Tíz nap telt el azóta az incidens óta, és nem változott semmi. Draco és Hermione úgy mentek el egymás mellett, mintha a másik ott sem lenne. Mintha soha még csak egy szót sem váltottak volna egymással. Hermione szerint ez így rendben volt. Legalábbis ezt mondogatta magában és ezt mondogatta Lunának is. Örült, hogy Lunának ilyen jól alakultak a dolgai, bár tisztában volt vele, hogy ezzel még koránt sincs vége hollóhátas barátnője megpróbáltatásainak. Hiszen előtört belőle a vélavér, és a szerelme nem elég hogy egy kentaur, de még a Roxfort egyik tanára is.
„Hát igen, - tűnődött magában Mio– mennyivel könnyebb lesz … egyedül meghalni.”

Vészesen sokat gondolt mostanában a halálra. Vágyott a hűvös és érzelemmentes nyugalomra. Arra, amit itt nem kaphatott meg. Mert be kellett ismernie, hogy bármennyire is győzködi magát arról, hogy nem érez semmit Malfoy iránt, nem így volt. És idegesítette a gondolat, hogy épp egy olyan embertől gyengül el, akit gyűlölnie kéne. „Hiszen gyűlölöm is!” De tudta jól, hogy ez mennyire erőltetett kijelentés. Mégsem akart tudomást venni róla.

Luna élménybeszámolói után minden egyes alkalommal rá kellett jönnie, mennyire magányos. Mennyire vágyik rá, hogy valaki szeresse. Összeszoruló torokkal gondolt Dracora, a mindig szomorú arcára, a fájdalmára amit okoz neki.
"Talán ő is ugyanúgy érez mint én."
Ez persze kevés volt ahhoz, hogy ő Hermione Granger akár csak egyetlen kedves szót is szóljon egy Malfoyhoz. Egy fennhéjázó aranyvérűhöz. Egy tetűhöz.

Péntek késő délután még mindenki kint volt a parkban, és a frissen lehullott hóban rohangálva múltatták az időt. Ez volt az utolsó tanítási nap, aminek kivétel nélkül mindenki nagyon örült, beleértve a tanárokat is. Mio egy kihalt folyosó ablakában ült, és egy vékony kabátot szorongatott a kezében. Dracoét. Akkor maradt nála, amikor azon a bizonyos pénteki sétán odaadta neki, és ő hálából 5 perc múlva már Harry karjaiban volt.
„Akkor ott, majdnem tönkretettem egy igaz barátságot. Néha gondolkoznom kéne, mielőtt cselekszem - korholta magát Hermione. Malfoyt pedig nagyon megbánthattam. Nem mintha nem ez lett volna a cél.” Gondolatai viszont elhalkultak. Szeméből sűrűn záporozni kezdtek a könnyek, a kabátkát pedig úgy szorította magához, mint egy kisgyerek a plüssmackóját.
„Hogy én mekkora egy … hülye vagyok! Most meg mit csinálok!?”
-Akkor is minden úgy lesz, ahogy elterveztem! Akkor sem fogok megtörni! Egy ostoba Malfoytól nem fogok elgyengülni! Ezentúl még jobban fogom gyűlölni, és ott fogok neki keresztbe tenni, ahol csak tudok. Mert nem más, csak egy várólistás halálfaló! - Mondta ki ezeket már hangosan, de a kabátot még mindig könnyezve szorította magához.
„Ha nem teszek valamit, a végén még megőrül.” - gondolta Luna, aki a folyosó végén lévő fordulóból figyelte és hallgatta Hermionét.

Miután összeszedte magát a griffendéles lány, visszatért a Házába. Addigra elég sokan feljöttek már a hógolyózásból, és most fáradtan terültek el a kandalló előtt.
-Te mit veszel fel a bálra? - Hallott meg egy csevegést Hermione.
-Még nem tudom, talán a piros …
„Te jó ég, hiszen holnapután lesz a bál, nekem pedig még partnerem sincs – jutott eszébe Mionak. Mindegy. Talán el sem akarok menni.” Csak szótlanul bámulta csevegő házbélijeit, amikor kiszúrta a sarokban gubbasztó Seamust. Szerencsétlen nagyon magába volt roskadva, és villogó szemekkel nézett néha oda a barátnőivel felszabadultan társalgó Lavenderre. Hermione lassan a fiú mellé somfordált, és leguggolt mellé.
-Mi a baj? - Kérdezte őszintén a lány, annyira hogy még ő is meglepődött magán.
-Lavender. Harryvel megy. Pedig én előbb felkértem. És igent mondott.
-Ne bánkódj! Talán jobb is így. Meg sem érdemel téged. Mindig aszerint cselekszik, ami a barátnői szerint menő. Nincsenek önálló gondolatai. Ez elég szánalmas.
Seamus elnevette magát, majd keserűen folytatta.
-Nem Hermione, én vagyok a szánalmas. Még Nevillenek is van párja. Ginnyvel megy. Bár tény, hogy ők … vagyis, mindegy.
-Mi mindegy? - Kérdezte érdeklődve Mio.
-Tényleg nem fontos. - Legyintett Seamus, majd elkezdte bámulni maga előtt a padlót.
-Lenne kedved engem elkísérni? Nekem sincs párom. - Mondta teljes nyugalommal és kimértséggel Hermione. - Senki sem hívott el.
-Még Ron sem? Vagyis – makogott Seamus – úgy értem furcsa, hogy a legjobb barátaid sem.
-Elkísérsz? - Kérdezte újra a lány, próbálván Finnigan zavarát elterelni. Tisztában volt Ron érzéseivel, és nem tudta miért csinál ekkora ügyet belőle Seamus. Bár tény, hogy még Miot is kíváncsivá tette, kit vihet magával a vörös.
-Elkísérlek. - Mondta mosolyogva a srác, majd félve megjegyezte – Egy feltétellel.
-Igen?
-Táncoljunk el néhányszor Lavender orra előtt, had egye meg a penész őt és Harryt.
-Ennyire bízol a külső adottságaimban? Szerinted épp rám lenne féltékeny?
-Igen.- Jelentette ki határozottan Seamus, amitől Hermione elpirult egy picit.
-Akkor vasárnap ötkor a társalgóban – nyögte ki igen csak zavarban Mio.
-Ezt úgy mondod, mintha addig már nem is találkoznánk.
-Előfordulhat – mosolygott huncutul a lány.
-Sajnálnám. - Mondta őszintén Seamus, amitől Hermione megint zavarba jött, majd egy szempillantás alatt a portrélyuknál termett, és elhagyta a Griffendél Házat.

