A padlóra hulló vércseppek jellegzetes, démoni ricsaját százszoros hangerővel hallottam.

- El kell vinnünk a Szent Mungóba – szólt Anya halkan, nagyon ideges, reszkető hangon, de mintha a fülembe kiabált volna.

Résnyire nyitottam a szemem, de szinte azonnal elsötétült előttem minden. A zajok tompultak, és lassan felrémlett előttem valami más... Először azt hittem, meghaltam, és a túlvilágon vagyok, de tévedtem. Szorosan átölelt a mély csend és a sötétség, majd lassan, mint egy árnyék előbújt néhány elmosódott kép és eltorzult hangfoszlány kaotikus egyvelege. Egy smaragdzöld, majd egy mélybarna szempár… Halálhörgések, éles, fájdalmas sikolyok, sötét kacajok, tompán csengő mondattöredékek… A szeretet… Ginny… Bocsáss meg… Mind felett… Halálnak halálával… Azt hittem, bízol bennem… Az ördög… Soha… Szeretlek… Harag… Mindig… Értsd meg… Sajnálom… Várj…

A képek egésszé tömörültek, és újra az éjszakai álmomban találtam magam…

Majd egyszerre felpattantak a szemeim, és visszatértem a rideg válóságba. A valóságba, melyben sajgott minden egyes porcikám, de minden együttvéve nem fájt annyira, mint az az érzés, ami a szívemben tombolt.

Egy fehérre meszelt plafont láttam magam előtt. Kísérteties árnyak táncoltak rajta az éjjeliszekrényen álló lámpás fényében. Felhúztam a karjaimat, és egy nyögés kíséretében felültem az ágyamban. Az szoba közepén előtt álló homályos alakok csak most vették észre, hogy felébredtem.

-         Ginny, drágám! – szólt Anya, és odafutott hozzám. – Jaj, kicsim, annyira… annyira aggódtam – láttam a szemében csillogó könnycseppeket. – A gyógyítók nem tudták megmondani, hogy… - elcsuklott a hangja és nem tudta folytatni. Viszont abból, amit mondott, rájöttem, hogy a Szent Mungóban vagyok. – Azt mondták, akármeddig eltarthat… de, hogy még… Drágám, annyira féltettelek…

-         Mióta vagyok itt? – kérdeztem erőtlenül.

-         Épp ebben az órában lesz egy hete – a válasz Apától jött.

-         Egy hete? Az… hét nap… - Sohasem gondoltam volna, hogy a számoknak ilyen jelentőségük van. – És… mi van Damiennel?

A szüleim összenéztek. Végül Apa felelt.

- Ő… Jó ideig nem tért magához… Tulajdonképpen nem tudom, mi történt pontosan. Mi csak a sikolyaidra ébredtünk. Mire odaértünk, már mindketten a padlón feküdtetek, véresen. Rajtad láttuk a harapásokat, rajta pedig a vérfoltokat. Aztán elhoztunk titeket ide.

- És hol van most? – Apa biztos érezte, mennyire ideges vagyok, és megnyugtatónak szánt hangon beszélt, de nem érte el a kívánt hatást.

- Itt… valamerre. Nem beszéltünk vele.

Kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy citruszöld ruhás gyógyító. Magas volt és jóképű, mégsem érdekelt, hogy egy sztár-hasonmás áll velem szemben rámvillantva hollywood-i mosolyát. Anya a háta mögött nyilvánvalóan somolygott volna egy kicsit, ha nem velem foglalkozik. A gyógyító odasétált hozzám, hosszú, rugalmas léptekkel, és megállt az ágyam végénél.

-         Szóval felébredtél – szólt kislányosan nyávogós hangon, amitől felállt a szőr a hátamon. Valószínűleg valami furcsa grimaszt vágtam, mert eléggé meglepődött. Nem tudtam mire vélni a kérdést. Hiszen ő is látja, nem? Azonkívül pedig nem tudom, szoktak-e ilyeneket és így kérdezni azoktól, akik nemrég életveszélyben voltak.

-         Öhm… ja. – válaszoltam, és a szemöldököm a homlokom közepére szaladt.

-         Akkor negyed óra múlva megvizsgálunk – mondta, és ugyanolyan hosszú léptekkel távozott.

Tizenöt perc múlva valóban visszatért, három másik kollégájával együtt. Jó alaposan kivizsgáltak. Majd nagy csodálkozással fogadták, hogy a sebek nyomtalanul eltűntek, és teljesen egészséges vagyok. Bár nekem ez nem volt annyira meglepő, hiszen rájöttem valamire, amit ők még nem tudtak. Talán nem is találkoztak hasonló esettel pályafutásuk alatt. Hitetlenül csóválták a fejüket, miközben a jóképű ismertette a diagnózist:

-         Huh. Fogalmunk sincs, hogy hogyan történt ez a hihetetlenül gyors gyógyulás, de úgy gondolom, hogy mivel teljesen egészséges vagy, délután már el is mehetsz, hiszen nem tarthatunk itt, ha nem akarod.

