültem az ágyon, de nem nyitottam ki azonnal a szemem. Harry után tapogatóztam, de ő nem volt sehol. Hallottam, hogy a konyhában szöszmög valamit, ezért visszadőltem a párnámra, hogy erőt vegyek magamon és lebotorkáljak hozzá. Végül ismét felültem, de akkor meghallottam, hogy nyílik a szoba ajtaja.

- Jó reggelt, álomszuszék! - köszönt vidáman. Hangja hallatán végre felnyitottam szemhéjaim. Nem, mintha arra számítottam volna, hogy elmúlik a sötétség, csak a látszatot fent kellett tartanom magam számára. Amikor egyedül voltam, mindig lehunyt szemmel jártam, hogy senki ne lássa üzenettelen zöld íriszeimet, de ha társaság volt körülöttem, akkor szerettem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, s eljutna agyamig az a sok kép, amit szemeim vászna felfogott.

Kétszer is újra be kellett csuknom, majd megint fel kellett nyitnom szemhéjaimat. Azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. Harryt láttam, ahogy mosolyogva ül az ágy szélén, kék farmerban és fekete pólóban, s egy tálcát tart kezében, amin két csésze tea és pár szelet sonkás-vajas kenyér található.

- Mondd, Harry! Milyen ruha van rajtad? - kérdeztem izgatottan. Arra vártam, hogy majd elmeséli, hogy zöld inget és fekete vászonnadrágot visel, de ehelyett azt hallottam, amit láttam is. - És a tálcára két csésze teát és néhány szendvicset halmoztál?

Mosolyogva néztem rá, ő elhűlve bólintott, majd szokás szerint szóban is hozzátette: - Igen. De.. mégis honnan jöttél rá?

Tanácstalanul nézett rám, mire én már állapotom teljes tudatában kikaptam kezéből a tálcát, arrébb tettem az ágyon és megöleltem őt. Láttam! Tényleg láttam mindent, ami körülöttem volt, s ettől olyan bldog voltam, hogy nem érdekelt volna ha akkor és ott, azonnal meghalok. Traumatikus vakság. Hát mégis igazuk volt! Hat év kellett hozzá, és egy régi-új szerelem, de ismét minden a régi volt velem.

- Még mindig nem tudsz rendesen megfésülködni! - borzoltam össze a haját. Tanácstalansága lassan féktelen örömbe ment át, felkapott az ágyról, körbefordult velem a szobán, majd ujjongások közepette össze-vissza csókolta számat és arcomat.

- Ha ezt tudom, már a Szent Mungóban megvallom az igazat! - nevetett fel, s én vele nevettem. Ő volt a gyógyszerem.. Az egyetlen, aki még a sötétet is világossá változtatta számomra. Harry Potter szeretete visszaadta a szemem világát. Ennél hálásabb már nem is lehettem neki..