-Most miért jöttem ki? - Kérdezte fennhangon magától. - Megvan. Mert egy egyszerű baráti bókkal úgy zavarba hozott Finnigan, hogy az arcom átment ciklámenszínbe.
„Nem mintha még nem kaptam volna bókokat fiúktól. De ő az első, aki nem mardekáros, nem egy követelődző legjobb barát és a kapcsolatunkból nem törne ki 'polgárháború'. Kapcsolat? Miket gondolok! Milyen kapcsolat?”
-Tiszta hülye vagyok. - Indult el mérgesen a folyosón Mio, bár még maga sem tudta hova. - Baromságokat gondolok, baromságokat csinálok és ráadásul magamban beszélek, mint valami holdkóros. Lehet, hogy a Szent Mungóban szívesen látnának néhány napra az elmeosztályon.

A lécsőhöz érve egyenesen Lunába ütközött.
-Luna!
-Szia Mione! Épp téged kereslek.
-Valóban? - kérdezte ziláltan a lány.
-Olyan zaklatottnak tűnsz – jegyezte meg a hollóhátas.
-Én? Nem. Vagyis dehogy! Szóval nem vagyok az.
-Értem. - Válaszolta kétkedve Luna, majd folytatta. - Lenne kedved meginni velem egy vajsört?
-Mindennél jobban. - Mondta egy nagy levegőt kifújva Hermione, és már el is indultak a konyha felé.

A vajsört kortyolgatva sikerült végre úrrá lennie az érzelmein.

-Mostanában olyan feszültnek tűnsz!
-Nem alszom túl jól. Kicsit kivagyok.
Luna elővett egy fiolát, és barátnője vajsörébe öntötte.
-Elbódít. Meglátod holnapra milyen kipihent leszel!
-Ez most jól jön. - Mondta mindenféle ellenvetés és gyanakvás nélkül Mio, majd kiitta a korsót.
-Nekem most mennem kell, de 1 óra múlva találkozhatnánk a másodikon, az oroszlánmintás faliszőnyeg előtt. - búgta Luna.
-Rendben. Ott leszek. Azzal nézte, ahogy a hollóhátas lány felállt és elhagyta a konyhát.


Este 20.55 perckor Draco Malfoy lábujjhegyen osont végig a második emeleti folyosón. Az oroszlánmintás faliszőnyeghez tartott. A távolban egy női alak kezdett kirajzolódni.
-Vajon ki lehet az? - Tűnődött, ugyanis a névtelen levélből, amit délután kapott csak annyi derült ki, hogy az illető itt akar vele találkozni és ez igen fontos lehet a jövője szempontjából.
Közelebb érvén ismerte csak fel a várakozót.
-Granger! - Mondta dühös hangon, nem kisebb meglepetést okozva ezzel Hermionénak, aki Lunára várt.
-Malfoy! Te meg mi a fenét keresel itt?
-Ezt akár kérdezhetném én is tőled. Szóval te írtad a levelet. - Arcán gonosz vigyor jelent meg. - Azt hiszem ezzel már elkéstél.
-Nem tudom miről beszélsz, de az biztos, hogy én nem írtam neked semmit. - A lány szemében szikrázott a düh, legszívesebben itt helyben megátkozta volna a mardekárost. Ez a tekintet elég volt ahhoz, hogy Malfoy elhiggye amit mond. - Nem kell félned Malfoy! 2 perc és megérkezik akire várok. Utána ácsingózhatsz itt tovább egyedül.
-Ah, szóval Potterre vársz, a kis szerelmedre.
-Nem fogok magyarázkodni egy mardekárosnak. Pláne nem neked! - Mondta lekezelően Hermione, de mielőtt a fiú bármit is reagálhatott volna, halk motyogást hallottak.
-Friccs! - Vágott rémült fejet Mio, és elkezdte kapkodni a fejét, hogy hová is bújhatna.
Draco viszont váratlanul megragadta a kezét, berántotta őt a legközelebbi terembe és a résnyire nyitva hagyott ajtón lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a gondnok fel-alá járkál a folyosón a macskájával.