-         Rendben akkor délután elmegyek – vágtam rá.

-         Kicsim, nem lenne jobb, ha… - kezdte Anya, de nem hagytam, hogy befejezze:

-         Anya, tudom, mit csinálok. Jól vagyok – és valóban. Mintha percről percre enyhült volna a fájdalom, majd teljesen elmúlt.

-         De egy-két nap még… - most viszont egyetlen pillantásom hallgattatta el.

A gyógyítók kisomfordáltak a szobából. A nyíló ajtóban megpillantottam valakit. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én pedig gépiesen ennyit mormoltam Anyáéknak:

- Kimennétek egy pillanatra, kérlek?

Apa rögtön megértette a helyzetet, és kihúzta Anyát a folyosóra, aki talán észre sem vette ki állt mellette. A szüleim eltűntek, és Damien belépett. Odasétált az ágyamhoz, és leült a mellette lévő karosszékbe. Nem néztem rá.

-         Ginny – szólt. – Hogy érzed magad?

-         Hogy érzem magam? Hogy érzem magam? Ezek után még azt kérded, hogy érzem magam? – egy pillanatnyi döbbent csend után nevetve folytattam – Soha jobban.

Damien mégis esdekelve nézett rám.

-         Annyira… Annyira sajnálom, Ginny… Tényleg…Én… Egyszerűen… Bocsáss meg… Ha meg tudsz… - mondta, leszegte a fejét és a padlót bámulta.

-         Mi történt?

-         Nem emlékszem semmire. Az utolsó emlék egy hangfoszlány, ahogy azt suttogod, hogy szeretsz.

-         Nem suttogtam. Jó mélyre le kellett kiabálni, hogy meghalld. – Értetlenül nézett rám, és elmosolyodtam. – És aztán?

-         Telenyomtak egy csomó nyugtatószerrel. Bár szerintem teljesen fölösleges volt, mert így is eléggé ki voltam ütve. Biztos féltek, vagy nem tudom. Még félkábultan láttam, ahogy egy magas, fekete hajú, karvalyorrú férfi lép be a szobámba. Hét üvegcse volt nála, különböző színű bájitalokkal. Azokat megitatták velem. Aztán…nem emlékszem.

-         Piton… - suttogtam. Nem is gondoltam volna, hogy épp ő…

-         Aha. Biztos. Nem tudom.

Felültem a kórházi ágyban, és egy csókot nyomtam Damien homlokára. De ő még mindig nem nézett fel. Tudtam, mi bántja: hogy nem mondtam ki. Pedig ő mondta mindig, mennyire nincs jelentőségük a szavaknak.

-         Semmi baj. Nem haragszom – mondtam. Hisz’ hogy is haragudhatnék a szerelmemre?

Felpillantott, és a szemében benne volt minden. Ha le lehetne írni, amit akkor láttam, a világ legszebb szavai lennének. Ha le lehetne festeni, az lenne a világ legszebb festménye. Őszinte, tiszta érzelmeket…

-         Mi lesz most velünk? – kérdeztem néhány másodperc múlva.

-         Nem tudom.

-         Délután kiengednek. De nem akarok addig várni.

-         Megszöktesselek? – kérdezte egy cinkos kacsintással.

-         Persze – szóltam, és elgondolkodva folytattam. - Aztán majd hazamegyek. Anyáék mérgesek lesznek, de már felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok. Csak várj, amíg felöltözöm – fordultam Damienhez. – De, nem is. Tudod mit? Igenis itt maradok. Itt maradok, és délután, mikor kiengednek, Veled együtt fogok innen kisétálni. A szüleimmel pedig közlöm, hogy egyszer s mindenkorra hagyják el azt a jó szokásukat, hogy megmondják nekem, mit hogy csináljak. Nagylány vagyok már. – felpillantottam Damienre, akinek a szája gondoskodó mosolyra húzódott.

-         Ahogy akarod – szólt és lehuppant mellém az ágyra.

Mélyen, áthatóan tekintett rám, és rá kellett jönnöm, hogy többet egy percet sem bírnék ki ezek nélkül a gyönyörű mélybarna szemek nélkül. Egy percet sem. Volt valami különleges kapocs kettőnk között. Egy kapocs, ami házassági fogadalom és mindenféle szerződés vagy szertartás nélkül láncolt minket egymáshoz. Egy kapocs, egy karvastagságú lánc végén, mely kirángatott engem a gödör legaljáról.

Epilógus

Az esőáztatta kórházablakon kitekintve szinte senkit sem láttam a máskor forgalmas bevásárlóutcán. Kivéve két alakot. Karöltve ballagtak a szakadó esőben, mígnem a fiú megállt, épp az apró tér kellős közepén, és megölelte a lányt. Ott álltak, egymáshoz bújva. A súlyos cseppek pedig hosszú fekete, és vörös hajtincseket mostak egymásba…

A felhők szakadozni kezdtek és halovány napsugarak hatoltak át rajta, ahogy két ajak egymáshoz ért…