-Azt hiszem elmentek – mondta egy pár perc múlva, de nem kapott választ. Ijedten hátranézett, és látta, hogy Mio félig összegörnyedve áll egy asztal mellett.
-Jól vagy Granger? - Kérdezte aggódva a lánytól.

Hermionéval persze forgott a világ, belülről forró, égető érzés járta át, lábai elgyengültek, kezei remegni kezdtek.
-Olyan furcsán érzem magam. De, tulajdonképpen jól vagyok. Igen. Kifejezetten jól. - Mondta a lány meglepetten.
Draco gyanakodva nézett rá, mintha nem lenne nála minden rendben, majd látván, hogy jobban van visszament a réshez, és újra kinézett.
Miután nyugtázta, hogy tényleg senki sincs már a folyóson, elégedetten csukta be az ajtót. De amint megfordult, el is szállt a hirtelen jött nyugalma.
A lány ott állt közvetlenül mögötte, és egyenesen a szemébe nézett.
-Én... - kezdte el a griffendéles, de félbehagyta. Draco úgy látta, mintha küzdene önmaga ellen, hogy kimondja azokat a szavakat.
-„De milyen szavakat? Mit akarhat mondani?” Ezen viszont nem kellett tovább gondolkoznia.
Mio ugyanis felemelte az egyik kezét, és lágyan megcirógatta Draco arcát. Ahogy megérintette őt, egészen beleremegett. Behunyta a szemét, nem bírta volna most állni a szőkeség tekintetét. Jeges borzongás futott végig a testén, ami nem kerülte el mardekáros figyelmét sem. Mikor újra felnézett, egy ledöbbent, csillogó szemű, vágyakkal felfűtött fiút látott maga előtt. Beletúrt selymes hajába, majd közeledni kezdett felé. Draco meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Milyen sokat álmodozott egy ilyen pillanatról, és amikor végképp feladta, a lány önszántából, mindenféle győzködés nélkül akarja neki adni magát.

Olyan közel voltak már az ajkaik, hogy érezték egymást lélegezni. Elgyengülve és érzéki hangon szólalt meg Mio:
-Miért csinálod ezt velem?
-Mégis mit? - Kérdezett vissza fájdalmasan és alig hallhatóan Draco.
-Miért nem tudlak kiverni a fejemből? Miért kell veled álmodjak minden éjjel? Miért vágyom annyira, hogy megérints? Miért?
-Hermione! - Nyögte zavarodottan a fiú, de többre már nem volt ideje. Mio szenvedélyesen megcsókolta őt. A mardekáros nem akarta elhinni, hogy ez megtörténik. Egyre jobban szorította magához a lányt, nem akarta elengedni. Nem akarta, hogy ennek valaha vége legyen. Vágyakozva csókolgatta a griffendéles nyakát és lassan elkezdte kigombolni a blúzát.
-Akarlak! Itt! Most! Nem érdekel Potter, nem érdekel Weasley! Csak te számítasz és én! Nem engedem, hogy többé egy ujjal is hozzád érjen! Csak az enyém vagy, és senki másé! - Lihegte, amivel sikerült még inkább felfokoznia Hermione szenvedélyét.
-Csak a tiéd. - Válaszolta, és hagyta hogy a fiú az asztalra ültesse.
-Miért kínoztál ilyen sokáig Mio? - Kérdezte Draco, miközben próbálta kedvesét a blúzától megszabadítani.
-Mert azt akartam, hogy szenvedj! - Mondta a lány, arcára nem várt komolyság ült ki és várta, mit reagál a ledöbbent fiú. Néhány másodperc után a mardekáros alig hallhatóan préselte ki azt a néhány szót:
-Tűnj a szemem elől!
Hermione értetlenül nézett, de hiába kereste Malfoy tekintetét, az nem volt hajlandó a szemébe nézni.
Szó nélkül mászott le az asztalról, összehúzta magán a blúzt, és kiment a teremből. Nem értett semmit. Nem értette hogy miért vallotta be az érzéseit Draconak, nem értette, hogy miért tette amit tett. Megint szédülés fogta el.
-Mi a fene van velem? - Kérdezte dühösen magától, és a kábulattól roskadozva vánszorgott el a Griffendél Házig. Ott úgy zuhant a kandalló előtti kanapéra, mint egy sebzett madár. Fejében az elmúlt néhány óra eseményei kavarogtak, de már nem tudott se gondolkodni, se megmozdulni. Elájult.

Másnap reggel kipihenten ébredt fel a társalgóban, és értetlenül nézett körül. „Miért aludtam én a kanapén? Úgy látszik tényleg jól fejbe kólinthatott Luna altató széruma, mert már arra sem emlékszem, hogy jutottam el a Házig.”